80 éve született Agota Kristof írónő

80 éve, 1935. október 30-án született Kristóf Ágota Svájcban élt, Kossuth-díjas írónő, aki a Nagy füzet című regényével lett világhírű. 

 “Általában megelégszem azzal, hogy fejben írjak. Ez könnyebb. A fejemben minden könnyen összeáll. De ahogy az ember írni kezd, a gondolatai átalakulnak, eltorzulna, és minden hamissá válik. A szavak miatt.” (Részlet Agota Kristof Tegnap című könyvéből)

Az írónő pályájáról:

Gyermekkorát szülőfalujában, Csikvándon töltötte, ahol apja tanító volt, két fiútestvére közül a kisebbik, Attila is író lett. Kilencéves volt, amikor a második világháború végén Kőszegre költöztek. A városban nem volt leánygimnázium, ezért a középiskolát bentlakásos kollégistaként végezte el Szombathelyen. Úgy érezte, elszakították gyökereitől, ekkor születtek első versei. Az érettségi után nem sokkal férjhez ment, két évvel később, 1956-ban férjével és néhány hónapos kislányával Svájcba emigrált. Neuchatelben telepedtek le, ahol a háztartás vezetése és a gyereknevelés mellett egy óragyárban dolgozott. Munkája kemény és egyhangú volt, de a gépek ritmikus zaja közben verssorok születtek a fejében. Később eladó, majd fogászati asszisztens lett, az ismeretlen nyelvi és kulturális környezetben elszigeteltnek érezte magát. Nehezen illeszkedett be, kínozta a honvágy, vigaszt az írás adott neki.
    

Kezdetben magyarul írt, költeményeit idővel a Párizsban megjelenő Irodalmi Újság és a Magyar Műhely közölte. Franciául csak 1978-tól kezdett írni hangjátékokat és színdarabokat, a hagyatékát őrző Svájci Irodalmi Archívumban 23 drámát őriznek tollából, ezek közül kilencet mutattak be. Időközben elvált, majd ismét férjhez ment, második házasságából egy leánya és egy fia született.
    

Az igazi sikert az elbeszélő művek hozták meg számára, melyek ihletői a gyermekkori nosztalgikus és fájdalmas emlékfoszlányok a háborúról és túlélésről. A nagy füzet (Le grand cahier) című regényét több kiadó visszautasította, végül 1986-ban jelent meg. Az átütő sikerű mű folytatása, A bizonyíték (La preuve) 1988-ban, A harmadik hazugság (Le troisieme mensonge) 1991-ben látott napvilágot. A trilógia különböző technikák bravúros ötvözete, A nagy füzet a kortárs világirodalom egyik jelentős alkotása, francia irodalmárok szerint a 20. század egyik legfontosabb regénye. Magyarul 1989-ben, a Trilógia pedig 1996-ban a Magvető Kiadó gondozásában látott napvilágot, majd 2013-ban a Cartaphilus is újra megjelentette.
    

A nagy füzet a háború idején játszódik, az idő és a helyszín nem konkrét, bár érzékelhető. Főszereplője egy ikerpár, akit édesanyjuk írástudatlan és kegyetlen nagymamájuknál hagy egy határ menti kisvárosban. Az egymástól elválaszthatatlan fiúk a barbár körülmények között tanulják meg a túlélés technikáit. Történetük fejlődés- és szenvedéstörténet, amelyben rájönnek, hogy a felnőttek világában minden megtörténhet, ezért mindenre készen kell állniuk. Mindezt naplóban, az apjuktól kapott füzetben rögzítik érzelemmentes tárgyilagossággal. A mű nyelvezete rövid, lecsupaszított, kegyetlenül egyszerű, talán azért is, mert nem az író anyanyelvén, hanem egy felnőttként megtanult nyelven íródott. 
    

A regényből több színpadi adaptáció készült, Magyarországon legutóbb a Szkéné Színházban mutatták be a Forte Társulat produkciójában. A Szász János által készített filmadaptáció 2013-ban a 48. Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon elnyerte a nagydíjat, a Kristály Glóbuszt.
    

1995-ben jelent meg az írónő Tegnap című regénye, amely a "Nem írok többet" mondattal zárult. 2004-ben mégis elkészült Az analfabéta című, önéletrajzi írásokat tartalmazó gyűjteménye, amelyben a beilleszkedés gyötrelmeiről írt, elmesélve, milyen magányosnak és megalázottnak érezte magát új hazájában azért, mert felnőtten vált ismét analfabétává. "Több mint harminc éve beszélek, húsz éve írok is franciául, de még mindig nem ismerem. Nem beszélem hiba nélkül, és csak a szótár gyakori használatával tudok rajta helyesen írni. Ezért hívom a francia nyelvet is ellenséges nyelvnek. És van még egy oka, amiért így hívom, és ez az utóbbi a súlyosabb: ez a nyelv az, amelyik folyamatosan gyilkolja az anyanyelvemet"- vallotta. 2005-ben jelent meg Mindegy címmel novellákat és színműveket tartalmazó utolsó kötete.
    

Bár svájci állampolgárságot kapott, gondolkodása, látásmódja jellemzően magyar maradt. Esterházy Péter így írt róla: "Agota Kristof nem magyar szerző, hanem svájci vagy francia, minthogy franciául ír. Azonban az emlékei magyarok, a táj, amit a szemében hordoz, magyar. Ami nem érték vagy érdem - hanem nagyon érdekes. Hogy van egy nem magyar író, aki magyar könyveket ír, hogy messziről nézi valaki ugyanazt, amit mi innét."
    

