A színházban nincs 'soha többet' vagy 'örökké' - Interjú a Radnóti gazdasági igazgatójával

Gyerekszínészből, szentesi diákból lett közgazdász és kutató, később a Radnóti Színház gazdasági igazgatója, a Színházak Éjszakája főszervezője. Azt vallja, egy jó gazdasági igazgató a díszletfaltól kezdve a színes tornacipőig, mindennek meg tudja mondani az árát. Dr. Komáromi Györgyöt kérdeztük.

 

Mielőtt belevágnánk, volna egy kérdésem. Mi az apropója a beszélgetésünknek? Miért gondolod, hogy az olvasóknak érdekes leszek én illetve az, amit mondok?

 

Szerencsére egyre több színházi emberrel készül interjú különböző lapokba, honlapokra, de főként színészekről, rendezőkről esik szó. Pedig a színházban ugyanolyan fontos szerepet játszanak a háttérdolgozók, mint azok, akik előtérben vannak. Szerintem a ti történetetek legalább olyan izgalmas, mint az övék, ráadásul ugyanolyan szenvedéllyel, elkötelezettséggel láttok munkához. Hát, ezért.

 

Akkor rendben, kérdezhetsz.

 

Hogy kerültél színházközelbe?

 

A családommal Szolnokon laktunk, és gyakran jártunk a Szigligeti Színházba. A tizedik születésnapomon, 1985-ben az osztálytársaim elhívtak egy szereplőválogatásra – az akkori új igazgató, Schwajda György darabjához, a Táncdalfesztivál 66-hoz, Szikora János rendezéséhez. Három lányt és három fiút kerestek. Nem tudtam, mi fán terem a színészet, de jó bulinak tűnt. Énekelni kellett meg verset mondani, és néhány nappal később jött a telefon, hogy kiválasztottak. A történetnek lett folytatása. Pár év alatt tizenegynehány előadásba bekerültem, többek között a Rátonyi Róbert rendezte Csárdáskirálynőbe, Fodor Tamás III. Richárdjába mint Edwárd walesi herceg. Emlékszem, az egyik jelenetben, amelyben a királyt lázálmok gyötrik, szellemekként fel kellett másznunk a címszereplő Kézdy Györgyre. Én nagyon gátlásos gyerek voltam, ezért ezt sokáig nem mertem megtenni, ő pedig kikérte magának, hogy ilyen partnerei vannak. De később visszahallottam, hogy megemlítette: „annak a fiúnak nagyon erős tekintete van”. Nem mondom, hogy ez oldotta bennem a gátlásokat, de idővel megszerettem a játékot, elkezdtem élvezni a színpadi létet, és egyértelművé vált számomra, hogy ettől a világtól nem szeretnék elszakadni. Akkoriban három drámatagozat működött az országban: egy Debrecenben, az Ady Gimnáziumban, egy Pesten, a Vörösmarty Gimnáziumban és egy Szentesen, a Horváth Mihály Gimnáziumban, Bácskai Miska bácsi vezetésével. Én Bártfai Zsöme barátom biztatására az utóbbiba jelentkeztem.

 

Milyen élmények értek Szentesen?

 

Nagyon nehéz nem szuperlatívuszokban beszélni a szentesi drámatagozatról, ahonnan sok szakmájában sikeres ember került ki, többek között színészek is. Azt hiszem mindannyiunk számára meghatározó volt az a nyitottság, amivel fogadtak minket, az a szabadság, amit kaptunk és az a tudásszomj, amit felkeltettek bennünk. Érzékeny korban tanultuk meg a játék és a munka szeretetét és azt, hogy a kettő feltételezi egymást. Dózsa Erzsébet, Keserű Imre, László Zoltán és Poszler György tanított bennünket. A sok közös fellépés, próba pedig összekovácsolt és mindvégig összetartotta az osztályt.

 

Szerinted mi az oka annak, hogy sok szentesiből vált sikeres előadóművész?

