Forgács Péter: "A színház is megfejthetetlen"

Sokfelé rendez, másfél évtizede tanít színészhallgatókat a Színművészetin, Marton László és Hegedűs D. Géza mellett. Idén is ők indítanak osztályt. Forgács Pétert kérdezte a Színház.net.

Török Tamara interjúját itt olvashatják.

A kérdésre, mire számíthatnak azok, akiket felvettek, a rendező elmondta: „(...) A mi módszerünk – Marton színházi ízléséből következően – a realizmus, a naturalizmus. A vizsgáink telis-tele vannak kellékkel, bútorral, jelmezzel, átdíszítéssel és átöltözéssel, van bennük hang- és fényeffekt, víz, tűz, föld, burjánzás, míg a tanárkollégáink vizsgái többnyire az üres osztályteremben zajlanak, és egyszerűbbek, eszköztelenebbek. A Marton-féle világban ha valakinél van egy táska, az nem lehet akármilyen táska – és legyen tele olyan dolgokkal, amik lehet, hogy elő sem kerülnek soha, sőt szó sem esik róluk a jelenetben. Ebben nem az a pláne, hogy a hallgató megtanulja a naturalista stílust, hanem az, hogy megsejtse: ha be kell jönnie a színpadra, és oda se nézve felkapcsolnia a villanyt, lerúgnia a cipőjét, aztán elterülnie a kanapén, az pontosan olyan, mint otthon. És ha majd Rómeót játszik, az ő Rómeója úgy legyen szerelmes, ahogy ő szerelmes”.

Arról, hogy érezte magát a Marton László vezette Vígszínházban, elmondta: „Azóta is visszasírom azt a három évig tartó kegyelmi állapotot. Szép, szerelmes fellángolásokra emlékszem egy-egy színész (és nemcsak színész) kapcsán – és csúnya árulásokra. Tételesen tudom, mit tanultam a Víg színészeitől, a nagyoktól és a kevésbé nagyoktól. Amit sikerről és bukásról tudok, azt is a Víg levegője járja át. Eszembe jut az a pillanat is, amikor állok a nézőtéren, velem szemben a színpadon a nagy színész, tele szaktudással, érzékenységgel, tehetséggel, és megfojtja őt a saját modora, megfojtják a játszmák és a sallangok. Majd megpillantok a takarásban egy bútorost, aki fájós lábbal cipel egy fotelt – és egyszer csak jobban kezd érdekelni, mint a nagy színész. A kicsi bútoros kicsi privát igazsága felülírja a nagy színész nagy szerepének igazságát”.

„Az akkori állandó dramaturgom, Faragó Zsuzsa mondta egyszer, hogy a Vígben én az a gyerek vagyok, akit elengednek a játszótérre, de csak ha szépen játszik, és csak a rendes gyerekekkel. Nyíregyházán meg levehettem a szandált, és belegázolhattam a pocsolyába... Tasnádi Csaba mindig végtelenül nagyvonalú volt: szabadon kísérletezgethettem a Kamarában, amit különleges privilégiumnak éreztem, és talán személyesebb előadásokat tudtam létrehozni abban az intimebb, szabadabb, néha még időben sem korlátozott helyzetben” – árulta el Forgács Péter.

„ Hogy hol a helyem a szakmában? A kispadon, úgy nézem. Mit mondjak? Azt mondom: kedves kollégák, magyar színházigazgatók, szerződtessetek le, adjatok munkát, mindannyian jól járnánk vele. Utazni, számlát adni tudok, a telefonszámomat megadják a főiskolán. Becsületesnek tartom magam; azt hiszem, gyors a fölfogásom, és a munkában szívós vagyok. (...) Hogy a régebbi előadásaim erősebben akartak volna szólni valamiről, mint a mostaniak? Inkább másról. A pályám elején a szerelem és a misztika eggyel jobban érdekelt, mint a körülöttem levő világ állapota. Ma ez inkább fordítva van: egyre jobban érdekel, hogy mi van az utcán, és kicsit kevésbé a csók meg a repülés. Igyekszem érvényeset állítani a világról, de lehet, hogy az, ami az én számomra érvényes, másnak nem érdekes. A harmincadik rendezés körül kezdtem azt gondolni, hogy bennem van a hiba; talán vétek valamit hatáselemzéskor, és azt, amit szívszorítónak vagy mulatságosnak hiszek, csak én érzem annak. Nehéz ilyenkor a színészek szemébe nézni, hiszen én fanatizáltam őket azzal, hogy amit csinálunk, az szívszorító és mulatságos. A Vígben, amikor a Száz év magányt játszották, gyakran bemásztam a faemelvények alá. Olyan rések voltak a deszkák között, hogy szemből láthattam az egész zsöllyét. A nézők tekintetéből többet tudtam meg az aznap esti előadásról, mintha a színpadot néztem volna. Nehéz szabadulni a színházat nézők látványától. Estéről estére elemezni kellene, olyan aprólékossággal, ahogy egy darabot elemzünk a próbán” – fejtette ki Forgács Péter.

A kérdésre, hogyan éri el, hogy a színész zavarbaejtően igaz legyen, azt felelte: „Ez a legtitokzatosabb és legmegfejthetetlenebb az egész színházcsinálásban: hogy mitől és hogyan történik meg egy színésszel valami a próbán. Amikor arcpirítóan belemegy a szerepébe, amikor zavarba ejtően őszinte, amikor odakapja a fejét a díszítő is a takarásban... Vannak ehhez trükkök, stratégiák és játszmák, van a pedagógia, és van a türelem. De előbb-utóbb mindig ugyanoda lyukadok ki: mondom az életemet. Nézzétek meg, nekem sincs egyebem, mint a saját történetem, amiben én is Kuligin vagyok, ha megcsal a feleségem, vagy Andrej, ha elrontom az életemet, és én is úgy repülök, mint Irina, ha úgy érzem, tudom, hogyan kell élni. Az ember voltaképpen egy fakocka, néhány egyszerű alaptulajdonság összekeveredése. De ezek az alaptulajdonságok olyan végtelenül sokféleképpen és bonyolultan keverednek, hogy végső soron megfejthetetlenné tesznek bennünket. A színház is ilyen”. 

Török Tamara interjúját itt olvashatják.