"A lélekábrázolás gazdagsága izgat" - Ruttkai Évára emlékezünk

1927 december 31-én született Ruttkai Éva. Összeállításunkkal rá emlékezünk.

Ruttkai Éva pályájáról:

A Russ Éva néven anyakönyvezett kislány, aki alig háromévesen szerepelt először színpadon, Lakner Artúr gyermekszínházában. Művésznevét Lakner bácsitól kapta, a színészmesterségre Makay Margit tanította. Gyermekszínészként kezdte pályáját Lakner bácsi gyermekszínházában, és haláláig a színháznak élt. Színpadon, filmen, televízióban játszotta a magyar- és a világirodalom nagy női szerepeit; énekelt, táncolt, ha kellett. Egyike volt a legszínesebb, legsokoldalúbb magyar színésznőknek. Klasszikus és modern, hazai és külföldi tragédiákban és vígjátékokban, szinte minden műfajban kiváló teljesítményt nyújtott. Fiatalon távozott, de kedves alakját megidézzük néhány remek alakításával.

1945-ben a Zeneakadémián lépett fel szavalatával, itt látta meg és szerződtette azonnal Jób Dániel, a Vígszínház akkori igazgatója. Molnár Ferenc A hattyú című vígjátékának főszerepében debütált, a beteg Tolnay Klári helyett beugorva. 1948-ban a Nemzeti Színház társulatához szerződött, itt klasszikus darabok sorában mutathatta meg tehetségét. Ekkor szerettek egymásba, majd házasodtak össze a kor ünnepelt színészével, Gábor Miklóssal, 1953-ban született meg Júlia lányuk.

A házasságnak a Latinovits Zoltánhoz fűződő legendás szerelem vetett véget, amely 1960-ban Pavel Kohout Ilyen nagy szerelem című drámájának miskolci bemutatóján kezdődött. 1951-ben visszatért a Vígszínházhoz, az akkori Magyar Néphadsereg Színházához, s haláláig a társulat tagja maradt. Egyéniségének bája, művészetének varázsa az egyik legnépszerűbb hazai színésznővé emelte.

A korabeli kritikák tanúsága és a közönség emlékezete szerint A néma levente Ziliája, A Háború és Béke Natasája, a Szent Johanna és a Rómeó és Júlia címszerepe (oldalán a halhatatlan kedvessel, Latinovits Zoltánnal) ugyanolyan feledhetetlen volt, mint a Vízkeresztben, a Makrancos hölgyben, vagy a Sirályban nyújtott alakítása. Emlékezetes maradt játéka – már nagybetegen – Dürrenmatt Öreg hölgyének címszerepében is.

Több mint félszáz filmet forgatott, temperamentumával, humorával, könnyed játékával a Budapesti tavasz, az Egy pikoló világos, a Butaságom története, az Egy magyar nábob, a Kárpáthy Zoltán, az Utazás a koponyám körül, a Szindbád, a Felelet, s legutoljára az Idő van című filmek sikerének egyaránt részese volt. Ruttkai Éva 1986. szeptember 27-én hunyt el Budapesten. Művészetét számos díjjal ismerték el, amelyek közül a legrangosabbat, a Kossuth-díjat 1960-ban kapta meg. 1994-ben megkezdte működését a nevét viselő színház, amely 2006 nyarán a Teréz körúton lelt végleges otthonra. 1987 óta minden év decemberében a Vígszínházban átadják a Gábor Júlia alapította Ruttkai Éva Emlékdíjat annak a művésznek, akit a társulat titkos szavazással erre méltónak talál.

Örkény István is rajongója volt:

Egypercesek Ruttkai Évának - Szigethy Gábor írásából:

"1970. április 3-án mutatták be a Vígszínházban Csehov Ványa bácsi című színművét. Az évad során Latinovits Zoltán betegsége miatt többszörösen borult, változott a színház műsorrendje. Pirandello műve, a IV. Henrik első előadása február 5-re volt kitűzve, de az egyik próbán a színész olyan erővel, szenvedéllyel dobbantott, hogy eltört a sarokcsontja, s el kellett halasztani a bemutatót. Latinovits Zoltán – orvosai tanácsa ellenére – vállalta, hogy elkezdi begipszelt lábbal próbálni a Csehov-darabot, ám szervezete nem bírta a terhelést, nem sokkal a tervezett, március végi bemutató előtt ágynak dőlt. A színház vezetői kényszerhelyzetben intézkedtek: Latinovits szerepét átvette Tomanek Nándor, Tomanekét Várkonyi Zoltán. Ruttkai Évának (Jelena Andrejevna) április 3-án, a bemutatón Latinovits Zoltán helyett Tomanek Nándor (Ványa bácsi) vallott szerelmet.

Tíz nap múlva érkezett Örkény István géppel írott levele.

1970. ápr. 13.