 

Például akkor, amikor én felvételiztem, hatszoros túljelentkezés volt, tehát válogatott társaságba kerültem. Az osztályomból lettek színészek, de lett bölcsész, tanár és katolikus pap is. Abban, aki Szentesre járt, van spiritusz. Valóban érzékenyek, fogékonyak lettünk a művészetek iránt. Szentes elsősorban nem színészképző, hanem hasznos tudást, igazodási pontot ad mindazoknak, akik szeretnek beszélni, szerepelni, akik érteni szeretnék az irodalmat, színházat.

 

Erősítette benned a vágyat, hogy színházban dolgozz?

 

Engem éppen arra döbbentett rá, hogy más az utam. Már másodikban sejtettem, hogy nem színházi vonalon megyek tovább. Sok tehetséges emberrel jártam együtt - Vass Györggyel, Sarkadi Kiss Jánossal, Fesztbaum Bélával, Zsédával, Bodnár Vivienel, Dér Gabriellával -, láttam, hogy az alkotói közeg sokkal inkább nekik való, mint nekem. De emiatt nem volt kisebbségi komplexusom, ezt könnyen helyre tettem magamban, mert más is elkezdett érdekelni, ráadásul jó voltam matematikából. Emlékszem, hogy még matekórákat is tartottam az osztálynak, feladatokat gyakoroltunk az érettségire.

 

komaromigyorgy1

 

Így lett belőled közgazdász...

 

Igen, a Miskolci Egyetem Gazdaságtudományi Karára jártam. A 90-es években egy új terület kezdett kialakulni: a befektetések, pénzügyi eszközök piaca és intézményrendszere. Beindult a tőzsde, aminek a szakirodalma engem nagyon izgatott. A barátaimmal egyetemi tőzsdeklubot alapítottunk, vendégeket hívtunk, előadásokat szerveztünk. Izgalmas, szenvedélyes viták voltak a klubban. Aztán egy trimeszterre kijutottam az észak-franciaországi Rouen-ba, egy üzleti főiskolára is. Az az időszak nagyon megbolygatott.

 

Miért?

 

Egy teljesen idegen környezetben kellett helytállnom. Amikor az ember húsz évesen egy másik országba kerül, annyi impulzus éri és annyi kihívással találkozik, hogy kultúrsokkot kap, és ez kihat a személyiségére. Ilyenkor eldől, felveszi-e a kesztyűt vagy sem. Én egy nagyon izgalmas közegben találtam magam. Tizenöt ország hallgatói jártak a csoportba, rögtön barátokra leltem. Köztük meglehetősen okoskodó, tudálékos voltam, kiváltképp ha tőzsdéről esett szó. Megerősítettek abban, hogy nekem az oktatás, az érvelés, a kutatás, az írás testhez álló feladat. Közben a francia kultúrával is ismerkedtem. Egy barátom beajánlott Erdős Tamáshoz, Pina Bausch menedzseréhez, az ő segítségével sokszor mentem színházba Párizsban. Peter Brook, a Comedie Francaise, a Theatre de la Ville előadásait látogattam. Ez a szokásom megmaradt, mikor évekkel később visszajártam tanítani Párizsba.

 

Mi történt közvetlenül ezután?

 

Miután diplomáztam a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Vezetőképző Intézetében lettem egyetemi tanársegéd, oda Hámori Balázs professzor úr hívott, aki közgazdaságtan és a pszichológia határterületét kutatta. Aztán öt évig tanítottam Veszprémben, ahol pénzügyekből doktoráltam. Ezt követően a CEU Business Schoolban oktattam itt Pesten.

 

Közben tőzsdéztél?

 

Igen - nem nagy pénzekkel és változó sikerrel. Egy egészen kiváló húzásom azért volt, de mondjuk úgy, hogy a szakirodalom mindig jobban érdekelt.

 

Az ún. részvénypiaci buborékok témakörében írtad a PhD értekezésed, amelyben többek között arra kerested a választ, mi okozza a tőzsdei árfolyamok mozgását, szélsőséges emelkedését és összeomlását, vajon pusztán gazdasági okok vagy létezik más érvényes magyarázat. Tehát komolyan beleástad magad a tőzsdézés elméleteibe, pszichológiájába. Hogy létezik az, hogy valakit, akit ennyire foglalkoztat a tőzsde, az elmélet jobban érdekel, mint a gyakorlat?

