Pályáját a Vígszínházban kezdte, majd Szolnok és budapesti színházak következtek: sikerek, remek társulatok, majd csendesebb időszakok és a lehetőség keresése. A friss Aase-díjas Egri Mártával, a Jászai Mari Színház tagjával olvashatnak interjút.
Azt hiszem, azok közé az Aase-díjas művészek közé tartozol, akinek számtalan személyes élménye van Gobbi Hildával kapcsolatban.
Színészcsaládba születtem és a szüleimnek, Náray Terinek és Egri Istvánnak természetesen sok színész barátja volt, többek között Gobbi Hilda is. Gyerekként ismertem meg őt, többször láttam színpadon, sokszor volt nálunk vendégségben, de arra is emlékszem, amikor mi voltunk nála a szüleimmel a lakásán, illetve Visegrádon a nyaralójában, ahol rengeteg színházi kincset őrzött. Aztán felnőttként volt szerencsém látni őt a Csirkefejben, ami az utolsó szerepe volt, nekem pedig elmondhatatlan élmény. Azt gondolom, hogy a magyar színháztörténet egyik legnagyobb színházi egyénisége volt színészként, emberként egyaránt. Az pedig, amit a szakmáért tett, egyedülálló: a két színészotthon, a fiatal színészek segítése, az idős színészek felkarolása, a Bajor Gizi Színészmúzeum megalapítása.
Fotó: Stekovics Gáspár
Néhány évvel ezelőtt egy Gobbi Hilda emlékműsorban Törőcsik Mari azt mondta, mennyire jellemző, Gobbi Hilda úgy alapított egy díjat az epizódista színészek számára, hogy azt nem magáról, hanem Aase-ról nevezte el. Gyönyörű! Mit gondolsz az epizódistaságról?
A legutóbbi színházi élményem Háy János Házasságon innen és túl című darabja volt, ahol Schruff Milánnak talán két jelenete van az előadásban, ha úgy vesszük, epizódszerep. Ennek ellenére a karakter alapjaiban határozza meg a történetet. Ezzel azt akarom mondani, ha az ilyen típusú szerep igazán jól van megírva, legyen csupán egy villanás, néhány jelent, az alakítás hatása elsöprő lehet. Gobbi Hilda ezt is olyan pontosan fogalmazta meg: jelentős pillanatok, percek főszereplői – és ez a lényeg! Azt nagyon fontos látni, hogy a főszerep és az úgynevezett epizód mind egy-egy sors, a különbség az – ami persze nem csekély –, hogy az egyik három órán keresztül áll a történet középpontjában, a másik néhány perc erejéig, ami viszont sűrű, koncentrált jelenlétet kíván. Azt hiszem, ehhez is kell egyfajta tehetség, talán ez is valamiféle alkati kérdés, hogy egy színész képes-e egy egész életet megmutatni ilyen rövid idő alatt. Megint a Csirkefej jut az eszembe: Csomós Mari majd’ fél órán keresztül állt egyetlen hang nélkül, némán, aztán mondott néhány mondatot. „Csak” jelen volt, egészen döbbenetes hatással!
Most epizódszínésznőnek járó díjat kaptál, igazán szívet melengető méltatással. A pályádat ismerve mégis tudható, rengeteg szerepet játszottál, elsősorban nem epizódokat.
Valóban nem nevezném magamat epizódszínésznőnek. Boldoggá tesz, hogy sem a nekem szánt karaktereket, sem a szerepek nagyságát tekintve nem skatulyáztak be soha. Ha csak a közelmúltat nézzük, az elmúlt évadban eljátszottam a Jászai Mari Színházban A padlás Mamókáját, a Sirály Polináját, a Mikve főszerepét, a Belvárosi Színházban pedig a Mindent Éváról című darabot mutattuk be. Annak azonban, hogy ezt a díjat most az epizódszerepeimre kaptam, nagyon örülök! Elsősorban az esett jól, ami a díj indoklásában, a méltatásban szerepelt, mert pontosan azt igazolták vissza ezek a sorok, amire mindig törekedtem, hogy legyek kíváncsi, energikus, nyitott! Az valahol persze természetes, hogy minden színész főszerepeket akar játszani, ha azonban szakmailag igazán jó helyzetben van az ember, a lényeg az, hogy olyan szerepeket kapjon, amelyek örömet tudnak okozni. A jó szerep pedig nem feltétlenül főszerep!
A kripliben (fotó: jaszaiszinhaz.hu)
Szakmailag mindig jó helyzetben voltál?
