„Kiléptem a komfortzónámból” – Villáminterjú Bányai Kelemen Barnával

A marosvásárhelyi születésű Bányai Kelemen Barna ősztől a szombathelyi színház tagja. Novemberben a Színház- és Filmművészeti Egyetemen próbált, ahol december 3-án mutatják be Pintér Béla darabját, A sütemények királynőjét.

Élete eddigi legkomolyabb döntéséről, az otthonosság érzéséről, egyetemi vizsgákról és persze az új bemutatóról kérdezte Spilák Klára. 

Miért döntöttél úgy, hogy Magyarországon folytatod?

Talán egy picit megijedtem. Nem tudom, egy színész életében mennyire sok nyolc év, de én azután, hogy végeztem az egyetemen 2006-ban, rögtön a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházhoz kerültem, ahol rengeteget játszottam, remek szerepeket kaptam, jól éreztem magam, egy idő után talán túl komfortosan is. Azt éreztem, kezdek beleülni ebbe a kellemes állapotba. Egy közösségnek vagyok a színésze, akik mindenestül elfogadtak, ami nem feltétlenül ösztönző. És akkor feltettem magamnak a kérdést: jó de hogyan tovább? Talán ideje lenne váltanom. Aztán nagyon szépen jött össze minden. Elhívtak vendégnek a Weöres Sándor Színházba az Alföldi Róbert rendezte Makrancos Kata Petruchiojának, és a főpróbahéten Jordán Tamás megkérdezte, hogy odaszerződnék-e hozzájuk? Két nap gondolkodási időt kaptam. Úgy döntöttem, megpróbálom.

Fotó: wssz.hu

 Más erdélyi színház nem jelenthetett volna perspektívát?

Az a helyzet, hogy soha nem kerestem meg színházat azzal, hogy szeretnék odamenni. Azt gondolom fontos, hogy a munkája miatt figyeljenek fel egy emberre és hívják meg. Engem nem hívtak, nem mentem. 

Mit szóltak az otthoniak a döntésedhez?

Azt hiszem, a lelke mélyén mindenki, aki közel áll hozzám, örült. Biztosan sajnálták, hiszen az egész addigi életem ott zajlott, de ezen túl tudtak lépni, tudomásul vették a döntésemet, és a szakmai oldalát figyelték. Drukkolnak nekem, hiszen ezzel a váltással én nem csak színházat, hanem országot is váltottam. 

Mennyire tudtál beilleszkedni az itteni közegbe?

Miután nyolc évig tartoztam egy társulathoz, az ottaniakat közelebbről is megismerhettem. Többségükhöz személyesebb viszony fűz, nem csak szimpla kollégák vagy partnerek voltunk. Szombathelyen ez érthető módon még nincs így. Még nem töltöttem ott annyi időt, hogy komolyabban részt vehessek a csapat életében. A budapesti bemutatóm, a Makbett próbaidőszaka pedig olyan feszített volt, olyan rövid időnk volt a munkára, hogy semmi másra nem tudunk koncentrálni csak az adott feladatra.

 Ugyanolyan bátran tudtál próbálnia szombathelyi társulattal, mint otthon?

Sokszor vetik a szememre, hogy lusta vagyok, mert mindig későn tanulom meg a szöveget. De az az igazság, hogy ilyenkor figyelek. Nézem, ahogy mások próbálnak. A Makrancosnál is így volt ez, sőt, sokkal inkább, hiszen ott senkit sem ismertem. Amikor rajtam volt a sor, akkor sem annyira felszabadultan próbáltam, mint a korábbi jól bevált közegemben, hanem inkább puhatolózva. De közben meg érdekes, mert most ahogy beszélek róla, jövök rá, hogy bár otthon bátran próbáltam, az emberek, akik már megszoktak, jól ismertek, nem úgy reagáltak, mint azok, akik itt kíváncsian figyelték mit csinálok. Legalább annyira új voltam nekik én, mint ők nekem. Biztos, hogy sokkal kiélezettebb volt részemről és részükről is az egymás iránti figyelem. 

Sikerül-e már itthon érezned magad Magyarországon?

