"Most vagyok a legboldogabb" - Interjú Fischl Mónikával

Fischl Mónika neve végérvényesen összeforrt A Csárdáskirálynő Szilviájával, de magának tudhatja az operett irodalom legjelentősebb primadonna szerepeit is A Bajadér Odette-jétől A mosoly országa Lizáján, A víg özvegy és a Marica grófnő címszerepén át a Csókos asszony Pünkösdi Katójáig. A színésznővel Spilák Klára beszélgetett.

Fischl Mónika a színház mellett boldog családanya is, aki számára az otthon a legfontosabb. Sűrű és megterhelő időszak vége felé közeledik, Délkelet Ázsiában turnézott a társulat néhány tagjával, majd Ománban és Katarban léptek fel A Csárdáskirálynővel, miközben itthon zajlottak a Sybill próbái. Jacobi Viktor nagyoperettjét, melyben a művésznő a címszerepet alakítja, december 4-én mutatta be a Budapesti Operettszínház Szabó Máté rendezésében.

Mindig mosolyogsz. Hogy csinálod?

Nagyon sokat számít, hogy a családi hátterem magabiztosságot ad, és a nyugalom forrását jelenti számomra. Amikor hazafelé autózom és befordulok az utcánkra, már vigyorgok. A rák jegyében születtem, jellemző ránk, hogy nagyon szeretjük az otthonunkat. Ez rám is igaz. A családom a mindenem, mellette pedig imádom a természetet, az állatokat. Ezekből merítek erőt, ettől vagyok boldog.

Férjeddel, Vadász Dániellel, aki maga is az Operettszínház sztárja volt, ma pedig sikeres producer, hogyan tudtok ilyen harmóniában élni?

Danival későn találkoztunk, én 30 éves voltam, amikor 2001-ben a Csárdáskirálynő alatt egymásba szerettünk. 7 évvel később született meg a lányunk, Lara. Az ő érkezése még inkább összekovácsolt minket, hiszen nagyon akartuk őt, sokat küzdöttünk érte. Dani fantasztikus családapa és hihetetlenül ért a gyerekekhez. Persze nekünk is vannak hétköznapi gondjaink, vitatkozunk, mint mindenki más. De én nagyon büszke vagyok rá. Lara pedig tiszta apja. Teljesen egy nyelvet beszélnek és mindkettejüknek remek humora van.

Két énekes, a zenében járatos előadóművész gyereke óhatatlanul jó hanggal és művészi érzékkel van megáldva?

Abszolút. Azt akartam, hogy feltétlenül tanuljon klasszikus balettet. Nem azért, hogy táncos legyen, hanem azért, mert egy lánynak borzasztóan fontos a jó tartás, a szép mozgás. Sajnos nem kedvelte, de rátaláltunk a fashion dance nevű modern táncra és most úgy táncol, ahogy a klipekben a tinik. Egy percre nem áll le. De több népdal versenyen is túl vagyunk, zongorázik, szolfézsra jár. Azt gondolom, ameddig nem érzi tehernek, csinálja. Nem erőltetjük mindezt, csak azt tartjuk fontosnak, hogy kinyissuk előtte a világot és megmutassuk a lehetőségeket. Igazából nem nagyon szeretném, hogy művész legyen, mert annyira kiszolgáltatott ez a pálya. Ezt persze neki nem mondom. Az, hogy tehetséges valaki, nem elég. Jókor kell jó helyen lenni.

És te jókor voltál jó helyen?

Úgy érzem, igen. Bár bevallom, Zeneművészeti Főiskolát végeztem, ahol nem tanultunk színészmesterséget és nem volt beszéd óránk sem. Békés Itala járt be hozzánk és vele foglalkoztunk bizonyos operarészletekkel színészi szempontból, de akkor is csak az énekléssel, beszéddel soha. Aztán amikor végeztem a főiskolán, rögtön Szegedre mentem, a Don Pasquale-ban Norina szerepét énekelhettem Gregor József partnereként. Ekkoriban jelentkeztem az Operettszínházba is, ahol megkaptam a következő évadra a Montmartre-i ibolya címszerepét. Életem legrosszabb kritikáját érdemeltem ki vele. Ami érthető is, hiszen úgy jöttem fel a színpadra és mondtam el komoly prózai szövegeket, hogy korábban soha nem kellett beszélnem. Elképesztően nehéz volt.

Ha ott voltál Szegeden az operában, akkor miért jelentkeztél mégis az Operettszínházba?

