Polgár Csaba: "Gyakorolnom kell az elengedést"

Polgár Csabával csapatáról, hazai és külföldi tapasztalatairól, darabválasztásról, színész-létről, nehézségekről, véletlenekről és ellentmondásokról beszélgetett a Színház c. lap.

2007-ben, az első zenés színész osztályban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, majd osztálytársaival megalapította a HOPPart Társulatot. Köztük rendezőként is kipróbálta magát, és mire az Örkény Színház szerződtette, már tudta, szívesen folytatná a közös munkát közvetlen alkotótársaival, Gáspár Ildikó dramaturggal, Matkó Tamás zeneszerzővel és párjával, Izsák Lili díszlet- és jelmeztervezővel. Azóta külföldi meghívásoknak is eleget tesz rendezőként és anyaszínházában főszerepeket játszik.

Polgár Csaba külföldi munkáiról szólva elmondta: „Rengeteg ismeretlent tartogatnak az ember számára, hiszen amikor elkezd dolgozni, még nem tudja milyen a színészek habitusa, idegrendszere, vállalkozókedve. De Münchenben – ahol Julius Caesart rendeztem - és Karlsruhéban is úgy tűnt, elég rugalmasak, hozzászoktak ahhoz, hogy kvázi castinghelyzetben ülnek le kávézni valakivel. (...) ...ahogy Ascher Tamás mondja, az új kollégák mindig hasonlítanak a régiekre, mert a színész mindenhol ugyanaz az állatfajta, tehát bizonyos személyiségjegyek árulkodnak rólunk. Elég vicces beazonosítani egy-egy figurát. Nyilván az én alkatom is jelent másoknak valamit“.

A kérdésre, a hozzáállása mennyiben bizonyult idegennek külföldön, úgy válaszolt: „Kifejezetten meglepte a németeket. Nem nagyon értik, miért nem egy nagyszabású, határozott koncepcióval érkezem, miért nem jelzem, hogy pontosan mire számíthatnak, mi fog történni, hol az eleje meg a vége. Attól, hogy a szöveg folyamatosan változik, meg is ijednek. Szokatlannak találják, hogy nem kapnak a kezükbe egy egzakt szövegkönyvet, hogy nem látnak egy részletező díszletmakettet, amin az egész előadást modellezem nekik gyufaszálakkal. De ha jó a munka, két hét alatt meg lehet nyerni a bizalmukat“.

A HOPPartnak rendezett Herrmann csatája, a Korijolánusz, a Válasszunk párt!, az Örkényben megvalósuló Merlin, a Panodrámának készített Rohonc, a müncheni Volkstheaterben színre vitt Julius Caesar mind társadalmi kérdésekkel, politikával átitatott helyzetekkel, a manipuláció, az egyéni illetve a kollektív felelősség témájával foglalkoznak és olyan jövőt vázolnak, ami nem sok jóval kecsegtet. Ennek kapcsán Polgár Csaba úgy fogalmazott: „Soha nem az a célom, hogy pillanatképeket rögzítsek, de a darabválasztás során nem tudok elvonatkoztatni attól, ami körülvesz. Ezért az előadásaimban gyakran van politikai áthallás. Nekem mindig az a vágyam, hogy minél több oldalát világítsam meg egy problematikának, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy nincs fekete meg fehér, nincsenek áldozatok és bűnösök, mert az élet a libikóka elve szerint hozza magával a változást: hol felülkerekedünk, hol elcsúszunk. (...) A rendezéseim során az is állandóan ott motoszkál a fejemben, hogy én miként cselekednék, ha bátrabb lennék, és rettentően élvezem, hogy erre egy védett helyen kaphatok választ - mert akárki akármit mond, a színpad egy védett hely és számomra felszabadító hely“.

„Tisztában vagyok vele, hogy ritmusról, tempóról sok tanulnivalóm van, nem szabad foggal-körömmel ragaszkodnom ötletekhez, bíznom kell abban, hogy jön új a helyükbe, ami értékesebb, gyakorolnom kell az elengedést. Elérni a könnyedséghez, rendezőként és színészként is ez a legnehezebb, görcs nélkül törekedni a maximumra. (...) Rendezés közben nem csak a saját teljesítményemért, hanem az egészért aggódom. Össze fog-e állni az előadás, bele tudja-e tenni mindenki a részét? Nekem fontos, hogy azt lássam, a színészek értik és szeretik a darabot, céllal vannak benne jelen, aktívak, nem egy terv lebonyolítása zajlik. Színészként dolgozik bennem valami megfelelési kényszer, az „úristen, csak szeressenek“. Elég természetesen, önazonosan szólalok-e meg? Maradt-e még bennem kíváncsiság? Tudom-e még tovább fejtegetni a karaktert? Az ember bonyolult lény, aki minden pillanatban változik – ezt egyáltalán meg lehet-e mutatni. Ezek a kérdések szüntelenül felmerülnek“ – fejti ki a színész-rendező.

A teljes interjú a Színház c. lap decemberi számában olvasható.