Zalai groteszk a pécsi színházban - Interjú Szálinger Balázzsal

Szálinger Balázs Becsvölgye című darabjának ősbemutatója 2015. december 5-én lesz a Pécsi Nemzeti Színházban. A szerzővel Görcsi Péter beszélgetett.

A szerzőktől általában azt szokták elsőként kérdezni, hogy „mikor kezdtél el írni”. Nem szeretném, ha kellemetlenül éreznéd magad, ezért ezt nem kérdezem meg. Tudni lehet rólad, hogy sokféle műnemben és műfajban alkotsz, melyik áll hozzád a legközelebb?

Mindig is a vers volt a legvonzóbb számomra, mindig ez volt az első az életemben. Hogy az időm nagy részében melyik műnemmel foglalkozom többet, az sajnos változik. Azért mondom, hogy sajnos, mert szívem szerint csak lírával foglalkoznék, mégsem írtam a Köztársaság megjelenése után több mint három évig. Nem is lehet erőltetni.

Az utóbbi hét évben mégis drámafordítással, mesedarabok és librettók, drámai költemények és drámák írásával foglalkoztál.

Ez igaz, de ettől még nem válok drámaíróvá. Nem azért mondom ezt, mert jól hangzik, hanem mert valóban nem vagyok az. Ma voltam a Becsvölgye próbáján. A rendező és a színészek különböző megoldási javaslatokat és véleményeket vetettek föl a darab kapcsán, és volt, hogy én feltettem a kezem és azt mondtam: „oké, ehhez ti értetek jobban”. Zseniális ötletei voltak a színészeknek, szinte sajnálom, hogy már megjelent nyomtatásban a darab, mert olyan új dolgok kerültek bele a pécsi szöveges próbákon, amiket azonnal át kell vezetnem a saját példányomba is. Amit mondtak, annak túlnyomó részét elfogadtam, és megcsináltam minden olyan módosítást, amiről közösen úgy gondoltuk, hogy szükségszerű. Amikor bemutatkoztam nekik, azt mondtam, amit már régóta gondolok: a szöveg csak egy komponens az előadásban. Nem a szöveg a végtermék, hanem az előadás. Bízom benne, hogy van egy saját hátországom, aminek a vers az alapja. Az, hogy néha megjelenik az életemben egy fordítás, átírás, vagy egy klasszikus mese színpadi adaptációja, aminek esetleg nagyobb a hírértéke, az nem azt jelenti, hogy ez az alap megváltozott. A versben kevesebb a pénz, a színházban több, valamiből élni kell. Bármennyire is hülyén hangzik, ez van.

Tehát nem tartod a feladatodnak, hogy mint szerző, bármilyen formában is befolyásold a próbafolyamatot?

Egy ember vagyok a többi közül. Nekem is van véleményem, de abszolút meggyőzhető vagyok.

Hova sorolnád a Becsvölgyét? Milyen szerepet tölt be ez a darab az életművedben?

Két darab van, ami teljesen a saját ötletem alapján és nem felkérésre született: a Köztársaság és a Becsvölgye. A többi átirat vagy sajátos értelmezése egy őt megelőző textusnak, ezért lehet, hogy ez utóbbi kettő valahogy közelebb áll a szívemhez a többihez képest. Volt tizenöt éve egy Zalai Passió című vígeposzom. Ezt mellétenném szívesen – kis iróniával azt mondanám, hogy ha lesz egyszer olyan, hogy „Zala-trilógia”, akkor a három műből már kettő megvan.

A Becsvölgye 2014 júliusában jelent meg a Kortársban. Miért kellett az ősbemutatóra másfél évet várni?

Többet is kellett várni. A darabnak egy korábbi verzióját már 2013 májusában bemutatták egy felolvasó-színházi előadás keretében, Kaposváron, Laboda Kornél rendezésében. Szóval az első verziótól az első „igazi” színházi bemutatóig valójában két és fél év telt el. A miértre nem tudom a választ, lassan őrölnek a kerekek, de nekem így jó, és szerintem a szövegnek sem ártott. Az ősbemutató előtt nyilván jól hangzik, ha azt mondom, hogy nekem ez a legkedvesebb darabom, de ezt már korábban is sok helyen elmondtam.

A dráma földrajzilag meghatározható helyen játszódik, Becsvölgye egy létező település, egy falu, Zala megyében. Miért pont ezt a helyszínt választottad?

Nemcsak a helyszín valós, hanem a történet is. Ennek a bűnügynek a bírósági szakasza két évvel ezelőtt zárult. Számomra döbbenetes volt maga a sztori, hogy a huszonegyedik században hogyan lehet még ilyen egyszerű módon átverni embereket. Az is groteszk módon érdekes dolog, hogy valakik jogilag áldozatok, de logikailag elkövetők vagy minimum felbujtók – ők legalábbis ezt tudják magukról. Ez egy olyan történet, amit tátott szájjal hallgattam a tévé előtt, és tudtam, hogy valamikor meg kell írnom. Ugyanakkor szerettem volna, ha ez a történet Zalában játszódik, mert sok mindent el akartam mondani erről a helyről, úgyhogy mindenképpen valami zalai településre „kellett vinnem” a cselekményt, Becsvölgye pedig a nevével lényegében egy beszélő településnév. 