Egy véletlennek köszönhetem mindazt, amit mára elértem az életben. Egy bálon léptem fel, ahol jelen volt Kővári Kati, aki az Operettszínház akkori igazgatója, Halasi Imre mellett volt produkciós menedzser. Ö jött oda hozzám és mondta, hogy menjek énekelni az Operettbe. Nem nagyon ismertem a műfajt és egyébként is operát akartam énekelni. De amikor ide bekerültem és megéreztem a játék ízét, azt hogy teljes szívvel és lélekkel élhetem bele magam egy-egy szerepbe, teljesen elvarázsolódtam. A társulat tagjai pedig olyan nagy barátsággal és szeretettel fogadtak és mindenben segítettek. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nagyon sokat szenvedtem, amíg idáig eljutottam, de nagyon sokat köszönhetek Kerényi Miklós Gábornak és Béres Attilának, hogy a prózámat a felesleges sallangoktól megszabadította. Most már nem görcsölök, amikor kimegyek a színpadra.

Hogy látod, mi a nehezebb, operettet énekelni és játszani vagy operában fellépni?

Miután jól ismerem mindkét műfajt, bátran állíthatom, az operett a nehezebb. Énekeltem a Traviatát Genovában, ami életem legnagyobb katarzisa volt és rettegtem, hogyan fogom bírni, mégis egy Marica grófnő ezerszer jobban lefáraszt és épp a próza miatt. Énekelni ugyanúgy kell. A próza miatt nehéz. Ugyanis azt kellett megtanulnom, hogy a hangomat, ami egy dalban teljesen más, magasabb lágéban szól, mint a normál beszédhangom, le tudjam tenni. Eleinte ugyanolyan fönt beszéltem, mint ahol énekeltem. Azt is szeretem, hogy az Operettszínházban bevezették a mikroport használatát minden előadásban. Rengeteget segít nekem a prózában. Állandóan küzdöttem azzal, hogy vajon ha normál emberi hangon szólalok meg, hallanak-e a tizedik sorban is. Az operettekben sokszor van melodráma, amikor a zene fölött kell beszélni. Ahhoz, hogy a zenekar fölé beszélj, meg kell emelni a hangod, így nem tudsz igazán őszintén megszólalni. Sok esetben éreztem ettől hamisnak magam. Most magamhoz képest igazul tudok beszélni.

Azt mondják, primadonnának születni kell. Te mit gondolsz erről?

Biztos, hogy egy primadonnának hordoznia kell a nőiességet, mint ahogy a bonvivánnak is férfinak kell lennie a színpadon. Lényeges az elegancia és a tartás. Nehéz kérdés ez, mert egy nő negyven körül érik meg igazán. 44 éves vagyok, és most vagyok a legboldogabb, jól érzem magam a bőrömben, és úgy gondolom, mindenféle szempontból megérkeztem.

Az soha nem fordult meg a fejedben, hogy külföldön próbálj szerencsét?

Miután Kerényi Miklós Gábor lett az Operettszínház vezetője, fél évig nem dolgoztam a színházban. Akkor játszottam a bécsi Renaissancetheaterben Szilviát, majd Mörbischben is, egyedüli magyarként, voltak meghívásaim Németországba, Svájcba, de emlékszem, egyszer csak bekopogtam Kerohoz és arra kértem, mondja azt a menedzsernek, hogy nem érek rá. Könyörögtem neki, hogy ne engedjen ki. Számomra ugyanis mindig az otthon volt a legfontosabb, a saját kis birodalmam, nem fér bele az életembe, hogy kint töltsek három-négy-öt hónapot egy szerepért. Lehet, hogy ez egy fajta kényelmesség is, de én így vagyok boldog. Persze sokat turnézom a mai napig is, de ebből a szempontból az teljesen más. Egy ilyen utazás két hétnél ritkán tart tovább, annyit még kibírok.

Számolod, hány különböző rendezésben, hány alkalommal játszottad pályád során a Csárdáskirálynőt?

Sosem számoltam, de ötszázon biztos túl vagyok. A legelső Csárdáskirálynőmet Halasi Imre rendezte, aztán voltam Bécsben, majd Mörbischben, ahol Helmuth Lohner állította színpadra a darabot és utána jött Kero.

Nem unod még?

