10 bizalmas beszélgetés - Interjúkötetet jelentet meg Krizsó Szilvia

2012 májusában indult Krizsó Szilvia talkshow-ja a Radnóti Színházban Libikóka néven. Tíz beszélgetését most könyvben is megírta Krizsó - 10 bizalmas beszélgetés címmel.

A népszerű újságíró, televíziós műsorvezető sikerekről és kudarcokról, munkáról és magánéletről faggatja ismert vendégeit. A könnyű anekdotázás és az őszinte vallomások eredményeként elsöprő győzelmek és csúfos bukások történeteit ismerhetjük meg. 

Krizsó Szilvia a kötetről:

"Ez nem egy hagyományos interjúkötet. Hiszen az nem adná vissza a műsor hangulatát. Mondok egy példát. Minden beszélgetőtársamhoz hívunk meglepetésvendéget. Molnár Piroskához – ő szintén belekerült a könyvbe – Koltai Róbert jött el. És miközben felelevenítették az egykori kaposvári Mágnás Miskát, énekeltek is az előadásból, meg táncoltak is. Én pedig a könyvben megpróbáltam ábrázolni, mi történt a színpadon, és hozzáfűztem saját gondolataimat is" – mondta Krizsó Szilvia a 168 Órának.

Krizsó Szilvia a Színház.hu-nak a sorozat indulásakor úgy fogalmazott a Libikóka estek kapcsán, az est ötletét Bálint András adta, akivel egy riport során a jövőbeni terveikről beszélgettek. "Megemlítettem neki, hogy régi vágyam, hogy egy önálló talkshowt vezessek, de nagyon úgy fest, ez nem fog megvalósulni. Akkor azt kérdezte: Miért nem találsz ki valamit? Én hiszek benned, nálunk rendelkezésedre áll a terep. Ettől nagyon fellelkesültem, és elkezdtem ötletelni. Világéletemben kudarckerülő voltam, és mindig foglalkoztatott, mitől lesz valaki sikeres. Miért lesz valakiből sikerkovács, másból meg örök vesztes? És hogy miként lehet építkezni a kudarcokból, néha akár még jobban is, mint a sikerekből. Ezért döntöttem úgy, hogy álljanak ezek a kérdések a beszélgetéssorozat középpontjában. Ráadásul az, hogy ki mit tart sikernek, illetve kudarcnak, egyáltalán nem egyértelmű. Mert lehet, hogy a külvilág valakiről azt gondolja, hogy éppen fent van, miközben ő még sose érezte magát ennyire lent és fordítva. Arra jutottam, hogy a sikerek és a kudarcok egyidejű megléte leginkább a művészek és az üzletemberek életében van jelen, ezért közülük hívok meg egy-egy vendéget. Az üzletember egyik nap nagyot nyerhet egy jó döntéssel, másnap viszont akár mindent elbukhat egy rossz lépéssel. A művészt ma zajosan ünneplik, holnap esetleg kifütyülhetik, de harmadnap is ki kell állnia a közönség elé" - árulta el a műsorvezető.

Fotó: szinhazitizperc.blog.hu

Részlet a könyvből - Kulka Jánossal is olvashatnak interjút!:

K. Sz.: A könyved előszavában azt írod, hogy nemcsak a főzés, hanem az evés örömét is szereted. Szerintem élő ember nem hiszi
el, hogy te szeretsz enni.
K. J.: Imádok.

K. Sz.: De eszel is? Elképesztő módon le vagy fogyva. Mennyi ment le? 15-20 kiló?
K. J.: Szerintem 15. De egyszerű volt. Megláttam három évvel ezelőtt egy fényképet magamról, és egyáltalán nem értettem, hogy
ki ez az elhízott, kopasz, idősödő – a többit nem mondom – férfi. Rémes volt szembesülni ezzel.