 

Elméletek ide vagy oda, a tőzsdei sikerek mögött általában a szerencse áll. Ez azt jelenti, hogy ha valaki sikeres a tőzsdén, az -ritka eseteket kivéve- nem a képességeinek köszönheti: vagy többlet információja van, vagy tényleg szerencsés. És aki érti a tőzsdei folyamatokat, az nem biztos, hogy nyer. Engem nem a szerencse vagy a manipulációk érdekeltek a tőzsdében, hanem a tudományosan megfogható, magyarázható rész. De a kutatással is sokat nyertem. Különböző témákban cikket, könyvet publikáltam itthon és külföldön, konferenciákra jártam, a pénzügyi viselkedéstan fogalmát én vezettem be a hazai szakirodalomba, szóval részt vettem a tudományos életben.

 

És két évet a Fidzsi-szigeteken töltöttél mint vezető oktató...

 

Akkoriban kurrens pénzügyi oktatónak számítottam, ezért több egyetemre pályáztam – például Új-Zélandra, Kínába, de rövidre zártuk a dolgot, amikor kiderült, hogy a Fidzsi-szigetekre is mehetünk. Szerencsére a vállalati pénzügyek törzsanyaga a világ minden országában ugyanaz. Igaz, a pénzhez való viszony országról országra változik - csak gondold végig, melyik nép hogyan fejezi ki, hogy valaki pénzt kap a munkájáért. Az amerikaiak „csinálják” a pénzt, az angolok érdemlik, a franciák, az olaszok nyerik, az oroszok megdolgoznak érte, a magyarok meg keresik. Viszatérve, Fidzsi remek kaland volt.

 

Fűszoknyában tanítottál?

 

Alkalmazkodtam, alkalmazkodtunk a helyi szokásokhoz. (Mosolyog.)

 

A többes szám a családodnak szól: a három gyermekednek és a feleségednek, Majsai-Nyilas Tünde színésznőnek. Az ő részéről mekkora áldozat volt, hogy követett a Fidzsi-szigetekre?

 

Talán Tündének nem kellett sokmindenről lemondania, hiszen két hónaposak voltak az ikerfiaink, amikor kiköltöztünk, tehát akkor még nem tudott volna munkába állni. Azt gondolom, ő is sok élménnyel gazdagodott, de biztos hozott áldozatot is, amiért hálás vagyok neki. A színháza szerencsére visszavárta.

 

Amikor hazajöttetek, te hol folytattad?

 

Régi barátom, Harsányi Sulyom László, akkori tatabányai színigazgató hívott, hogy csatlakozzak a csapatához mint gazdasági vezető. Arra gondoltam, láttam már színházat belülről, tudom, hogy működik a pénzügy - belevágtam.

 

Mi kell ahhoz, hogy valaki egy színházban is helytálljon gazdasági igazgatóként?

 

Azontúl, hogy könyvelésből, számvitelből, pénzügyből felkészültnek kell lennie, muszáj megismerkednie azokkal a szokásokkal, íratlan szabályokkal, amelyek a színház sajátjai. Át kell látnia az összes folyamatot, ami a rendszert működteti, a személyi kérdésektől kezdve a díszlet- és jelmezköltségeken át az épületfenntartásig, és tekintetbe kell vennie, hogy a színház sok tekintetben érzékeny terep. Sok empátiára van szüksége, hiszen a gazdasági igazgató néha maga is szerepet játszik, így tud ellenpontja lenni az igazgatónak, a rendezőnek, a színésznek, akik művész emberek. Nem csak az a fontos, hogy ragaszkodjon a költségvetéshez, hanem az is, hogy jól ítélje meg, mikor kell engedni, nagyvonalúnak lenni. Tudnia kell, mikor segít a színháznak: ha megadja, vagy ha nem adja meg a kért összeget. Ez az a tudás, amit csak tapasztalat útján lehet megszerezni. Én a kollegáimtól tanultam a legtöbbet.

 

Harsányi Sulyom Lászlóval együtt távoztál Tatabányáról. Hogyhogy Bálint András hívott a Radnótiba?

