"A színház kell. Mindig." - Znamenák István 50

1966 január 8-án született Znamenák István Jászai Mari-díjas színész, rendező. Összeállításunkkal őt köszöntjük.

Znamenák István pályájáról röviden:

Znamenák István 1966. január 8-án született Budapesten, a Ráday Pál Gimnáziumban érettségizett 1984-ben. Gothár Péter Kossuth-díjas rendező kultfilmjében, az 1981-ben készült Megáll az idő főszerepében ismerte meg az ország, majd a Színház- és Filmművészeti Főiskolán szerzett diplomát 1991-ben. 1991-2010 között a Kaposvári Csiky Gergely Színház tagja volt, amelyet 2007-2008-as évadban, Babarczy László távozása után igazgató-főrendezőként vezetett. 2010-2013-ig a Nemzeti Színházba szerződött, 2013-tól az Örkény Színház társulatát erősíti.

Znamenák Istvánról saját szavaival:

Gyerekszínész: Már akkor előtört belőlem az, hogy nem bírom, ha nem néznek sokan. Alakult a Magyar Néphadseregnek egy gyermekszínjátszó csoportja, tízéves voltam, mikor engem oda elvittek. Egy drámapedagógiai módszerrel dolgozva, Szakall Juditékkal magunk által kitalált történeteket játszottunk el. Improvizációs gyakorlatokból létrejött egy-egy történet, és ezeket egymásra rakva alakult ki az előadás, ez egy oktatási módszer is egyébként. Hobbiból csináltuk, mégis úgy alakult, hogy más iránya nem is lehetett az életemnek, bár én voltam az egyedüli, aki színész lett a csoportból, s ez azt mutatja, hogy maga a módszer nem arra van kitalálva, hogy színészeket "gyártson", hanem hogy komplex személyiséget próbáljon felszínre segíteni a gyerekekből. Az, hogy színész lettem, az elvakultságomnak köszönhető.

Fontos: Hogy valaki jó színész, vagy nem, az természetes tehetség kérdése. Amit szerintem meg lehet tanulni ebből az egészből, az egyfajta gondolkodásmód a színházról vagy a művészetekről, vagy egyáltalán arról, hogy mihez hogyan nyúljunk, és mi a fontos a világból. Ebben sokat segített nekem ez a csoport, de hogy a színészetet mint mesterséget hogyan kezeljem, nem tudom. Természetesen vannak konkrét dolgok, aki szakmabeli, úgyis tudja, mire gondolok, aki nem, annak hiába magyaráznám, van, amit nem lehet elmondani. Eközben persze ez nem olyan misztikus dolog, igazából csak annyi: mit engedsz át magadon, és hogyan próbálod azt megjeleníteni.

Film, fotó, rendezés, világítás: Személyiségzavarom van, százezerszer jobban akarom kifejezni magam, de ezzel nemcsak én vagyok ám így, nagyon sokan vagyunk. És hát a színház sok mindenből álló dolog. Engem a színház érdekel. Nem a színészet, a rendezés vagy ez meg az, hanem a színház. A színházhoz pedig hozzátartozik a zsinórpadlás is, a fényvetők stb. Engem az érdekel, hogyan működik ez a varázslat, amit színháznak hívunk, a ruhacsipkétől a..., de ami nem érdekel, azt nem csinálom, tehát mondjuk jelmezt nem tervezek.

Műhelymunka: A próbafolyamat egyfajta műhelymunka nálam, amely arról is szól, hogy mindenki, a színészek és a rendező is, ajánlatot tesz. Persze aki nem játszik, valamilyen szempontból kívül marad, összességében lát akár egy problémát, egy jelenetet. Ha játszóként vagyok jelen, mindig abból a figurából igyekszem felépíteni a történetet, akit alakítok. Hallom néha, hogy a színész mit gondol a saját szerepéről, mit szeretne, de nem biztos, hogy az pontosan stimmelne, hiszen rajta kívül még ezernyi más is van, amit esetleg nem vesz észre. Ilyen értelemben próbálom meg „irányban tartani” a szereplőket, akikkel dolgozunk.