K. Sz.: Elkezdtél fogyókúrázni?
K. J.: Igen. Szerintem az ember egyik legfontosabb feladata az életében – már csak azért is, hogy saját magát is elviselhetővé tegye a világ számára –, hogy megpróbálja magát megszeretni, bármilyen nehéz feladat is ez. Legalábbis nekem ez elég nehezen ment vagy megy. Ha a testedet el tudod fogadni, vagy nagyjából olyannak látod, amilyennek látni szeretnéd, nem kelt benned semmi viszolygást, hogy reggel a tükörbe nézz, akkor jó úton jársz. Vannak persze az adottságok, de mégis előjöhet annak az öröme, hogy tudsz változtatni valamin, vagyis elfogadhatóvá teszed saját magad számára a testedet. Ez egy saját magadon aratott nagy győzelem. Én szeretek győzni, pontosabban szeretem ezt a küzdést magammal. Szeretem, ha van akaraterőm, szeretem, hogy ha eltervezek valamit, azt végigcsinálom. Tulajdonképpen ennek az eredménye ez... Most közben azon gondolkozom, hogy mennyi hiúság van ebben, de inkább arról van szó, hogy rengeteg dolgon sokkal nehezebb változtatni, és ez nem jár annyi lemondással, mint amennyinek tűnik.

K. Sz.: Az öltözködéssel hogy állsz? Azért nagyon odatetted magadat, lássuk be.
K. J.: Tudják, hogy szokták mondani: ami a szekrényből rám esett. Itt van ez a díszzsebkendő, szerves része a dolgoknak, a piros
zokniról nem is beszélve. De képzeljék el, otthon hagytam. A színház kellékesét, Bóné Jóskát kértem meg ijedtemben, hogy találjon
ki valamit. Öt percen belül előállt ezzel, úgyhogy teljes lett az elegancia.

K. Sz.: Most, hogy kimondtad, elegancia, eldicsekszem a nevedben, hogy azért kell időben befejeznünk a beszélgetést, mert jelenésed
van az egyik bevásárlóközpontban, ugyanis te leszel az egyik jelöltje az Elegancia-díjnak. Erre büszke vagy?
K. J.: Igen, különösen, mert ez arról is szól, hogy hogyan viseled a ruhát. Vidák Györgyi minden évben tartott divatbemutatót Színésznők,színészek a kifutón címen, ahol négyszer vagy ötször ott lehettem. Élveztem végigvonulni, közben tébolyodottan öltözködni, nézni a gyönyörű kolléganőimet. De tudják, milyen nehéz tartalommal megtölteni ezt a páston történő magamutogatást? Aztán egyszer csak rájöttem, hogy valószínűleg a modellek is azt csinálják, hogy tekinteteket keresnek, szemekbe néznek. Mert ez a kontaktus szül valamilyen energiát... Különben tényleg nagyon kedvesek voltak, megvárnak, és elcsúsztatják kicsit a kezdést. Ekkor Jani felpattant, mélyen a nézők szemébe nézett, és mint egy vérbeli manöken, végigvonult a színpadon, a közönség pedig fulladozott a nevetéstől, mert – kontaktust teremtve – fixírozta őket egy darabig. Aztán elénekelt egy gyönyörű sanzont, amin viszont szinte sírni kellett.

K. Sz.: Különben miért nem szeretsz magadról beszélni?
K. J.: Imádok magamról beszélni. Például veled is megbeszéltük, hogy találkozunk a Két Szerecsenben, egy pénteki napon, 12 órakor. Én aznap egyáltalán nem értettem, hogy miért hívsz fel 12 óra 17 perckor, hogy hol vagyok.

K. Sz.: Nem akarok a korodra hivatkozni, de tulajdonképpen az történt, hogy egy bizonyos csütörtöki napon beszéltünk arról, hogy a jövő heti randevúnk mégsem lenne jó neked, ellenben mit szólnék a másnap délhez? Mondtam, hogy remek. Na, most, te ezt másnapra felejtetted el.
K. J.: Bemutatóm volt csütörtök este, ez az egyetlen mentségem… De így kezdődött. Elfelejtettem egy randevút, amiért iszonyatosan
szégyelltem magamat, de őszintén bevallottam, hogy elfelejtettem. Talán bocsánatot nyertem. Amikor végre mégis összetalálkoztunk – csak hogy nem szeretek magamról beszélni –, elcsípted életem egyik nehéz pillanatát, és másfél órán keresztül hallgattad, hogy velem éppen mi történik, és valószínűleg mi fog történni... Néha olyan könnyű egy igazából ismeretlen emberrel. Az ember kíváncsi, hogy vajon mit szól hozzá a másik, aki a felszínen túl nem tud róla semmit. Szóval ahhoz képest, hogy nem szeretek magamról beszélni, tényleg másfél órát beszéltem magamról. Kérdezz! (...)

A teljes interjút a könyvben találja!