December közepétől zsinórban játsszák - a két ünnep között napi két előadásban - az Óz, a csodák csodáját. Ebben kettős szerepet alakít, a kis Dorothy nagynénjét és az Északi boszorkányt, aki olyan gyönyörű, mint egy karácsonyi tündér. Hegyi Barbarát kérdezte a Nők Lapja.
A kérdésre, mit szól ehhez a család, úgy válaszolt: “Megszokták. Sokan úgy képzelik, milyen rossz lehet nekünk, színészeknek, mert karácsonykor is be kell mennünk játszani. Néha magunk is nyűgösnek érezzük, hogy ott kell hagyni a családot, közben számunkra a színház nem csak munkahely, hanem a második otthonunk, ott is családban vagyunk. Kijövünk hazulról és bejövünk a színházba, a másik családunkhoz. Hiányozna az életemből, ha nélkülöznöm kellene az egyiket vagy a másikat”.
A készülődésről szólva elmondta: “Karácsony előtt két héttel összejövünk nálunk - tizennyolc éve -, és közösen készítjük el a bonbonokat barátainknak, családunknak, magunknak. Nem kispályás történet ez: több ezer különféle bonbon, háromnapos megfeszített munka, valahol mégis ez maga az ünnep vagy annak nagyon jelentős része. Előfordult, hogy kint szakadt a hó, bent meg belefulladtunk a csokoládéillatba. Nagyokat nevettünk, történeteket meséltünk, a csoki kifolyt, mellément, nem állt össze, újrakezdtük, végül dobozoltuk. Ez mind része a nagy ünnepi heccnek. Nem annyira áhítatos, inkább jópofa, a lényeg mégis az, hogy ajándékot készítünk a szeretet ünnepe alkalmából, és mindenki boldog. Ha akarnám, sem lehetne már abbahagyni, mert számon kérik”.
A felvetésre, miszerint mindent élvezettel csinál: kis szerepet és nagyot, szakácskönyvet és karácsonyi ajándékgyűjtést a rászoruló gyerekeknek, főzést, evést és futást, úgy reagált: “Szeretek enni és lenni, modus vivendi. Azt remélem, jól áll nekem az élet. Nagy kalandként élem meg ennek a kornak tudományos- technikai csodáit, próbálok beletanulni. Ha belegondolsz, hogy ebben a nagy, sötét űrben van egy pici világoskék pötty, a mi bolygónk, és ebben a nagy semmiben ragyogó dolgokat talált ki az emberi agy. Ki sem mozdulunk a lakásból és úgy pörgethetjük a tenyerünkben az egész Glóbuszt, mint egy kis gömböt, hát nem csodálatos?!”
A teljes interjút a Nők Lapjában olvashatják.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.