„Egy új erőt képviselhetünk” - Interjú ifj. Vidnyánszky Attilával

November 28-án mutatja be a Budaörsi Latinovits Színház Szigligeti Ede Liliomfijának átdolgozott verzióját. Az előadás rendezőjével, ifj. Vidnyánszky Attilával olvashatnak interjút.

- Színészként végzett, de rendezőként is rendszeresen dolgozik, az elmúlt években szinte kizárólag egyetemistákkal. A diploma utáni első rendezése ez, ahol a társulat három tagja mellett szintén frissen végzett, illetve végzős színészhallgatók lesznek láthatók. Hogyan alakult ki a csapat?

- Amikor megkaptam a felkérést, rögtön jeleztem, hogy most az egyetemen, a diákokkal szeretnék dolgozni, így megpróbáltunk a budaörsi színház és az én törekvéseimet összehozni. Meglátjuk, mi sül ki belőle. Az egyetemistákkal, a barátaimmal való munka biztonságot ad, hiszen jól ismerem őket és nekem az a legfontosabb, hogy szót értsek a körülöttem lévő emberekkel, hogy a saját generációmmal tudjak olyasmit teremteni, amivel egy új erőt képviselhetünk. Azt érzem, hogy ha nem figyelünk oda magunkra, szétforgácsolódunk és igen hamar beállunk egy mókuskerékbe, holott feladatunk volna összefogni és elindítani egy új hullámot. Ezért is ragaszkodom nagyon a társaimhoz, szeretném, hogy kialakuljon egy csapat, egy közösség, akikkel együtt lehet gondolkodni a következő években. Az biztos, hogy most létezik ez a hármas: Vecsei H. Miklós, aki átírta, fúrta, faragta a Liliomfit, Kovács Adrián zeneszerző barátunk és én - mi mindig közösen alkotunk.

- A budaörsi társulat három tagja: Spolarics Andrea, Ilyés Róbert és Bregyán Péter játszik még az előadásban. Milyen eszközei, technikái, vagy stratégiája van arra, hogyan létrejöjjön az összhang?

- Nem tudom, hogy az összhangot lehet-e tervezni, nem hiszem, hogy van rá recept. Csak azt tudom, nagyon kíváncsi vagyok az új kollegákra. Még sose rendeztem az egyetemen kívül, tehát ezt a munkát úgy fogom fel, mint egy iskolát. Hasonló konstrukcióban, tehát szintén Vecsei H. Miklóssal és a hallgatókkal hoztuk létre az Athéni Timont, a fiatalokon kívül Hegedűs D. Géza tanár úr szerepelt az előadásban, aki, mint osztályfőnök inkább pátyolgatta a lelkünket és segítette a produkciót. Tehát azt most fogom élesben kipróbálni, hogy kell gyakorlott színészekkel rendezőként viselkedni.

- A próbaidőszak finiséhez érve hogy látja, milyen előadás lesz a Liliomfi?

- Úgy tűnik, sikerül tartanunk magunkat az eredeti elképzelésünkhöz, hogy az egész előadás a játékról szóljon, a játék komolyságáról, fontosságáról, a színházról. Beszélni szeretnénk arról, miként látjuk a színházat, hogy érezzük magunkat egy színházban és meg szeretnénk mutatni, azt a fajta rajongást a szerelemért, amit - azt hiszem - mindannyian érzünk. Végig arra törekszünk, hogy minél közelebb hozzuk magunkhoz az anyagot, azon vagyunk, hogy ez az előadás érezhetően rólunk szóljon, ugyanakkor igyekszünk megőrizni ennek az 1840-es világnak a báját, hangulatát. Teljes mértékben le tudtuk volna fordítani a darabot saját magunkra, át tudtuk volna írni a saját nyelvünkre, de azt gondoltuk, hogy nem szabad "lehozni a földre", meg kell hagyni egy derűs, játékos lebegésnek - legalábbis én annak látom a filmet és a művet is. 

- A Liliomfit követően a kaposvári főiskolásokkal Rómeó és Júliát, a budapestiekkel III. Richardot tervez, és aztán várja a Radnóti Színház is – egyik munka hozza a másikat?