Úgy történt, hogy az én ideiglenes gazdasági igazgatói szerződésemet nem hosszabbították meg, ami annak volt a jele, hogy Lacit sem fogják megválasztani a következő ciklusra. A Radnótiból pedig 25 év után Csóti József épp készült átmenni a Vígszínházba. Megismerkedtünk, aztán beajánlott Bálint Andrásnak, aki „szerződtetett”. Már a tatabányai időszakban bekerültem a színházi gazdasági igazgatók erős és összetartó csapatába. A gazdasági igazgatók évente tanácskoznak mindenkit érintő szakmai kérdésekről, és így gyorsan megismerhettem a szakmát és a kollégákat is.

 

Tatabánya után egyértelmű volt, hogy színházi területen maradsz?

A döntés akkor született meg, amikor kiderült, hogy várnak a Radnótiba, ahova mint pótszékes egyetemista sokat jártam. Tatabányát egy kalandnak hittem, de menet közben rájöttem, a színházban érzem magam igazán jól. Ezt a felismerést Harsányi Lacinak köszönhetem, mivel ő csábított vissza a színházba.

 

Mi az, amit vállaltál azzal, hogy a Radnótiba szerződtél?

Mivel egy kis színház gazdasági igazgatójának véleménye a művészeti kérdésektől eltekintve mindenben megkerülhetetlen, több feladatot, nagyobb felelősséget vállaltam. Ez fontos döntés volt az életemben. Bálint Andrástól sokat tanultam emberileg és színházi téren is.

 

Milyen nehézségekkel kell megbirkóznod? Kérlek, említs egy példát!

Amikor a 90-es években privatizálták a Radnóti mellett lévő épületet, nem vették észre, hogy privatizálják a Radnóti színpadának egy szeletét és díszletbehordó folyosóját is. Ez a terület, amit mi most is bérleti díj fejében használunk, azóta többször is gazdát cserélt, így időről időre felmerült, hogy ellehetetlenül a színház működése, mert a tulajdonos igényt tartana rá. Bálint Andrással néha igen keményen küzdöttünk azért, hogy ne a rossz forgatókönyv valósuljon meg. Azt, hogy jelenleg épp nyugvóponton van az ügy, egyfajta sikernek élem meg. Zavartalanul működünk, de azért nem oldódott meg a helyzet.

 

Mit tartasz valódi sikernek?

Többek közt azt, hogy önerőből felújítottuk a nézőteret és a színpaddal lényegében megegyező méretű próbatermet létesítettünk - az utóbbit a saját ötletem nyomán. Mindez  spórolás és sok tárgyalás eredménye, de kellett hozzá a kollégák és kiváló munkatársam, Kövesy Károly műszaki vezető segítsége is.

 

Gyakran kell pókerarcnak lenned? Például az alkotói szerződések megkötésekor?

Persze, de ez nem azt jelenti, hogy kíméletlenül alkudozom a kollégákkal. A gazdasági igazgató nem ellensége a művészeknek, nem csak őrzi a pénzt, hanem gazdálkodik vele. Nem az a szempont, hogy egy előadás minél olcsóbb legyen, hanem az, hogy a művészeti céloknak megfelelő, egyedi produkció szülessen. Én is azt szeretném, és azt kell elősegítenem, hogy a művészek a kreatív energiáik legjavát adják. Akkor végzem jól a dolgom, ha olyan közeget teremtek, ami egy kicsit inspirálja a művészek kockázatvállalását. Ehhez az is kell, hogy méltányos ajánlatot kapjanak, hogy bizalommal fordulhassanak hozzám. Például ha tíz nappal a bemutató előtt kell venni egy olyan kelléket, ami fontos szerephez jut az előadásban, nem mondhatom azt, hogy nincs még százezer forintunk.

 

Azt honnan tudod, hogy kinek mennyit illik ajánlani?

A gázsi mértéke piaci kategória, függ a művész rangjától, a szerep és a feladat nagyságától. Kardinális kérdésekben informálódom és Bálint Andrással egyeztetek. De egy jó gazdasági igazgató tíz százalékos hibahatárral, a díszletfaltól kezdve a színes tornacipőig, mindennek meg tudja mondani az árát.

 

Mennyibe kerül egy színes tornacipő?

Kilencezer forintért már lehet olyat kapni, ami kibír 30-40 előadást.

