"Megváltozott a színészek szerepe" - Interjú a Domján Edit-díjas Bakonyi Csillával

Ahogyan 1992 óta minden év decemberében, idén is átadásra került a Domján Edit-díj, amellyel egy tehetséges, vidéken játszó színésznő művészetét ismerik el. A díjat 2015-ben Bakonyi Csilla vehette át. A Jászai Mari Színház művészével olvashatnak villáminterjút.

Milyen emlékeket őrzöl Domján Editről?
Amikor belépek édesanyámnál a nagyszobába, Domján Edit néz rám, hiszen a róla szóló könyvnek, már nem is tudom mióta, állandó helye van a polcon. A lemezt, amit a dalaival adtak ki, és amin többek között a Köszönet mindenért című is szerepel, kamaszként rongyosra hallgattam. Domján Edit része volt az életemnek, ha nem is úgy, hogy mindent tudtam róla, de nagyon erősek voltak a benyomásaim vele kapcsolatban: mindig valami szomorú titokzatosság jut róla az eszembe.

Talán furcsa a kérdés, de egy ilyen díj kapcsán óhatatlanul felmerül: mit tanulhat egy ekkora elődtől, egykori pályatárstól egy színésznő? Egyáltalán, vannak példaképeid a pályán?
Talán különösen hangzik, de soha senkire nem tekintettem példaképként, nem volt olyan „egyetlen”, aki számomra meghatározta volna a követendő irányt. Ellenben bárkivel hoz össze a sors szakmailag, attól egész biztosan tanulok valamit, esetenként arra figyelek fel, ami nem feltétlenül pozitív. Azt gondolom, az is a tanulás része, hogy valakivel kapcsolatban tudom, úgy, ahogyan ő, biztosan nem szeretném csinálni. Ugyanakkor abban nagyon komolyan hiszek, hogy nem véletlenül kerülök bele bizonyos helyzetekbe, találkozom számomra meghatározó emberekkel. Hogy Domján Edittől mit kaphat egy színésznő? Ha nézem a játékát vagy hallgatom, ahogyan énekel, óhatatlanul hat rám, bizonyos mértékben a részemmé válik. Azt hiszem, ennél nem kell több!

Fotó: Szvatek Péter

Domján Edit kora és a jelenünk között nem csak a színház szempontjából, általában is hatalmas a különbség. Színészként miben látod a legnagyobb eltérést?
Lényegében össze sem hasonlítható a két időszak. Az, hogy ma valaki színész, hogy ezt a létformát választotta, a közönség részéről az elmúlt 40 évben tulajdonképpen teljesen elvesztette a varázsát. A színészet persze ma is érdekes lehet az emberek számára, de a televízió, a magazinok, eleve a média annyira közel hoznak mindenkit a nézőkhöz, hogy igazán nincsenek már titkok. Az embereknek nyilván kellenek példaképek, olyanok akikre – nem tudom, mi igazán erre a jó szó – fel tudnak nézni, akikért rajongani lehet, akiket figyelni tudnak, de ezek régen művészek, színészek voltak. Ez a mi életünkből eltűnt. Akkor, amikor lehetővé válik, hogy valakiről azt is megtudjuk, reggel milyen alsóneműben kelt fel, a jó értelemben vett megközelíthetetlenség veszik el, és ezzel együtt az a státusz, amit Domján Edit korában a színészek nagyobb része élvezhetett. A szerepünk – és talán ez a legfontosabb – változott meg nagyon. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy ezzel együtt a színház helyzete sem ugyanaz már, a televízióról és a filmről nem is beszélve. Tele van az ország tehetségesebbnél tehetségesebb színészekkel, de megjelenés hiányában senki nem ismeri, ismerheti őket. Bár nem éltem abban az időszakban, de úgy gondolom, a múlt és a jelen e tekintetben sem hasonlítható össze egymással.

Domján Edit hét éven keresztül játszott vidéken, nem véletlenül kaphatja csak vidéki színházban játszó színésznő a róla elnevezett díjat. Mi az, amit igazán szeretsz abban, hogy vidéken vagy színésznő?
Elsősorban azt, hogy rengeteg műfajban dolgozhatok, kipróbálhattam magamat drámában, bohózatban, vígjátékban, operettben, musicalben, tragédiában. Abból következően, hogy a pályám elmúlt 15 évét Székesfehérváron, illetve Tatabányán töltöttem, biztosan jóval kevesebb ember ismer, mintha a fővárosban játszanék. A vidéki közeg éppen a méreteiből adódóan azonban jóval zártabb, ugyanakkor azt nagyon fontosnak érzem, hogy sokkal közvetlenebb a kapcsolatom a nézőinkkel. A vidéki színészlét két legfontosabb jellemzője talán ez: amit és akiknek játszom.

A Domján Edit-díj átadásán (Fotó: Jászai Mari Színház)

2014-ben három évi közös munka után a Jászai Mari Színház társulatának egyik alapító tagja lettél. Miért döntöttél így?
Az nagyon izgalmas dolog és lényegében páratlan manapság, hogy egy új színház alakul, tehetséges színészekkel, jó rendezőkkel, egy remek csapattal. Ebben részt akartam venni! Jólesett ugyanakkor az is, hogy Crespo Rodrigo bízott bennem és hívott, legyek tagja a Jászai Mari Színház első társulatának.

Sokat és sokfélét játszottál Tatabányán az elmúlt években, voltál A testőr színésznője, Kerekes Éva partnereként Stella A vágy villamosában, A tribádok éjszakájának Marie-ja, a Vízkereszt Máriája. Hogyan képzeled el a jövődet a Jászai Mari Színházban?
Olyan szerepeket szeretnék játszani, amiben fejlődhetek. Az természetes, hogy egy társulat tagjaként vannak a szívemnek nagyon kedves és kevésbé kedvelt feladatok, a legfontosabb számomra azonban mindig az, amiben éppen benne vagyok. Őszintén remélem, hogy az egyéni ízlésem, véleményem soha nem látszik azon az energián, amit a munkába fektetek, mert valamennyi szerepembe szívemet-lelkemet igyekszem beleadni. Vannak persze olyan feladatok, melyek nagyon beszippantanak: a tavalyi évadban A tribádok éjszakája, ahol egy alkoholista, leszbikus írónőt játszottam, hihetetlenül izgalmas volt számomra. Egy ilyen szereppel kapcsolatban persze automatikusan jutnak az ember eszébe sztereotip gondolatok, a legnagyobb kihívás éppen az volt, hogyan lehet ezeket lefaragni, elfelejteni és közhelyes formák nélkül eljátszani egy ilyen figurát. Valamennyi karakter kapcsán, amit játszom, talán az lenne a legfontosabb, hogy soha ne kerüljek olyan helyzetbe, amikor rutinból formálok meg egy szerepet. Ehhez persze olyan feladat és olyan rendező kell, ami másfajta energiákat mozgat meg bennem. Ez eddig sikerült és erre vágyom a jövőben is!

Kérdezett: Gyenge Balázs

Jászai Mari Színház