Nem. Voltak hullámvölgyek, csendes időszakok. Az első állomás a Vígszínház volt, az alma mater, amit azóta is életem egyik legfontosabb állomásaként tartok számon. Egy idő után azonban úgy éreztem, ahhoz, hogy igazán jó színésznő, egyáltalán, hogy színésznő legyek, kevés az, hogy három évente kapok egy nagyobb szerepet. Nem volt elég a terhelés számomra. Akkor elmentem Szolnokra, aztán jött egy év szünet, szereptelenség, majd hat év csodálatos munka Ruszt Józseffel a Budapesti Kamaraszínházban. Ezt követően kerültem az Újszínházba, ami lényegében négy teljesen feleslegesen elvesztegetett év volt az életemből. Nem azokat a szerepeket játszottam, amiket játszanom kellett volna, tulajdonképpen megalázónak éreztem azt a helyzetet, amiben akkor voltam. Majd jött megint Szolnok, egy újabb időszak, aztán hét év szabadúszás Budapesten, ami rettenetesen nehezen indult. Az első három év borzasztóan kemény volt.
Hogyan élted túl, hogy nem vagy a helyeden? Gondolsz magadról valamit, ehhez képest a valóság teljesen más képet fest.
Azzal szerintem senki nem megy semmire az életben, ha azt gondolja magáról, ő már valaki, és hogy jönnek a többiek ahhoz, hogy ne legyen rá szükségük! Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, van bennem egyfajta tartás, amit a szüleimtől örököltem. Emellett azonban hajlékonynak is kell lenni, nem viszonyulhatsz ezekhez a helyzetekhez úgy, mint egy darab fa. Egyszerűen azért, mert nem teheted meg! Ha nem vállalsz el egy olyan munkát, ami ugyan elképzelhető, hogy nem álmaid netovábbja, az is előfordulhat, hogy nem tudod befizetni a villanyszámládat. Igyekeztem az ilyen dolgokat mindig a helyükön kezelni. Leszerződtem a Kék Művészügynökséghez, mert tartozni akartam valahová és lényegében - ügyelve arra, hogy egy bizonyos szint alá ne süllyedjek - mindent elvállaltam, ami szembe jött. A pályán akartam maradni, de azt gondolom, ettől még nem kerültem a pálya szélére. Végig kellett csinálnom ezt az időszakot!
A Mikve c. előadásban (fotó: jaszaiszinhaz.hu)
És talán mondhatjuk, hogy ismét egy jó korszak kezdődött az életedben…
Szép lassan elkezdtek jönni a munkák. Az első produkció, amiben Orlai Tibornál játszottam, a Sírpiknik című előadás volt, aztán jött a Pinceszínház, elkezdtem szinkronizálni, lassan visszakerültem a köztudatba. Böhm Gyuri meghívott a Pécsi Nemzeti Színházba, hogy játsszam el Baradlaynét A kőszívű ember fiaiban. Nagyon meghatott, hogy éppen rám gondolt és hogy a szerep olyan fantasztikus megformálói után, mint Sulyok Mária vagy Barta Mária belebújhattam ennek az ikonikus nőalaknak a bőrébe. De örültem annak is, amikor Crespo Rodrigo felhívott, hogy jöjjek a Jászai Mari Színházba. Nem csak azért, mert klasszikus színházi helyzet volt - azaz anélkül, hogy bárkinél ajánlkoztam volna, egyszer csak megszólalt a telefonom, hogy számítanának rám Tatabányán -, hanem azért is, mert vonzottak a nekem felajánlott szerepek és a helyzet, hogy egy alakulóban lévő társulat tagja lehetek. Szeretem Mamókát játszani, remek volt a munka Rába Rolanddal a Sirályban, Guelmino Sándorral a Mikvében, a szívemnek azonban a legkedvesebb most mégis A kripli. Ez az előadás egy ajándék, hiszen a húgommal, Egri Katival testvérpárt játszunk a darabban és nagyon élvezzük!
Mire vágysz? Ha csak tőled függne, hogyan alakítanád a jövődet?
Pontosan azt szeretném minél tovább megőrizni, amit az Aase-díj kapcsán írtak rólam: játszani a Jászaiban, a Belvárosi Színházban, a függetleneknél, megmaradni annak az Egri Mártának, aki sokoldalú, kíváncsi, ambiciózus, kellően nyitott. Mert tényleg nagyon érdekel a színház!
Kérdezett: Gyenge Balázs
Jászai Mari Színház
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.