Gyakran megtörténik, hogy amikor meghallom az első dallamokat, a fejemhez kapok és kezdek összemenni, de amint belépek a színpadra, valami megváltozik, és azt érzem: ez az enyém. Ez én vagyok. De isteni dolog, hogy nálunk repertoárjátszás van, és nem csak egy szerepet kell évekig játszani, mert akkor megőrülnék.

Néhány hete érkeztetek vissza Ománból, ahová egy minden szempontból átalakított előadást vittetek. Az ottani szigorú előírásoknak megfelelően új jelmezek és új koreográfiák készültek a vendégjátékra.

Amikor a cenzorok előtt lepróbáltuk a darabot és felvettük a ruhákat, kiderült, itthon kicsit túl aggódtuk a dolgot. Mi eleinte azt hittük, hozzá sem érhetünk a partnerhez, de az simán mehetett és az ölelés is. A csók azonban nem. A táncokban a talp nem nézhet a nézőtér felé, ez alapdolog. Viszont nem kellett volna annyira zárt ruhákat viselnünk, egy kis dekoltázs belefért volna.

Hogy tudott így megélni a darab?

Küzdöttünk. Nekünk annyira automatikusan jön, hogy odamegyek, megölelem: te az enyém, én a tiéd. Többször előfordult, hogy futottam az Edvint játszó Boncsér Gergő felé, aki kétségbeesetten hátrált és a szemében ott volt a tiltás: mit csinálsz? Nem szabad! Jaj, nagyon nehéz volt. De óriási, állótapsos sikerünk volt. Állítólag ott ez nem igen fordul elő.

Szerinted mi a titka a Csárdáskirálynőnek?

Fantasztikus mű. Az embernek libabőrös lesz a karja egy-egy daltól. Az Emlékszel még nekem ma is a szívem mélyéig hatol, hiába énekeltem már ötszázszor. A csodálatos dallamok mellett pedig olyan alapvető emberi érzésekről és férfi-nő játszmákról szól, amik mindig érvényesek voltak és lesznek.

Mi izgat a leginkább Szilviában?

A küzdés azért, hogy elérd, amire vágysz, és hogy egy férfiért való harc meddig mehet el. Megéri-e? Én biztos nem adnám fel mindenemet.

És Sybill? Ő végül nem adja fel a saját életét.

A Sybill egy szerelmi sokszög történet. A Csárdáskirálynőben egyértelmű, hogy Edvin és Szilvia egymáséi, itt azonban meglehetősen kuszák a szálak, nem tudni, ki kit szeret, nagy játék folyik. Sybill is egy pillanatra meginog a szerelmében a Nagyherceggel közös jelenetben. Ott csendül fel az operett irodalom egyik legszebb duettje, az Illúzió a szerelem. És hiába happy enddel ér véget minden operett, ez a boldog vég meglehetősen keserédes. Sybill és Petrov ugyanis nem lesznek egymáséi. Sybill szereti Petrovot, de tudja, nem lenne boldog, ha feladná a karrierjét a szerelméért. Ezért elereszti őt és mindenki a saját útját járja tovább.

Ha te hasonló helyzetbe kerülnél az életben, hogy választanál? Pálya vagy szerelem? Szilva vagy Sybill?

Szerencsés az az ember, aki olyan párra lel, aki értékeli őt és fontos számára a másik egyéni boldogsága, karrierje is. Én közéjük tartozom. Dani pontosan tudja, milyen örömöt okoz nekem a színpad, ezért maximálisan támogat és segít ebben. Rettentően lényeges egy kapcsolatban a tolerancia és hogy szeressük annyira a másikat, hogy engedjük élnie a saját világát is.

A nézők számára mindezen túl mitől lehet még izgalmas, különleges ez az előadás?

Érdekes koncepciót talált ki Szabó Máté, egy öregek otthonában kezdődik és fejeződik be a darab, ahol az idős Sybill emlékezik vissza a múltra és gondolja át az életét. Elgondolkodtató előadás lesz arról, hogy mi a fontos az életben. És megelevenedik benne Oroszország, ami egy csodás, varázslatos hely. Épp télen jártunk Szentpéterváron, amikor szakadt a hó és teljesen olyan volt, mintha az Anasztázia mesefilmet néztem volna. Olyan érzés volt, mint amikor kinyitjuk a Faberge tojást. Ezt a hangulatot érzem ebből a zenéből és a ruhákból is, amiket Tihanyi Ildi tervezett. Remélem, meg tudjuk idézni ezt a szív melengető orosz világot...

Forrás: Budapesti Operettszínház/Spilák Klára