Választás: Azt vettem észre, hogy a szövegek olvasásakor, a keresgélés időszakában, amikor már filmként jelenik meg bennem az előadás, amikor hallom, kiknek a hangján szólal meg, akkor dől el. Már annyira mélyen bennem van, akkorát üt, hogy arról tudom, meg fogom csinálni. Nem szeretem beleolvasni a színdarabba, hogy mit szeretnék közölni a világgal. Ezek úgyis adják magukat. A választásban az is benne van, hogy hol tartok az életemben. Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámájában izgatott, hogy van az, amikor a hatalom kicsavarja az ember kezéből azt, ami az övé. Az előadás nem sikerült jól, mert mindenáron beszélni akartam erről. Az ügynök halálában az izgatott, hogy az embernek az apjával hogyan vannak a konfliktusai. Választásaimban nagyon erősen benne van, éppen hogy vagyok a világgal.

Vidékről Budapestre: Az ember bekerült a magyar válogatottba. Amíg Kaposváron voltam, nem vágytam rá. Abban a pillanatban, amint lement az első évad a Nemzeti Színházban, jöttem rá arra, hogy mindig is erre vágytam. Mert az ország legfrekventáltabb színházában dolgozni nem ugyanaz, mint egy vidéki színházban marha jót csinálni. Szomorú, de így van.

Kaposvár: Nem tudom elengedni. Kaposvárt a mai napig nem tudom. Majdnem húsz évem van benne, de nemcsak azért. Kaposváron élek a mai napig, és arra a színházra én akkor föltettem az egész életemet. Nemcsak én, természetesen, hanem az az egész társulat, aki akkor ott volt. Nem szerették volna, hogy ott maradjunk, az igazgatóváltással tulajdonképpen megüzenték, hogy nemkívánatosak vagyunk. Azért is fáj, mert abban a csapatban volt még legalább tíz évnyi erő. Mohácsi Jancsiékkal, Rusznyák Gáborral, Réthly Attilával, Keszégh Lacival, meg azzal a színészgárdával, akik ott voltak. Nem sikerült bebizonyítanunk, hogy meg tudnánk csinálni, mert mindössze egy évadot kaptunk.

Nemzeti: Kaposvárott az utolsó két évben folyamatosan érkeztek hozzám apró, furcsa üzenetek Schwajda György direktortól. Gesztusok, félszavak, amelyek jelezték: valamiért nem kedvel. Aztán 2010-ben Gothár Péter meghívott Kent szerepére, amikor a Nemzeti Színházban rendezte vendégként a Lear királyt. Ennek kapcsán Alföldi Róbert szerződést ajánlott, ám még akkor is körbekérdeztem előbb a kaposvári barátaimat: szerintük elmenjek-e a teátrumtól? Azt felelték: sietve. Ennek köszönhetően tölthettem el három remek évadot a Nemzetiben. Határozott idejű szerződéssel bocsátanak el, végkielégítéssel. Szinte nyugalmasabb helyzetben vagyok, mint a Nemzeti új direktora. Hiszen mindenki látja, mi történik a kulturális életben, mi folyik a Nemzeti kapcsán. Ahogyan az is látszik, hogy az új direktor rettenetesen ráfeszült erre az egész problémahalmazra. Érzi, ez azért nem lesz egyszerű menet.

Családi: Megtapasztalhattam a kaposvári színház fénykorát. Afféle családi összezártságot, amikor minden produkció ebben az egyedi légkörben született. A civil és a színházi lét összeforrt, ami kivételesen jó társulattá tette a csapatot. Alföldi Róbert Nemzeti Színháza jó úton volt, hogy ilyenné váljon, de még nem ért célba. Alföldi már kezdett arra is ráérezni, kit és miként lehet újabb és újabb helyzetbe hozni szakmailag. A színésznek nagyon fontos, hogy ne mindig csak egy sávban baktasson, mint a nyomtató ló. 

Örkény: Lehet érezni, hogy jó az a hely, ahova az ember tartozik, van vastagsága, arca, van benne erő. Az Örkény kívülről nézve ilyen hely, úgyhogy nekem ez a váltás most semmilyen nehézséget nem okoz, sőt. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam. (...) Jóleső dolog, meg nagy kihívás is. 