A dráma nyelvezete is a helyszínnek megfelelő. Ezt onnan tudom, hogy magam is zalai vagyok. Zalában, amikor azt mondják, „megyek a hegyre”, valójában a család tulajdonában lévő pincéről és a hozzá tartozó szőlőbirtokról beszélnek, mivel a megyében nincsen olyan domb, ami magasabb lenne 300 méternél. A „szörpöt” málnának hívjuk, így lehetséges „narancsmálnát” inni. Az ehhez hasonló kifejezések miatt igazán színes és komikus nyelvezetet kap a darab. Csak a zalai tájszólásnak megfelelő szavakat használtál, vagy vannak a darabban általad kreált kifejezések is?

Nem alkottam szavakat, minden furának tűnő kifejezést, amit leírtam, valóban használnak a zalaiak, ugyanakkor ez természetesen nem a teljes szókészlet, hiszen írásban nincs lehetőség arra, hogy részletesen leírd, melyik szó esetében módosul a szóvégi „ó” hang „u”-ra, vagy az „ő” hang „ü”-re, és ez nem is szükséges, nem várható el, hogy mindenhol a dialektusnak megfelelően játsszák a darabot. Akkor valami buta, rossz ízű paródia, parasztozás, vidékizés lenne. Nem kiröhögtetni szeretném a saját szülőföldemet, csak felmutatni néhány sajátosságát. Háy János darabjaiban érezni, hogy nem úgy beszél a falusiakról, mint érdekes állatfajokról, akiket a városban élők nehezen értenek meg, hanem van szeretet a szöveg mögött, a szerző tényleg ismeri ezeket a karaktereket. Nekem is valami hasonló volt a célom.

Az ország ezen területéhez kapcsolódó mítoszokról, vagy kvázi-mítoszokról is azt gondolom, hogy azokat a maguk groteszk valóságában ábrázolod és nem mítoszromboló célból alkalmazod ezeket, hanem egyszerűen olyannak láttatod őket, amilyenek. Ezzel egyet értesz?

Mire gondolsz kvázi-mítoszok alatt?

Például a „Sötét Zala” elnevezéshez kapcsolódó történetre, vagy arra, amikor Kerkaiék azt mondják a vendégeknek, hogy olyan városokban, mint Nagykanizsa és Zalaegerszeg, nincsen semmi látnivaló.

Nem az a célom, hogy elmondjam, milyen ez a környék, hogy milyen ez a falu, nem az az állítás, hogy változzon meg ez a kép, mert szerintem jó úgy, ahogy van. Ez csak egy háttér, amihez hozzátartoznak a hátteret meghatározó elemek, és kész. Nem tudom, hogy ezek az elemek groteszk minőséget kapnak-e, mindenesetre léteznek. Ugyanakkor egy zalai falu nem olyan, mint amit a Becsvölgyében ábrázolok, hanem a történet ilyen: átverés, csalás, ellentmondásosság – ezek nem a helyszínhez kapcsolódnak, hanem a cselekményhez. Ezzel együtt a karakterek parodisztikusak. Kerkaiék átlagos jóhiszemű falusiak, akiknek kicsivel nagyobb anyagi tőkéjük van a többieknél és kicsivel több sütnivalójuk, azonban ez elég ahhoz, hogy a falu elitjeként kezeljék őket, életük innentől óhatatlanul irigység és kíváncsiság tárgya lesz. Itt van még Kákics, a polgárőr, aki helyi Columbo-ként tevékenykedik, egész életében rendőr szeretett volna lenni, és az együgyű postáslány, Katika, aki hozza-viszi a híreket, de semmit sem ért abból, ami körülötte történik. Egy városi környezetben ugyanúgy meg lehet találni ezeket a sablonokat: a hangos szomszéd, a helyi kedves, öreg néni, a lakótelepi suhanc és még sorolhatnám.

Tizenhét jelenetre tagolod a művet. Volt elképzelésed a felvonásokra vonatkozóan?

Nem, nem volt. Az előadásban ezt úgy tagolja a rendező, ahogyan akarja.

A darab olyan történetet mond el, ami viszonylag könnyen összefoglalható. Együgyű falusi embereket ver át két rafináltnak nem mondható csaló, akik ezzel minden félretett pénzüket elvesztik. Te hogy látod a darab végkifejletét befogadói szemmel? Pusztán a félretett pénz elvesztése elég a tragikus végkifejlethez?

A pénz mellett van egy erős érzelmi kötődés a csalók és az áldozatok között. Kerkaiék elvesztették a fiukat és ennek a fiúnak a mását látják Csabában, aki párjával vendégségbe érkezik hozzájuk. Nem csak az izgalmak hajszolása és a több pénz reménye miatt mennek bele az öregek a fiatalok által felkínált játékba, hanem mert úgy érzik, hogy találtak valakiket, akik miatt újra van értelme a pénzgyűjtésnek, a munkának, a felhalmozásnak. Csabáék emellett kicsit anyátlannak tűnnek és elegük van az állandó zaklatottsággal járó, csalássorozatokon alapuló életmódból, és megtalálják a Kerkai házaspárban azt, amire már régóta vágynak: kiszámíthatóságot, szeretetet, jó szándékúságot, békés családi életet. Mindkét pár megtalál a másikban valami olyat, ami számára hiányzik, végül a pénz kényszeríti őket arra, hogy külön folytassák az életüket.

Min dolgozol most, mit olvashatunk tőled legközelebb?

Remélem, hogy verseket.