Kedves Évi!

Most megint, a Ványa bácsiban, olyan felejthetetlenül szép és költői volt, hogy még most is, napok múltán, egyszercsak feltámad bennem a képe, ahogy hintázik, vagy amikor Darvas vallomását hallgatja, és a hajnali képben, Venczel Verával… Nem állhatom meg, hogy meg ne írjam ezt magának. Gyerekkorom óta járok színházba, végigkísértem útján két magát megelőző nemzedéket, nem kisebb művészeket, mint maga, de soha senkitől az élményeknek ilyen sokféleségét nem kaptam, a megjelenítésnek ezt a mindig váratlan, lélegzetelállító, előre nem is sejthető, és épp ezért szívet szorító izgalmát, egyetlen egytől sem.

Az embernek, amikor visszatekint a múltjába, talán az a legdrágább kincse és vagyona, hogy kortársa lehetett ennek vagy annak, közelről nézhette egy nagy vállalkozás megvalósulását, mint én például József Attiláét, vagy, hogy közelebb eső példát mondjak, Bajor Giziét, akiknek baráti köréhez tartozhattam. Most ilyen fontos és nagyszerű nekem a maga jelenléte a mi jelenünkben, és úgy őrzöm magamban a maga művészetét, ahogy legszebb óráim emlékét.

Kezét csókolja, egyre nagyobb tisztelője

Örkény István

U. i. Mellékelek egy levelet. Hogy továbbítja-e, azt teljesen magára bízom.

Az utóiratot Örkény már kézzel írta. Feltehetően, miután aláírta a Ruttkai Évának írott levelet, eszébe jutott valami, új papírt csavart a gépbe, és újabb levelet írt. Ruttkai Éva teljesítette az író kérését, „továbbította” a második levelet társának, szerelmének, Latinovits Zoltánnak. Ez a levél elveszett. Latinovits Zoltán Örkény Istvánnak írt válaszlevele sem fellelhető ma már, talán az író kéziratos hagyatékában lappang, de az biztos, hogy megkapta, mert május 28-án szellemesen, okosan válaszolt rá".

A teljes írást itt olvashatja.

Ruttkai Éváról saját szavaival:

Magam: Hogy milyennek látom önmagamat? Nem vagyok se szép, se csúnya, se okos, se buta, csupán vérbeli színésznő vagyok, aki ilyenné és olyanná is formálható, alakítható a színpadon.

A színész öröme: Mit gondol, annak a millió háziasszonynak, aki bevásárol, előkészít, főz, mosogat, csak azért, hogy tíz perc alatt elpusztítsák, amit alkotott, mit gondol, ezeknek nincsen semmi örömük? Nos, a színész öröme is ilyenfajta. Adni valamit az embereknek, ha még oly mulandó is az, amitől jobban érzik magukat. Amitől talán teljesebbek lesznek.

Feladat: Természetesen színész nagyon sokféle van. Egy-egy színdarabon belül nem is venni észre, mennyire különbözőek. Én feladatomul tűztem ki önmagam elé, hogy közel kell kerülni az emberekhez, mert ez táplálja igazán a színészt is, s a színházat is. A közönségnek vissza kell adni azt a hitét, hogy higgyen a színészben. Én úgy érzem, nekem ez a kapcsolat nagyon fontos. Ez számomra azt jelenti, hogy minden ízében „élő” színész vagyok. 

A színész dolga?: Nem is dolga: szolgálata. Jobbá tenni az embereket. Utálni a hazugságot. Harcolni ellene. A rossz gondolatokkal, hazugul élő emberek rengeteg kárt tudnak tenni a világon. Még akaratlanul is, még annak is, akit szeretnek. Elképzelik, hogy milyennek kell lenni mondjuk a jó gyereknek vagy az igazi férjnek vagy a példás beosztottnak. És végül hamis útra kényszerítik a hozzájuk tartozókat. Én azért is vagyok színésznő, hogy mindig önmagam lehessek.

Hogy: A lélekábrázolás gazdagsága izgat, de ezt én nem nevezem modernségnek. Hiszen a remekművek már évszázadokkal ezelőtt olyan nagyszerűen érthetetlenek voltak, hogy Beckett sem ér a nyomukba! Én ahányszor Shakespeare-t játszom, látom, vagy olvasom, mindig az jut az eszembe, hogy az istenbe tudta már mindezt akkor az emberekről? És hogy jövök én ahhoz, hogy ehhez hozzátegyek valamit? Amikor olyan teljes, hogy minden kiegészítés csak ronthat. Csehov vagy Shakespeare szerintem nem azért tudtak olyan sokat az emberről, mert annyira okosak, műveltek, széleslátókörűek voltak, vagy mert megelőzték a korukat, hanem mert zsenik. És a zsenialitás csodája nem korhoz kötött. Hiszen egy-egy görög szobor tökéletessége láttán azt érzi az ember, hogy a korok - nála felejtenek...