 

 

 SIM4538

Majsai-Nyilas Tünde és a gyerekek a Színház- és Filmművészeti Egyetemen

 

Erről lehetne veled alkudozni?

 

Igen, ha a darabban a tornacipős szereplő feltenné a lábát az asztalra - akkor drágábbat is lehetne venni. De bizonyos tárgyalási helyzetekbe azért kőkeményen bele kell állnom. Előfordult már, hogy valakivel csúnyán néztünk egymás szemébe, vagy hogy háromszor találkoztunk és háromszor nem állapodtunk meg a gázsiban. Csaptak már rám ajtót is.

 

Mikor?

 

Erről nem nyilatkozhatom. (Mosolyog.) Az illető művésszel azóta is dolgozunk, ugyanis a színházban nincs „soha többet” vagy „örökké”.

 

Hogy tudod megállni, hogy ne lépd át a saját feladatköröd, hogy ne szólj bele művészeti kérdésekbe?

 

Remélem, mindig pontosan tudom a határaimat, tudom, hogy mibe szólhatok bele. A Radnótiban nem kell magamba fojtanom a gondolataimat, részt veszek az úgynevezett megnézéseken is, amikor az igazgatóság találkozik a készülő előadással. Ezek az alkalmak komoly intellektuális élmények, különösen Valló Péter főrendező elemzései. Egyébként nem csak ilyenkor érzem azt, hogy állást foglalhatok, hiszen a színházakban egyre nagyobb szükség van menedzserszemléletű vezetőkre, így az én meglátásaim egyre jobban hasznosulnak a napi és a stratégiai kérdésekben.

 

Mi ennek az oka?

 

A színházcsinálás ma már nem csak az alkotóművészetről szól, komplexebb üggyé vált. A rendszerváltás előtt a teátrumok nem nagyon versenyeztek egymással. A kilencvenes években viszont elkezdődött a társulati rendszer felbomlása, lejárt a szerződtetett rendezők kora, csökkent a támogatás, a színházak vetélytársai lettek egymásnak, kialakult a színházi piac. A gazdasági illetve menedzserigazgató pedig több szálon kapcsolódik ehhez a piachoz, tehát az ismeretei és szempontjai meghatározóak lehetnek egy színház életében.

 

A te jelenléted még meghatározóbb lesz a jövőben – így fogalmazott Kováts Adél színésznő, a Radnóti leendő igazgatója. Valló Péter főrendezővel részt vettetek a nyertes pályázat megírásában... Mikor dőlt el, hogy összefogtok?

 

Amikor Bálint András bejelentette, hogy nem indul többet az igazgatói posztért, mindenki elkezdett gondolkodni azon, hogyan tovább. Adéllal és Péterrel való beszélgetéseink során kiderült, hogy hasonlóan vélekedünk a Radnóti jövőbeni szerepéről, társulatáról, profiljáról, arról, mit kell megváltoztatni, mit nem. Szerencsére Kováts Adél vállalta a színházigazgatói felelősséget, mi pedig vállaltuk, hogy társai leszünk a most induló történetben.

 

Volt benned félelem azzal kapcsolatban, hogyan alakul a színház sorsa?

 

Évek óta biztos voltam abban, hogy itt az lesz igazgató, akit Bálint András támogatni fog. Egyrészt azért, mert Bálint András elfogadott, elismert igazgató és művész, másrészt kiemelt státusza van a Radnótinak: művészszínház, karakteres, fontos színház. De számba vettem azt a lehetőséget is, hogy nem lesz rám szükség vagy hogy fel kell állnom, mert az adott konstellációban nem fog érdekelni a feladat. Ugyanis nem akarok mindenáron gazdasági igazgató lenni, engem önmagában ez a tisztség nem érdekel, egy lendületes, ambiciózus csapatban történő színházcsinálás viszont igen.

 

Meglepett, hogy Adél mellett csak Anger Zsolt pályázott?