Társulat: Én csak a társulatban hiszek. Egyáltalán nem hiszek más színházi formában. Sőt, a nagy társulatokban hiszek. Amikor annyi pénzt ad a politika a színháznak, hogy a színház nagy társulatot működtethet. Egyébként a politika adja a pénzt és ne szóljon bele, mi történik a színházban. Ilyen végletesen gondolkodom, és szerintem ez így is van rendjén. Vagyis így lenne.

Fegyver, paripa: A színházaknak nagyon sok pénzt kellene adni, azonfelül meg mindenféle államtitkár fogja be a száját. Néha jöjjenek el, nézzenek meg egy-egy előadást. De a politikai oldalnak ne legyen semmiféle ideológiai elvárása a színházzal szemben. A Nemzeti kapcsán sem. Ez rajtunk múlik. Előbb-utóbb össze kell fogni, nem is csak a színháziaknak. De ami a szakmámat illeti: akárhová jutottunk, meg kell próbálnunk beszélni egymással. A saját történetemtől függetlenül is ezt gondolom. Márpedig ha valakivel érdemes szót váltani a „másik oldalról” színházügyben – és most nem kizárólag a szakmaiságra gondolok –, az Vidnyánszky Attila. Lehetnék pusztán cinikus. Ám a józanság előbbre vinne – mindannyiunkat.

Fotó: Dömölky Dániel

A magukét: Ha egy színház jó, és szellemes és érvényes kérdéseket tesz fel, esetleg néha véleményt is alkot arról, ami éppen történik a világban, akkor - legyen szó politikai színházról vagy másról - annak helye van, és innentől kezdve teljesen mindegy, hogy ezt milyen mennyiségben és mélységben teszi. Már ha egyáltalán van olyan, hogy politikai színház. De jó, mondjuk, hogy van: például az Igenis, miniszterelnök úr! nagyon konkrétan a politikusokról beszél, és arról, hogy a regnáló hatalom hogyan hajtja maga alá az országot. Akkor rendben, nevezzük ezt politikai színháznak - viszont ebben nincs határ. És nem is szabad, hogy legyen. Egyre inkább úgy érzem, hogy abban a világban, ami körülvesz bennünket, és ebben az országban, ahol ez történik a sajtóval és a mindennapjainkkal, ott igenis beszélnünk kell erről. Kapják meg a magukét!

Pályázatok: Néha azt gondolom, harmincévesen kellene színházigazgatónak lenni. A pályázatokba bele kellene írni: harmincévesnél öregebb ember nem lehet színházigazgató. Persze az is legyen elvárás: kell valaki az igazgató mellé, aki nagyon ért a gazdasághoz. Vajon lenne ebben ráció?

Kell: A színház céltalan. Kell, hogy létezzen. Nem azért, hogy nekem legyen munkám. Kell társadalmilag, kulturálisan, politikailag, és nem kell, hogy célja legyen. Legyen jó a színház. Szórakoztasson, vagy legyek tőle szomorú, vagy gondolkodjam azon, amit láttam, vagy beszéljek róla, vagy hallgassak egy életre valamiről, amiről tegnap még beszélni akartam, csak azért, mert láttam egy színházi előadást. Rettenjek meg, hogy értelmetlen dolog forradalmárnak lenni, vagy pont azért, mert láttam, milyen értelmetlen, azért akarjak forradalmár lenni. Kell. Mindig.

Felelősség: A színháznak felelőssége, hogy beszél-e, kérdez-e arról, ami a probléma. Megoldani semmit nem fog; a hatása nem így mérhető, hanem ott, hogy mi történik általa azokkal az emberekkel, akik nézik. Pontosabban most már ott tartunk, hogy egyáltalán mernek-e nézni és mernek-e látni az emberek. Ebben van nagy felelősségünk.

Forrás: Színház.hu, http://www.168ora.hu/, MAGYAR NARANCS, Nol, Örkény Színház, Revizor