Irreális: Az emberek azt hiszik a színészről, hogy mindig szerepet játszik, az életben is. Én viszont azt hiszem, hogy a civil élet sokkal többet kényszerít szerepjátszásra. A színész a szerepeiben lehetőséget kap arra, hogy felmutassa sokfajta és örökösen változó önmagát. Szerintem az a borzasztó, ha mindig ugyanúgy kell viselkedni, mindig ugyanazt a szerepet eljátszani. Ez irreális, hiszen az ember folyton mássá válik. Ezt a más és más embert mutatja fel a színész új és új szerepeiben.

Körülmények: A magam színészi élete és az előadás körülményei, törekvései mindenkor meghatározóak. Hadd hivatkozzam csak a legújabb élményemre, a Cseresznyéskert díszletére. Borovszkij színpadképe azáltal, hogy túllépett a realizmuson, felmentett minket bizonyos naturális játéktörvények alól és értelmezte is a drámát. Én, amikor megláttam a kép nélküli kereteket a fán, azt éreztem, hogy meglódul a képzeletem. Szerettem volna magam is a szürrealista látvány részévé válni. Legszívesebben "lefolytam volna" a díszlet felső szintjéről az alsóra, mint a Dali képek figurái. Azt éreztem, hogy ebben a szürrealista térben veszélyes lenne a realista játékstílust kanonizálni. 

Újra: Én nagyon gyorsan felejtek, minden szerepet újra kell kezdeni! De nagyon sokat jelent az új szerep megformálásánál, ha olyan szerzővel találkozik az ember, akivel már korábban együtt élt. Ha olyan világba kell belépnie, ahol már járt, ahol otthon érzi magát. Ez nem jelent alkalmanként kevesebb kutatást, sőt, ellenkezőleg... Egy jól ismert világban, "otthon", az ember még alaposabban igyekszik a dolgok, a titkok végére járni, még kevésbé tűri a homályt.

Hibátlanul: Valójában sok keserűség él bennem. Mindig szomorú leszek, ha felesleges akadályokba ütközöm. Tavaly például forgattam egy kiváló írónk filmjét - német produkcióban. (Drámai szerepem volt benne, ami elég ritka eset.) Az emberi kapcsolatok alapkérdéseiről beszélt, okosan és őszintén. Nagyon jó film volt. Szerettem volna, ha legalább szinkronváltozatát eljátsszák nálunk. Ajánlottam, érdeklődtem. És végül kudarcot vallottam. Hogy miért, máig sem értem, de nagyon elkedvetlenített. Az ilyesmi mindig. A filmben az alakítás szanaszét van szeletelve. A figura legértékesebb pillanatai veszhetnek el így. Ugyanakkor a kamera, ha igazi mester irányítja, bizonyos dolgokat olyan közelségbe tud hozni, mint a színpad soha. Sok múlik rajtunk, színészeken; ezért aztán a gyengébb produkciókat sem szabad félvállról venni. Forgattunk egyszer egy rém rossz filmet, én még arra sem sajnáltam a fáradságot: a forgatókönyvnek voltak jó részei, és adódott alkalom egy-két mulatságos jelenetre. De persze a színpadot sokkal jobban szeretem. Olyan hely az, ahol teljes valómmal, minden érzékemmel jelen vagyok. Ott nem elég mondjuk csupán a fejemet használnom. Hibátlanul kell látni, tapintani, ízlelni, szagolni, és a szexusnak is jelentős szerepe van.

Karácsony: Egy színházi előadás például olyan kell legyen, mint a karácsony. Hogy a gyerekek elhiggyék, hogy az a vörösköpenyes ember valóban a Mikulás. Ha tehát az együttesben nem készül valaki olyan alaposan, mint én, akkor dühös vagyok. 

Osztrigás Mici: Osztrigás Mici például kifejezetten közel állt hozzám - látja, felsoroltam a kedvencek között. Az én szememben ő is teljes ember. Esendő kis teremtés, aki abból él, hogy olcsó pénzért elad-ja a testét. Ez is emberi szerep. A társadalomban annyi előítélet él az emberekkel szemben: a királynőkkel éppúgy, mint az utcanőkkel. Nem szabad eleve kiszabni a szerepeket, hisz folyton alakulunk. Szörnyű, ha a társadalom kijelöl számunkra egy skatulyát. Ez végül hazugsághoz vezet. A hazugság pedig - szükségképpen - boldogtalansághoz.

Megőrizni: Mesterségünkkel épp az a baj, hogy nincsen elegendő becsülete a szaktudásnak. Pedig a színházra szükség van, annál nagyobb szükség, mennél több a gép az ember életében. Végül a művészet fogja megőrizni a kézi munka becsületét.

Forrás: Színház.hu, MTI, Szinhaz.net