 

Nem csodálom, hogy kevés jelentkező akadt, viszont nagyon rossz jelnek tartom, hogy az utóbbi időben négy színházra összesen öten pályáztak. Elszomorító, hogy egy fiatalban sincs színházvezetői ambíció, vagy ha van, azt senki nem erősíti meg. Azt gondolom, bús jövőképet fest, hogy a harmincas, negyvenes rendezők nem tudnak vagy nem akarnak felelősséget vállalni társulatokért és beilleszkedni a kőszínházi struktúrába. Nincsenek megfogalmazott, megvitatott, megvalósított víziók, új irányok. Egy-két ellenpélda azért van, mondjuk Miskolc vagy Kecskemét, ahol ígéretes műhelymunka zajlik harmincas, negyvenes rendezők aktív részvételével. Kováts Adél pályázatának sarkalatos pontja, hogy fiatal alkotókra számít. Egyfajta kapocs a múlt és a jövő között létrejöhet a Radnóti Színházban, a 40 éves rendezői tapasztalattal bíró Valló Péter közreműködésével. Azt remélem, hogy egy olyan munkát tudunk elkezdeni pályakezdő rendezőkkel, ami pár éven belül gyümölcsöt hoz.

 

Azt hiszem, megnehezíti a fiatal színházrendezők dolgát, hogy a színigazgatók nem engedélyezik számukra a sikertelenséget.

 

A mai színházi struktúrának az a legrosszabb tulajdonsága, hogy nem kedvez a próbálkozásoknak, a kísérletezésnek, az új kezdeményezéseknek. A legtöbb művész szakmányban rendez, tervez, játszik. Nincs igény, de nem is jut idő szakmai diskurzusra, párbeszédere, elemzésre. Hogy miként lehet ezen változtatni, az nagy kérdés.

 

Téged mennyire foglalkoztat az, ami a Radnóti Színházon kívül történik a szakmában?

 

Konferenciákra, találkozókra, országos évadnyitó eseményekre gyakran elmegyek. Nem lettem hűtlen a tanításhoz sem, a Budapesti Gazdasági Főiskolán jelenleg is oktatok pénzügyeket.

 

Nemrég beszélgetést tartott a Magyar Színházi Társaság a POSZT jövőjéről. Te miért tartottad fontosnak a részvételt?

 

Engem bosszant, hogy Magyarországon nincs egy olyan fesztivál, amely kizárólag szakmai alapon szerveződne és bemutatná színházi életünk legjobban sikerült, fontos produkcióit. Jordán Tamás (a fesztivál alapítója, a szerk.) karizmatikus, integráló, igényes igazgatója volt a fesztiválnak. Távozása a vezetői székből egybeesett a szakma kettészakadásával. Azóta a program túl sok kompromisszum mentén alakul. Ezt jól mutatja, hogy egy válogató az egyik, egy

válogató a másik oldalról kerül ki.

 

Ezt miért tartod problematikusnak?

 

Ha én ezt mondom, te meg azt mondod és vesszük a kettő átlagát, akkor valami átlagosat kapunk. A kompromisszum a színházművészetben nem vezet jóra, mert semmi markáns és felismerhető nem következik belőle. Nincs definiálva, hogy mi a helye a POSZT-nak, pláne a az elmúlt 10-15 évben létrejött színházi fesztiválokhoz képest. Azt gondolom, válogatók tekintetében nem kéne kísérletezni, nem lehet a kiválasztásuk kizárólagos és elégséges szempontja, hogy az illető szeressen színházba járni és ráérjen a válogatás időszakában. Ez nonszensz. No meg persze nem lehet kritérium, hogy ki melyik oldalon áll. Vannak, akiknek az a dolguk, hogy képben legyenek a magyar színházi élettel és szakmai véleményt formáljanak róla: ők a kritikusok.

 

Az elmúlt években kritikusok is válogattak: Balogh Tibor –Perényi Balázs rendezővel közösen-, Sándor L. István – Császár Angela színésznővel közösen- és Fáy Miklós egymagában. A többi versenyprogramhoz hasonlóan az övék sem aratott osztatlan sikert a véleményezők körében. Nem lehet, hogy a szakma elfelejtett örülni annak, hogy létezik a POSZT?

 

Ez biztosan így van. De azzal, hogy esetleg örülünk a POSZT-nak, még nem javítunk a helyzetén. A fesztivál nyolcoldalas közhasznúsági beszámolójában egy mondat sem foglalkozik azzal, milyen színházak nyertek, milyen darabokat mutattak be vagy milyen új tehetségek mutatkozhattak be a széles szakmai közönségnek. Úgy tűnik, nem ez a fontos... Pedig erre kellene helyezni a hangsúlyt.

