A költői valóságban hitt - Meghalt Zsigmond Vilmos

Meghalt Zsigmond Vilmos Oscar-díjas operatőr – jelentette honlapján a Variety című amerikai filmes szakfolyóirat.

Zsigmond Vilmos pályájáról röviden:

A kortárs film- és fotóművészet egyik legjelentősebb alkotója január elsején, életének 86. évében hunyt el – közölte a honlappal az operatőr üzlettársa, Yuri Neyman. Zsigmond Vilmos1930. június 16-án született Szegeden, apja Zsigmond Vilmos, futballedző és kapus, anyja Illichman Bozena hivatalnok volt. A középiskolát a szegedi piarista gimnáziumban végezte.

A képek iránti rajongása gyerekkorában kezdődött, édesapja fényképezőgépével fedezte fel a fotózást. 1955-ben a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán végzett operatőrként.

Több főiskolai társával megörökítette az 1956-os forradalom eseményeit, majd 1956 novemberében Kovács László operatőrrel elhagyta Magyarországot.

Az új hollywoodi rendezők legnagyobbjaival dolgozott együtt: Robert Altman, John Boorman, Michael Cimino, Steven Spielberg filmjeit fényképezte. Több mint 65 filmben dolgozott, operatőri munkásságát olyan filmekből ismerjük, mint a Szarvasvadász, a Harmadik típusú találkozások vagy a Fekete Dália, a jellegzetes fény-árnyék hatásokat szokták emlegetni a munkája során. 1978-ban nyert Oscar-díjat a legjobb operatőr kategóriában Steven Spielberg Harmadik típusú találkozások című filmjével.

Oscarra jelölték a Szarvasvadász (1979), A folyó (1984) és A fekete dália (2006) című filmek operatőri munkájáért. Egy 2003-as kérdőív szerint a világ filmtörténelmének egyik legnagyobb hatású operatőrének számít.

Az egyik legfőbb elismerés munkájáról, hogy azt mondják, ötvenéves hollywoodi pályafutása alatt nem volt két filmje, ami ugyanúgy nézett volna ki. 2012 és 2014 között a Fox csatorna "The Mindy Project" című sorozatának néhány epizódját forgatta.

fotó: Magyar Nemzet / Székelyhidi Balázs

Zsigmond Vilmosról saját szavaival:

- A sikerhez szerencse is kell, de nagyon sokat kell dolgozni is érte. Nekünk az elején tíz éven át semmi sem jött össze, és csak lassan jutottam el addig a szintig, amelyet elutazásom előtt Magyarországon értem el. Kellett hozzá az elszántság, kellett az akaraterő és az önbizalom, hogy igen­is be fogunk jutni a legjobbak közé, és persze a nyelvtudást is minél előbb meg kellett szerezni. Bennem egyébként már főiskolás koromban megfogalmazódott a gondolat, mennyire szeretem a szakmát, és hogy szeretnék a legjobb lenni. Az attitűdömet azonban az édesapámtól örököltem, aki fantasztikus futballkapus volt a Makkabi Brnóban. Később edző lett belőle. Ez a csapat akkoriban végigverte a világ összes csapatát, beleértve a Milán FC-t és a Madridot. Édesapám lényegében egyvalamire tanított meg engem: „Fiam, bármit teszel, csak akkor fogjál bele, ha a maximumot tudod kihozni. Ha pedig erre nem vagy képes az egyik dologban, akkor válassz egy másikat, olyat, amiben a legjobbat tudod adni" - mondta. Mindig ehhez tartottam magam, és a kis munkákat, az alacsony költség­ve­tésű filmeket is ugyanúgy komolyan vettem, mint a nagy játékfilmeket. A kicsit nagyon meg kell becsülni, mert a kis munkákból jönnek a nagy munkák.

- Engem elégedettséggel tölt el, hogy valamit alkothatok, és a képekkel tudom befolyásolni a világot. Ha nem lennék operatőr, akkor állóképeket készítenék mint fotográfus. 

- A filmkészítés csapatmunka, nem úgy, mint a festészet, ahol a festő egymaga keveri a színeket és rajzolja a formákat. Mi egy kicsit úgy használjuk a lámpákat, mint a festők az ecsetet.

