A Budapest Bábszínház és a Természetes Vészek Kollektíva a Trafóval közösen mutat be november 27-28-án egy klasszikusból építkező, de rendhagyó módszerekkel készülő darabot. Az előadás három egyenrangú alkotója mesélt arról, mit jelent az élő tárgy-színház, és mi a helyzet a szabad akarat versus sors kérdéskörrel.
Veres András
Mit jelent a darab leírásában, hogy „élő tárgy-színházi előadás”?
A tárgyjátéknak többféle járható útja is van. Van, mikor a tárgyaknak személyiséget adunk, elkezdünk velük bábozni. Máskor egy-egy tárgy az adott szituációban kap többletjelentést, ilyenkor nem illusztratív a szerepük, nem bábmozgatással kelnek életre, vagyis inkább szimbólumok használatában gondolkodunk. Nagy szavakat használva, a tárgyak akár szakrális helyzetbe is kerülhetnek. Sok maszk is megjelenik az előadásban, ami több szempontból is rokona a bábnak. Összefoglalva: a legegyszerűbb használati tárgyaktól kezdve egészen az óriásfigurákig mindenfélével dolgozunk most.
Miért az Oidipusz-történet?
A görög mítoszokban – de ez tulajdonképpen minden mondakörre igaz – ott van ez az állandó furcsa kettőség a jóslatokkal kapcsolatban. A mitológiai figurák folyamatosan billegnek két véglet között: nem törődnek bele abba, amit hallanak, ugyanakkor komolyan is veszik, hogy ez a végzetük. A felsőbb erők létének elfogadása vagy megkérdőjelezése örök téma. Konkrétabban Oidipusz alakját azért is választottuk, mert ő az, aki a legmakacsabbul fut a borzalmas összeomlás felé úgy, hogy közben bármikor visszafordulhatna. Nem csak Szophoklész szövegével foglalkoztunk, hanem tágabban a családtörténettel is. Oidipusz születésekor elindul a lavina, ami aztán mindenkit utolér. Az egész család próbál kilábalni a tragédiából, de Oidipusz gyerekei a halálukig magukkal vonszolják a történteket. Az is érdekelt minket, ki milyen stratégiával vagy taktikával próbál létezni ebben a furcsa családban. Hogyan próbál az ember a saját vére ellen fordulni, vagy éppen elfogadni azt?
A darabot hárman közösen hoztátok létre. Számodra milyen volt ez a folyamat?
Én még hasonlót sem csináltam soha. Árvai Györggyel már több ízben dolgoztam együtt és termékenyen tudtunk együttműködni. Ők a TVK-val rácsodálkoztak, milyen érdekes forma tud lenni a báb, én pedig alapvetően bábszínházzal foglalkozom. Jött az ötlet, hogy dolgozzunk együtt alkotótársként is. Megbeszéltük az elején, hogy ez közös gondolkodáson alapuló folyamat lesz. Természetesen sok szempontból nehezebb dolgunk volt, mert mindent megbeszélünk, de sok szempontból könnyebb is, mert inspiráltuk egymást. Működött a dolog. Sok a kitérő ilyenkor, mert három ember gondolkodik összevissza, de mindig találtunk megfelelő pontokat a továbblépéshez.
Az örök klasszikus kérdéssel foglalkoztok: előre meghatározott sorsunk van vagy szabad akaratunk? Te mit gondolsz?
Valamiféle végzet biztos, hogy van, de ennél mélyebben most nem mennék bele. A véletlenben én igazából nem hiszek.
Imre Zoltán
Mit jelent a darab leírásában, hogy „élő tárgy-színházi előadás”?
A darabban nem kesztyűs, marionett vagy másfajta bábok szerepelnek, hanem színészek által animált tárgyak – és maszkok. Ezeken keresztül bontakozik ki a történet. Kalapács, reszelő, lángpisztoly, vödör, létra, doboz, teljesen hétköznapi tárgyakról van szó. Néha önálló életet is élnek, de a színészekkel való viszonyuk az igazán fontos. Az Oidipusz-történet „Tesco-gazdaságos” módon összefoglalva arról szól, el tudom-e kerülni a sorsomat vagy nem. Ez a szerencsétlen fickó minden pillanatban el szeretné kerülni a neki szánt jövőt, ahogyan már a szülei is meg szeretnék akadályozni a jóslatot. Mégis minden egyes lépésével csak közelebb kerül a saját történetéhez. Van tehát a kiszolgáltatott szereplő, ahogyan amúgy a báb is függ a mozgatójától. Magát a klasszikus bábszínházi formát el szerettük volna kerülni, de a kiszolgáltatottság megmaradt a színészek, a tárgyak és a maszkok viszonyában.
Miért az Oidipusz-történet?
A történet nem klasszikus formában jelenik meg, vagyis nem a Szophoklész-féle 2500 éves szöveget dolgoztuk át. A túlélők szempontjából indultunk ki. Három testvér –Antigoné, Eteoklész és Polüneikész – vitatkozik az apja halálos ágyánál, hogy mégis mit kellene kezdeniük ezzel az egész hóbelevanccal. Iszméné kimaradt, mert a mi fikciós olvasatunkban neki elege van, és az egészből ki szeretne szállni. Mindenképp múltfeldolgozással szerettünk volna foglalkozni, ehhez pedig jó klasszikus az Oidipusz-történet. Nekem volt az a lövésem, hogy mi itt Kelet-Európában nem tudunk mit kezdeni a múltunkkal. Le szeretnénk tagadni, vagy meg szeretnénk változtatni, mintha meg se történt volna. Ez a speciálisan magyar vagy kelet-európai dolog egyértelműen nem jelenik meg a darabban, vagyis nincsenek konkrét utalások a kortárs magyar valóságra, de a néző remélhetőleg behozza ezt a dimenziót is.
