Zsótér Sándor: "Kiszámíthatatlanok vagyunk”

Szabadúszó. Rendez a fővárosban és vidéken, dolgozik független társulatokkal és kőszínházakban, tanít a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, olykor pedig felbukkan egy-egy cannes-i sikerfilm szereplőjeként. Legutóbbi rendezése Tennessee Williams Macska a forró bádogteton című darabjából készült, amelyet nemrég mutattak be a kecskeméti színházban. Zsótér Sándort az ÉS kérdezte.

A kérdésre, Trokán Nóra miatt választotta-e ezt a drámát, a rendező úgy felelt: „Erős szempont lett, hogy találjak neki valamit. (...) Szeretnék nagy jelzők nélkül beszélni róla, de nehéz”.

„Ez sajátos felépítésű darab; a címszereplő nem főszereplő, hanem egy hármas tagolású struktúrában az első ötven perc az övé, azután több mint egy óra az apáé és a fiúé, a harmadik részben pedig az anya portréja rajzolódik ki. Döntő szempont volt számomra, és egyben kockázat is, hogy találok-e olyan színésznőt, aki meg tudja alkotni az anya figuráját. Ahogy Csombor Teréz játszik, abban teljes odaadás van, és bizonyos infantilizmus, ami nagyon közel áll a szívemhez. Más energiákat mozgat, de a vége számomra mégis ugyanaz; nekem ez nem rosszabb vagy jobb, mint amit Trokán Nóra csinál. Azonban ez az odaadó színpadi létezés kiveszőben van, ma inkább közvetett színjátszás a divat, és nagyon kevés őszinte színészt látni. Ez azt jelenti, hogy olyat, aki képes egybeolvadni a szereppel, szégyentelenül odaadni magát” – fejtette ki Zsótér Sándor.

A kérdésre,  milyen szövegértelmezői munkát végez a színészekkel, elmondta:  „Szoros olvasást: azt próbáljuk olvasni, ami le van írva. Ez fontos, mert van, aki nagy garral dobja bele magát egy próbafolyamatba, aztán azt látja, hogy felmászott valahová, de eltűnt alóla a létra. Szükség van rá, hogy értse, amit beszél, még mielőtt szorongásból vagy igyekezetből nekiállna érzelmi hullámokat gerjeszteni magában. Megértés nélkül nincs mire ilyen hullámokat gerjeszteni, és ha nincs mire, miért csinálja?” – vetette fel a rendező.

Arról, hogy több tanulmány tárgyalja a Zsótér-színház kapcsán a néző- és színésznevelés fogalmát, elmondta: „Ambrus Máriával sokat dolgozunk azon, hogy valahogy kizökkentsük az embereket az elbeszélő díszletekből, amihez hozzászokott a tekintetük. De nem zökkennek, utálják, amit nem értenek. Ezt például tekinthetjük vizuális nevelésnek. Teljes kudarccal. Ugyanakkor, szerintem minden alkotóban megvan az a szándék, hogy ingerekkel birizgáljon. Ki így, ki úgy, ki hatásokat akar a nézőre tukmálni, ki primitívebb vagy összetettebb kódrendszerekkel próbál elkápráztatni. Nekem az ember fontos, ezért néha elsatnyul a kápráztatás”.

A kérdésre, mit jelent megmutatni az embert, úgy felelt: „Gyakran hiányérzetem van azzal kapcsolatban, amit látok. Azzal, hogy akik a deszkákon vannak, mintha nem is emberek lennének, hanem panelek, klisék vagy szócsövek. Néha meghökkenek, hogy mi tetszik benne az embereknek, mi tetszik a kritikusoknak, mert annyira látszik, hogy nem összetett alakok, hanem vélemények. Kommentszínjátszás: kommentálok valamit, de nem megyek bele. Amit azért tartok ftircsának, mert a színésznek látszólag mégiscsak bele kell adnia a testét-lelkét. A Brandban mondják, hogy összetett és zavaros az emberi lélek. Erre kell rámutatni, erre a kiszámíthatatlanságra; és nincs olyan darab, amiben ne lehetne ezt tetten érni. A növendékeimnek is ezt tanítom, mert nincs az a rossz vagy az a jó, ami ne volna meg egy emberben. Kiszámíthatatlanok vagyunk”.

A teljes interjút az ÉLET és IRODALOMBAN olvashatják.