- Az emberek a történetért mennek a moziba. A film absztrakt dolog. A fekete-fehér film a non plus ultra. Amikor én világításról beszélek, az árnyékkeltést értem alatta, és ebből a szempontból a fekete-fehér művészi szinten sokkal kifejezőbb tud lenni. Egy operatőrnek sosem a valóságot kell rögzítenie, mert az egyszerűen unalmas (kivéve, ha dokumentumfilmet készít). Mi Lacival költői valóságnak neveztük, amiről mi azt hisszük, hogy műalkotás.

- Lényegesen leegyszerűsíti az atmoszférát a digitális kép: mindenki azt hiszi, ha a kép olyan, mint a valóság, az már jó, de nem így van. Ne azt a valóságot próbálja az ember filmezni, amit lát, hanem azt a valóságot, ami a történetben van! És ez a nehéz, ezt meg kell teremteni. 

- A digitális filmet nem szabad ellenezni. Én azt a részét használom a digitális fotográfiának, ami nekem kedvező. Legszívesebben most is színes nyersanyagra dolgoznék, és utána áttenném az egészet digitális formátumba, hogy majd a Photoshoppal azt csinálhassak vele, amit csak akarok. Ezt a filmnél nem tudtam megtenni, azt csak egyszer lehetett felvenni – bár a nagyításánál lehetett változtatni a fényeken, és lehetséges volt kivenni a színeket is. - A kérdés az, hol születik meg a kép. A fejedben vagy amikor a fényképezőgéppel kattintasz? Ha a fejedben van a kép, ha tudod, hogy mit akarsz, akkor azt meg tudod valósítani digitális technikával is. Ha így gondolkodunk, a digitális fényképezéssel egyszerűbbé válik a szakma. De ez nem jelenti egyszersmind azt, hogy jobbá is válik. Ahhoz tudnunk kell, hogy mit miért csinálunk.

- Az európai filmek művészibbek, mint az amerikaiak. Már csak a témájuk miatt is: az előbbiek inkább az emberekről szólnak, az utóbbiak, különösen manapság, a speciális effektusokról. Ez a probléma, nem beszélve a digitális kamerákról. Az egész film stílusa átalakul miattuk, és a felvevőgép is olyan érzékeny, hogy azt hiszik, nem kell világítani. Bekapcsolják, rendben van, de elfelejtik, hogy a filmnek van egy saját világa, amihez a digitális gépeknek is idomulniuk kellene. Ezt tanítom a filmes iskolákban. 

- Sok rendező azért fél az Oscar-díjas operatőrtől, mert úgy érzik, hogy utána az operatőr könnyebben átveszi a hatalmat, az irányítást. Én viszont a saját munkámat imádom, és nem tudnék rendező nélkül jól dolgozni. A rendezés komolyan sosem érdekelt, mindössze egy filmet készítettem, a Tékozló apát még 1992-ben Michael Yorkkal és Liv Ullmann-nal, és aztán abba is hagytam. Miért akarnám feladni azt, amit igazán szeretek? Operatőrként csak azzal kell foglalkoznom, ami szép és jó – a képi világgal.

- Ha beszélhetünk olasz neorealizmusról és francia új hullámról, akkor tulajdonképpen ez volt az amerikai új hullám. Időben később, az európai mozgalmak után kezdődött, és mi, Európából érkezőként – legalábbis szellemileg – már benne voltunk ebben. Az új rendezők Amerikában is szerettek volna változtatni és a mézes-mázos történetek helyett a valóságról is akartak filmezni. Így a hatvanas évek végével kezdődő időszakban olyan alkotások készültek, amelyek az emberekről szóltak. Szerencsénk volt, ebbe csöppentünk bele. A pályám során sok rendező azért vett fel, mert tudta, hogy jó szakember vagyok, de aztán megpróbálta a saját elképzelését rám erőltetni. Az ilyen direktor rossz operatőrt választott velem.

- Természetesen mindent a rendezőnek tulajdonítanak. Elméletben tényleg mindig a rendező hozza meg a döntéseket, a gyakorlatban ugyanakkor egy jó rendező nyitott arra, hogy elfogadjon segítséget a környezetétől. Így az operatőrnek is lehetősége nyílik arra, hogy hozzáadja a magáét a film hangulatához. Olyan dolgokat, amit a rendező nem akar, vagy nem is tud hozzáadni. Ilyen például a világítás minősége

Forrás: MTI, Színház.hu, Magyar Nemzet, www.hetek.hu, www.prae.hu, nol.hu, www.origo.hu