A darabot hárman közösen hoztátok létre. Számodra milyen volt ez a folyamat?
Én főleg a szövegekkel foglalkoztam. Nem csak Szophoklészt használunk, hanem például Becket-szövegeket vagy zsoltárokat is. Gyuri inkább a látvánnyal és a zenével, András pedig a színészekkel foglalkozott, de nagy volt az áthallás. Minden döntést közösen hoztunk meg, egyszer sem volt kétharmad a dologban.
Az örök klasszikus kérdéssel foglalkoztok: előre meghatározott sorsunk van vagy szabad akaratunk? Te mit gondolsz?
Nincsen válaszom. Mi is próbálkozunk, ahogyan Oidipusz. Aztán a végén majd meglátjuk, bejött-e, vagy nem. Jó lenne, ha az előadás sem adna egyértelmű választ erre a kérdésre.
Árvai György
Mit jelent a darab leírásában, hogy „élő tárgy-színházi előadás”?
A tárgyak felminősülnek, az élők és az élettelenek közelebb kerülnek egymáshoz. Nem mondom, hogy a „tárgyak” elkezdenének beszélni, az „élők” pedig bábokká válnának, például robotikusan mozognának. Azt szeretnénk viszont éreztetni, hogy működik egy mindenek fölött álló erő, és ennek a fölöttes erőnek a szempontjából nincsen óriási különbség „tárgyak” és „emberek” között. Nem szeretném Istennek, égi, ezoterikus lénynek hívni ezt a valamit, nem is mondjuk ki magunk között sem, de érezzük, hogy ez a sorsszerűség vagy jóslat jelen van.
Miért az Oidipusz-történet?
Adtunk magunkat három-négy hetet ötleteket hozni. Közösen gondolkodtunk. Olyan témát szerettünk volna találni, ami nem igényel hatalmas apparátust, inkább kamarajellegű. Szempont volt az is, hogy tizenévesekhez kapcsolódjon, tananyag kiegészítés szintjén. Tudtuk, hogy bármit választunk, személyes feldolgozás lesz, tehát nem váltja ki az eredeti mű elolvasását, de tovább lehet gondolni – és ez mindenképp felelősségteljes játék. Nem tudom, kinek az ötlete volt végül az Oidipusz, azt tudom, hogy nem az enyém. A redukció ezt hozta fel, ez maradt meg leginkább a hármunk közös akaratában. Január elején kezdtünk dolgozni és novemberben van a bemutató, szóval eléggé átrágtuk a dolgot. Tulajdonképpen még mindig rágjuk.
Nem a Szophoklész-féle szöveget használjuk, hanem a teljes Oidipusz-mitológiát. A szöveg, ami elhangzik, a szituációsor, ami látható lesz, az a hármunk találmánya. Természetesen sok műből vettünk idézeteket, sokat hivatkozunk. Aki nem ismeri az eredetit, annak bizonyos szellemi játék kiesik majd. Azért is választottuk az Oidipuszt, mert ezt a történetet úgy gondolhattuk tovább, ahogy tudomásunk szerint talán még senki nem tette.
A darabot hárman közösen hoztátok létre. Számodra milyen volt ez a folyamat?
Rendkívül különleges és taníthatatlan, erős bizalmon alapuló. Az összes részletért egyszerre mind a hárman felelősséggel tartozunk. Ez szobán belül létrehozható alkotói folyamat, ahogyan egy zenekar például viszonylag könnyedén elő tud lépni, hogy együtt zenéljen. A színházban viszont a hagyományos felépítmény, a szokásrendszer szerint egy ember a rendező, egy a látványtervező, a színész is egy valakitől várja az instrukciókat. A hármas munkában felosztottunk azért periódusokat – a színészek vezetésében például nyilván intenzívebben vett részt András, én pedig intenzívebben foglalkoztam a látvánnyal –, de egy szó vagy tárgy nem került úgy be, hogy mindhárman ne szerettük volna.
Az örök klasszikus kérdéssel foglalkoztok: előre meghatározott sorsunk van vagy szabad akaratunk? Te mit gondolsz?
56 éves koromra jutottam el odáig, hogy a fatalizmust a bőrömön is tapasztaljam. Hiteles működési formának kezdem látni. Eléggé tudatos, előre tervező ember vagyok, korábban semmit nem tudtam elfogadni, ami ennek a tervezhetőségnek ellentmondana. Most úgy gondolom, a sorsot, a véletlenekből álló rendszert, egy másik erő működését nem lehet félresöpörni. Azzal, hogy inkább megértsem, amit eredendően, vagyis neveltetésem, származásom, kultúrköröm sugallatára automatikusan tagadnék, már régóta foglalkozom. Amit kérdezel, azzal lényegében nem foglalkoztam. Inkább beleléptem, mint egy tócsába.
Szerző: bn / Trafó
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.