 

Szerinted milyen lépésekre volna szükség?

 

A POSZT egyszerre akar a legjobb előadások terepe és színháznépszerűsítő örömünnep lenni. Szerintem a két irány közül választani kéne egyet, mert így két szék közt a pad alá esünk. Azt is gondolom, hogy hiányzik egy felelős vezető, akinek nem rángatják a kezét, aki ugyan figyelembe veszi, mit akar a szakma, milyen szempontjai vannak a tulajdonosoknak, de a saját vízióját valósítja meg.

 

Azt mondod, színházigazgatónak is kevesen jelentkeznek. Szerinted a jelenlegi helyzetben aspirálna bárki erre a feladatra?

 

Bár naivan hangzik, de én hiszek a pályáztatásban. Előbb-utóbb csak jelentkezik valaki, és lerak az asztalra egy vitára érdemes anyagot.

 

komaromigyorgy

 

Te például szívesen vállalsz szervezői feladatokat. Immár negyedik éve vagy a Színházak Éjszakája projektvezetője.

 

A Színházak Éjszakája ötletét Máté Gábor vetette fel 2010-ben. Az akkor még működő Budapesti Színházigazgatók Egyesületében sokáig nem talált gazdára az ügy. Végül a főszervezői feladatot Bálint Andrással egyetértésben vállaltuk, vállaltam.

 

Miért érdekelt ez a megbízatás?

 

Foglalkoztatott, hogyan lehet kitalálni egy nagyszabású eseményt, egy olyan közös megmozdulást, amelynek keretében a budapesti teátrumok egyszerre szólnak a közönségükhöz és a potenciális színházba járókhoz, amelynek az a missziója, hogy népszerűsíti a színházba járást és felhívja a figyelmet arra, hogy Budapest színházi főváros. Minden évben változott a program, voltak újítások, megtaláltuk a helyét az eseménynek, most már a Színházak Éjszakájával indul az évad.

 

Mekkora munka, mennyi stressz megszervezni a Színházak Éjszakáját?

 

Nagy kihívás, de egy kiváló csapat dolgozik rajta, megküzdünk vele. Mi csak keretet adunk az eseménynek, a munka oroszlánrésze és az érdem a színházaké. Ők vannak fókuszban.

 

Mennyire volt sikeres az idei rendezvény?

 

Egy fesztivál sikerét általában a nézőszámban mérhetjük, de ránk ez csak részben igaz. A Színházak Éjszakája körülbelül tízezer főt mozgat meg, de ha tizenháromezren vagy hétezren jönnének rá, akkor botrány törne ki, vagy azért, mert az érdeklődők nem férnének be a színházakba vagy azért, mert üresen maradnának széksorok. Idén 9500 fővel zártunk, az átlag három program helyett több mint öt programra mentek el a nézők. Próbáltunk kitűnni a médiazajból, szerettünk volna beszélni az új bemutatókról, és ez talán sikerült. Arra is büszkék vagyunk, hogy nagyon értékes produkciók születtek ezen az estén. Az, aki ilyenkor bejárja a színházakat, olyan mennyiségű pozitív energiával, lelkesedéssel, érdeklődéssel találkozik, ami ritka. A Színházak Éjszakáján résztvevő színházak mindig meg tudják lepni a nézőket és engem is. Ez is azt bizonyítja, hogy a színházi éléstár kifogyhatatlan.

 

Amikor felkértelek erre az interjúra, említetted, hogy elutazol Párizsba megnézni az új Brook-rendezést. A te érdeklődésed sem apad a színház iránt?

 

Nem. A mai napig élvezetből járok színházba. Nem megszokásból, reflexből vagy külső kényszerből. Bodó Viktor fogalmazott úgy Till Attila műsorában: minden színházban töltött perc értékes. Ő alkotóként gondolja ezt, én ugyanígy érzek mint színházi ember. Akkor végezzük jól a munkánkat, ha a néző is így érez. 

 

Tóth Berta / Színház.hu

 

 

süti beállítások módosítása