- Ez egy különleges dolog Magyarországon, hogy kíváncsi a közvélemény és a szakma a fiatal rendezőkre - valószínűleg egészen addig kíváncsi, amíg meg nem buknak. Most azt gondolom, hogy a Liliomfiban a diákokkal és a három társulati taggal egy olyan konstrukcióban dolgozunk, ami lehetővé teszi, hogy több szülessen, mint egy puszta vígjáték.

- Ön nem játszik az előadásban. Hiányzik a színészi részvétel?

-  Marton László tanár úr azt vallja és ebben abszolút hiszek: színházi emberek vagyunk. Tehát most nem tartom magam se rendezőnek, se színésznek, se díszlettervezőnek, az előadást és az egész munkafolyamatot egységként kezelem. És ha egy próbahelyzetben azt érzem, hogy közösen kell játszanunk, akkor elkezdünk közösen játszani, akkor is, ha a játékunk látszólag nem tartozik az adott jelenethez. Természetesen borzasztóan hiányzik a színészet, szeretek marháskodni a többiekkel, azt hiszem ők is velem. De többnyire nagyon jó érzés, hogy együtt turkáljuk a ruhákat, tehát együtt válogatjuk ki a jelmezeket, együtt szigetelőszalagozzuk a cipőnket, pontosan azért, hogy közös élményekből csapatmunkával álljon össze a produkció, hogy minden egyes részéhez közünk legyen. Sokkal nehezebb úgy dolgozni, hogy minden apróságért vállvetve küzdünk, de sokkal izgalmasabb is, nem csak nekünk, hanem a nézőknek is. Azt hiszem, ezért szokták azt mondani, hogy egy egyetemi vizsgaelőadásnak más a hangulata - ezt a hangulatot szeretném én megtartani.

- A budaörsi színház társulatának három tagjára miben számít?

- Most már kész az előadás váza. A színészeket élő zene kíséri, és nekem az az álmom, hogy az egész produkció úgy működjön, mint egy CD-felvétel. Tehát ha egyszer 1 óra 48 perc, akkor a előadás minden alkalommal 1 óra 48 percig tartson és az elejétől a végéig ugyanúgy, takkra történjen. Ezen dolgozunk most, és amikor ezt megvalósítottuk, nagyon sokat fog tudni segíteni nekünk a három színészünk abban, hogy megtaláljuk, egyes helyzetekben milyen a kellő jó humor. Azt érzem, hogy hatalmas tudással bírnak erről, hiszen rengeteg szerep van a hátuk mögött. Én életemben először dolgozom vígjátékon, és azt tapasztalom, hogy sokkal nehezebb, mint egy tragédiát előadni, mert a színészeknek általában sokkal inkább van kedvük drámaian játszani, mert a színpadon könnyebb szomorúnak lenni, mint vidámnak. Ez most nekem nagyon nagy fejtörést okoz...

- A budaörsi nézőkről valószínűleg a filmadaptációból jól ismert Liliomfit, vagy annak valamilyen lenyomatát szeretnék majd látni. Számukra mit ígérhetünk előre?

-  Elsőként Mészöly Dezső dolgozta át a Liliomfit, az előadást egy tőle való idézettel fogjuk kezdeni, amelyben megfogalmazza, hogy a színműveket nem azért dolgozzák át, mert csapnivalóak, hanem éppen azért, mert fantasztikusak és kiállják a kor próbáit, tehát örökérvényűek, megújításra érdemesek. Mészöly - nem tudom hány évtizeddel ezelőtt –  arra buzdította a jövő nemzedékét, hogy ha a Liliomfival foglalkozik, akkor nyúljon bele, szabja át, hiszen Szigligeti is azért úgy írta meg a végét, ahogy, mert az ő korában csak happy enddel zárulhatott az előadás. Ezért mi bátran belenyúltunk a darabba, és természetesen egyáltalán nem a filmet szeretnénk koppintani, hanem saját magunkat. Nem kell ahhoz a nézőknek a mi egyetemi életünkbe belelátniuk, hogy átérezzék, milyen az, amikor az ember szabadon tud élni, szabadon tud alkotni, ez olyasmi, amit feltehetőleg mindenki megtapasztal az élete során. A próbák kezdetén arról is beszélgettünk a srácokkal, hogy lényegében az a célunk, hogy az előadás végén a nézőknek legyen kedvük velünk maradni. Tehát ha mondjuk csinálnánk egy táncházat, akkor ők azt mondják, itt akarok maradni ezzel a csapattal, és velük táncolni.

Kérdezett: B. É.

Színház.hu.