Elhunyt Kisfalussy Bálint

Méltósággal viselt hosszú betegség után november 23-án 76 évesen elhunyt Kisfalussy Bálint színművész, dalszerző, táncdalénekes.

1939-ben született a szilágysági Ipp községben. 1962-ben végezte el Marosvásárhelyen a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolát, utána a szatmárnémeti Északi Színházhoz szerződött. Bár foglalkoztatott színész volt, elkezdett zenélni, táncdalokat írni, hamarosan országosan kedvelt táncdalénekes lett, megjelent hat nagylemeze, köztük az egyik az első romániai magyar sztereo-nagylemez.

Közben a színházban is játszott mindenben, amiben szükség volt rá, drámában, vígjátékban, írt és rendezett kabarét, és több darabhoz zenét, dalokat írt. Ezek aztán nagyon népszerűek lettek, Karácsony Benő Rút kis kacsa című vígjátékát az ő zenéjével 182-szer játszotta a szatmári társulat. 1987-ben családjával Magyarországra költözött, itt vállalt szerepet rádió- és tévéműsorokban, TV-filmekben, sorozatokban, szinkronizált, majd az Új Színház alakulásakor lett társulati tag, innen ment nyugdíjba 2009-ben. Az anyaországba se jött üres kézzel, Kapofáncs címmel könyvet írt szilágysági gyermekkoráról „mesehangulattal”.

Kisfalussy Bálint hamvait 2015. december 11-én, 11-órakor helyezik végső nyughelyére a budafoki temetőben (1222 Budapest, Temető u. 12.).

Soltész József  Kisfalussy Bálintról:

Amióta a Liliomfi címszerepében, 1962-ben – a nagy reménységek glóriájával divatos kefefrizurája körül – búcsút vett a főiskolától, mintegy hatvan kisebb-nagyobb szerepben igazolta úton-útfélen lobogtatott önbizalmát, s amikor már úgy érezte, hogy mindent felperzselt maga körül, vad mohósággal vetette magát a könnyű műfajok karjába, ahonnan a „tékozló fiú” mintegy százötven sláger szerzőjeként és előadójaként tért meg Thalia szerető keblére, s mintha semmi sem történt volna, sikert sikerre halmozott olyan súlyos szerepekben, mint Magellán Pigafettája, az Éjjeli menedékhely Bubnovja, a Hugenották Gérardja.

Kisfalussy Bálint színészi adottságait és erényeit elemezve mindenekelőtt azon áldásos hajlékonyságon és fölényes biztonságérzeten csodálkozunk el, amellyel színészünk szinte vállon veregeti szerepeit, mielőtt és mialatt eljátssza őket. Őstehetségre vall az a könnyedség, ahogy Kisfalussy leveszi a nézőt a lábáról, és nem csak a hölgynézőket (!), hanem a szigorban élen járó szakembereket is. Ha kell, felemelően ellenszenves tud lenni, a szívbemarkoló alázattól a vérlázító dölyfig, a mártíromságtól rokon tisztalelkűségtől a gerinctelen cinkostársi heherészésig mindent el tud játszani. Hidegvére könnyen átsegíti a legforróbb pillanatokban is, s ha az előadásra sietve minél inkább azt a látszatot kelti, hogy fegyvertelenül és meggondolatlanul megy csatába, annál inkább rácáfol erre a felületes ítéletre a ledeszkázott csatatéren.

(Színjátszó személyek, A Hét évkönyve, 1981)

Kisfalussy Bálint Kapofáncs c. könyvéről:

„A vonat éppen csak átdöccent velünk a senkiföldjén, amikor eszembe ötlött: vajon mivel köszönjük meg, hogy ez a csonka kis ország magához ölelt? Az ötlet - merthogy manapság a köszönet az értelemző szótárban is csak mint ottfelejtett anakronizmus van jelen -, szóval, az ötlet először túl patetikusnak, dagályosnak tűnt. De akkor, ott, a füstszagú tumultusban értelmet kapott a gyermetegnek tűnő fogadalom: mi, Magyarországon, álmaink, igenis álmaink talpalatnyi földdarabkáján soha nem dobunk el szemetet! Nem szemetelünk! Azóta erről kerüljük a szót. Megmondtuk, úgy van! De mert, ha belépsz valakinek a házába, ajándékot is illik vinni: otthoni búboskemencében pirult hamuban sűlt pogácsa illatát, madárlátta adjonistent teszünk vendégváró asztalotokra. Elsorolom, mint annak idején a tágra nyílt kíváncsiságú porontyaimnak, hogy hogy volt, amikor én kicsi fiú voltam. Fogjátok kézen botladozó szavaimat, vezessétek hajlékotokba, fogadjátok szívetekbe, mint messziről jött kedves vendéget. Ízlelgessétek, szeressétek e szavakat, szülőföldem hírvivőit.” (Kisfalussy Bálint)