Kristóf Ágota műveit közel negyven nyelvre fordították le. 1988-ban Olaszországban Alberto Moravia-díjjal, Németországban életművéért 2001-ben Gottfried Keller-díjjal, majd 2005-ben Schiller-díjjal tüntették ki, 2008-ban megkapta az Európai Irodalom Osztrák Állami Díját. 2011 márciusában Kossuth-díjjal tüntették ki, de ekkor már nagybeteg volt. Nem sokkal később, július 27-én hunyt el Neuchatelben. Hamvait a kőszegi temetőben helyezték örök nyugalomra, a városban nevét őrző irodalmi kutatóműhelyt hoztak létre. A szombathelyi Kanizsai Dorottya Gimnázium falán tiszteletére emléktáblát avattak 2014-ben.

Kristóf Ágotáról saját szavaival:

Vajon: Vajon milyen lett volna az életem, ha nem hagyom el a hazámat? Azt gondolom, hogy nehezebb, szegényesebb, de talán kevésbé magányos, kevésbé megtört, és boldogabb”

Francia: Svájcban éltem, körülöttem mindenki franciául beszélt. Nagyon lassan tanultam a nyelvet. Később szórakozásképpen elővettem a verseim, próbáltam fordítani őket franciára, de nem francia versek, hanem prózák lettek. Rövid történetek. Később, amikor belejöttem a nyelvbe, színdarabokat írtam, mert úgy éreztem, sokkal könnyebb színdarabot írni, mint prózát vagy verset. A színdarabhoz csak párbeszéd kell, nem kell hozzá leírás. Írtam kábé húsz darabot, amelyeket először abban a városban kezdtek játszani, ahol lakom meg a svájci rádiókban. Amikor a regényeim megjelentek, a színdarabokat is kiadták, és most mindenfelé játsszák őket.

Öröm: Nagyon zárkózott vagyok. Mégis nagy öröm tudni, hogy minden országban olvassák a könyveimet. Meg, hogy megélek belőlük. Ha nem írtam volna, nem tudnék megélni Svájcban.

Minimalista nyelv: Nem azért álltam át erre a stílusra. Hanem mert elegem volt a verseimből. Virágzóak voltak és túl érzelmesek. Szárazabban, tárgyszerűbben akartam írni. A fiam akkoriban volt 12 éves; az ő házi feladataiból is merítettem, a szinte gyermekien egyszerű mondatszerkesztéseket. Az első könyvemben, a Nagy füzetben ugye gyerekek beszélnek.

Háztartási munka közben is: Mikor elkezdtem írni, három gyerekem volt, és csak akkor tudtam dolgozni, amikor iskolában voltak. Kézzel írtam, nem volt írógépem. Mikor benne vagyok egy regényben, állandóan az van a fejemben, még háztartási munka közben is. Mindent végiggondolok, mikor leülök írni, már készen vannak a mondatok.

Magyarul: Mindig elküldik őket, bele szoktam nézni, de inkább idegesít. Nem szeretem nézni. Annyi fordításom van már, hogy nem is tudom követni, sok könyvön még a nevemet se tudom elolvasni, a japánok, kínaiak, koreaiak, nem is tudom miről van szó bennük. Nem tudom, mi jut el ezekből az olvasókhoz, de az biztos, hogy nagy sikerük van, Japánban is, Oroszországban is. Sokszor hívtak Szentpétervárra, de szerintem már nem fogok eljutni oda. A kínaiak meg mindent lefordítottak, de nem fizettek semmit. (nevet) Azt mondták nem lehet átváltani a pénzüket, vagy valami ilyesmit, de nem foglalkoztat ez. Nagyon sok levelet kapok egyébként, rengeteg tanuló akar velem találkozni, mert az iskolákban mindenfelé olvassák a könyveimet, néha botrány is lesz belőle, mert a szülők megtiltják. A bennük lévő szexuális dolgok zavarják őket. Még per is volt belőle egyszer: egy színész egymaga elmondta Nagy füzetet egy színházban. Volt egy tanár, aki elvitte erre a diákjait, a szülők pedig fellázadtak és beperelték. Viszont meg fognak jelenni a régi magyar verseim nemsokára. Ennek nagyon örülök, már olyan régen kérleltek, hogy adjam ki azokat is, most lesz egy kétnyelvű kötet. 

Kossuth-díj: Azért okoz nagy örömet, mert ez egy magyar díj. Különben már nem nagyon érdekelnek a díjak, kaptam eleget. Az is hatalmas elismerés volt nekem, amikor lefordították a műveimet magyarra, de amúgy nem különösebben vártam, hogy direkt figyeljenek a munkásságomra. Évekkel ezelőtt már kétszer megígérték, hogy megkapom a Kossuth-díjat, elsőre nem lett belőle semmi, másodszor se lett belőle semmi, és mikor most felhívott az öcsém, hogy kapok, rögtön azt kérdeztem: “Megint?”.

Csillogó: Sose tudjuk teljesen kifejezni azt, amit elgondoltunk.  Miközben írtam, folyamatosan húztam is. Nagyon sok mindent kihúzok, főleg a jelzőket, meg ami nem reális dolog, ami csak az érzésből jön. Például egyszer azt írtam: csillogó szemei. Aztán mondtam magamban, “Tényleg? Csillognak?” És akkor kihúztam a csillogót.