Igazából már maga ez az otthon érzés furcsa nekem, nem biztos, hogy ez az elsődleges szempont, ami eszembe jut a váltás kapcsán. A döntésemben ez mindenesetre nem volt szempont. Most egy olyan terepen úszkálok, ami teljesen ismeretlen számomra, és azt hiszem, pont ez hiányzott nekem. Alapvetően gyáva vagyok, emiatt talán sok mindent kihagytam az életemben, de nem sajnálom, mert azt gondolom, hogy számomra ez a dolgok természetes rendje. Azzal, hogy most fejest ugrottam a mélyvízbe, kiléptem a komfortzónámból. Még soha nem hoztam ekkora döntést. 

Markó Robi felkérésére miért mondtál igent? A darab vagy a helyzet izgatott jobban?

Elsősorban a darab, ami első olvasásra megfogott és borzasztóan izgalmasnak tartom. Azt nem tudtam milyen helyzetbe csöppenek bele, a csapatból sem ismeretem senkit Bozó Andi kivételével, akivel már néhányszor találkoztunk, amikor ők nézték a mi Bányánkat, én meg az övékét. De otthon is sokszor vettem részt főiskolás produkciókban. Imádtam. 

Milyenek az itteni hallgatók?

Nagyon bírom őket. Persze egészen más, mint amikor Marosvásárhelyen bemegyek a főiskolára, aminek ismerem, minden kis zegzugát, itt meg nem. Van bennem egy pici hiányérzet, egy kis űr talán, de ez most így van jól.

Láttad a Pintér Béla rendezte előadást, mielőtt a kezedbe adták a szövegkönyvet?

Nem. Csak hallottam és olvastam róla. Nem volt alkalmam látni. 

Mi izgatott leginkább a darabban?

A világ, amit bemutat. Nem igen találkoztam olyan művekkel, amikben erről a tabu témáról beszélnének. Az ilyen dolgokról általában hallgatunk. 

Székely Csaba is tabukat döntöget, de talán költőibben, elemeltebben. Pintér Béla nyersebben vágja arcunkba a valóságot. Ez a szerepmegformálásban is más eszközöket igényel?

Arról beszélgettünk Robival, hogy ez egy nagyon nyers pasi. Sokféleképpen lehet megközelíteni a figurát, de én az elején még nem szeretném lelőni a dúvadságát. Azon túl, hogy milyen vadállat és mit művel a családjával, amihez még az alkohol is rátesz egy lapáttal, azt akarom, hogy legyen benne valami finomság és intelligencia. Hiszen ő egy BM alezredes, akik azért elég képzett emberek. 

Azt mondják, nincs egyértelműnek negatív szerep. Ennek a Pistának hol van az igazsága?

A maga módján szereti és óvja a családját. Ő egy „apatigris”. Az ő szemszögéből nézve abszolút hihető, hogy jóra akarja neveli a gyerekeket és a hozzátartozóit. Eltartja a bátyját, bár elveszi a neki járó segélyt, de azt rá költi, néha még az állatkertbe is elviszi. Eleget tesz a gyerekek nyaggatásának, és magnót vesz nekik, de közben megegyeznek, hogy a jó magyar nótákat meg kell tanulni, mert azok hozzátartoznak a kultúránkhoz. Mindebből azt tudom leszűrni, hogy ő tulajdonképpen nem akar rosszat. Nevelni és fönntartani akarja ezt a családot a maga sajátos módján.

 Mennyire elrajzoltak ezek a figurák?

Egyáltalán nincsenek elrajzolva vagy felnagyítva. Sajnos vannak ilyen emberek az életben is. A kérdés az, hogy van mindez színpadra állítva. A rendező merre tereli, vagy milyen mértékben nagyítja fel ezeket a dolgokat, vagy mennyire tesz ellenzőket vagy szűröket az előadásra. 

Mostantól tehát magyarországi színészként számíthatunk rád?

Igen. 

Miket fogsz még csinálni a közeljövőben?

Ami biztos, Szombathelyen májusban mutatjuk be Mohácsi János rendezésében A falu rosszát. Több helyre is hívtak, meglátjuk, mi jön össze. 

Erdélybe vendégnek nem hívtak vissza?

De igen. Keresztes Attila rendezett egy Sirályt, szerette volna, ha játszom benne, de sajnos nem tudtam elvállalni. És felmerült még néhány lehetőség. 

Jól érzed itt magad?

Jól. Sok még az ismeretlen, de nem panaszkodhatom.