"Még sosem pihentem" - Schubert Éva 85 éves

Január 19-én 85 éves Schubert Éva Kossuth-díjas színésznő. 

Schubert Éva pályájáról:

A mindent és mindenkit eljátszani képes, népszerű színésznő, aki Kölcsey Ferenc távoli rokona, Budapesti polgári családba született, középiskolába a zugligeti Angolkisasszonyokhoz járt. Színházi pályáról nem is álmodott, francia-latin szakos tanárnak készült, kiválóan beszél németül és megtanult angolul is.
    

Az egyetemre azonban 1949-ben nem vették fel, hiába volt mindenből kitűnő jegye. Az igazi ok az volt, hogy az apácáknál tanult, de indoklásként azt mondták neki, hogy a latin holt nyelv, a franciára pedig nincs igény, ehelyett az orosz szakot ajánlották neki. Ezt nem fogadta el, s végül az oktatási minisztérium beruházási osztályán helyezkedett el titkárnőként, társadalmi munkában pedig ő lett a kultúrfelelős. Egy alkalommal, amikor egy amatőr színielőadáson áramszünet volt, ő ugrott fel a színpadra, s tartotta szóval a közönséget, fergeteges sikerrel. Az eset után többen javasolták neki, hogy jelentkezzen a főiskolára, amit egy ebédszünetben meg is tett, azonnal felvették.

1955-ben kapta meg diplomáját, első szerződése a Magyar Néphadsereg Színházához (a Vígszínházhoz) kötötte. 1956-tól egy évig a József Attila Színház, 1957-től a Vidám Színpad, 1958-tól 1978-ig ismét a Vígszínház tagja volt. A legnagyobbak között kezdte pályáját, partnere volt Benkő Gyula, Sulyok Mária, Ajtay Andor is. 1978-tól tíz évig a Vidám Színpadon játszott, utána szabadúszó lett. Gyakran szerepelt vidéken is, a szekszárdi Deutsche Bühne előadásán Goethe Urfaust című drámájában Marthe szerepét német nyelven játszotta, 1995-től négy évig a berlini Theater Des Ostens vendégművésze volt.
    

Humora és drámai ereje főként jellemszerepekben érvényesül. Volt Mása (Csehov: Sirály), Maria Josefa (Lorca: Bernarda háza), Carol (Tennessee Williams: Orfeusz alászáll), Berta (Szomory Dezső: Szabóky Zsigmond Rafael), Montmorency kisasszony (Krúdy Gyula: A vörös postakocsi), Orbánné (Örkény: Macskajáték). Budapesten az IBS színpadán évekig nagy sikere volt Roberto Athayde Margarida asszony című monodrámájának címszerepében. A színi pályát hivatásnak tekinti, ahol azonnali a visszacsatolás, az előadás napján le lehet mérni a sikert, de azt csak a beavatottak tudják, hogy a színpadon megjelenő könnyedség mögött mérhetetlenül sok és kemény munka húzódik meg.

Schubert Éva szerint a humor nem tanulható, vagy megvan valakiben, vagy nincs. A humor egyfajta éleslátás, melynek köszönhetően az ember rögtön a dolgok fonákját is látja. A humort értő ember mindent, önmagát is ironikusan szemléli - vallja, hozzátéve: az életet is humorral szemlélte, mindig úgy vette, ahogyan éppen volt.
    

Ha a színpadon nem kapott elég feladatot, darabokat fordított németből, franciából, angolból. Tíz évig tanított énekeseknek színészmesterséget a Zeneakadémián, de oktatott Gór Nagy Mária Színitanodájában is. Rendezett operát Esztergomban és a Zeneakadémián, prózát a Játékszínben és Miskolcon, a Piaf, Piaf című drámát, melynek társszerzője volt, a tatabányai Jászai Mari Színházban.

Több mint harminc filmben játszott, a közönség rögtön végzése után, 1955-ben az Egy pikoló világos című vígjátékban ismerte meg. Ezt követte a Csodacsatár, A vőlegény nyolckor érkezik, a Don Juan legutolsó kalandja. A televízióban egyik legemlékezetesebb szerepe az Abigél tanárnője volt, de feltűnt egy televíziós szappanoperában is, emellett szinkronizál. Nemzedékek nőttek fel a Frakk, a macskák réme című rajzfilmsorozaton, amelyben ő volt Lukrécia macska hangja (mint később elárulta, előbb a hangot vették fel, és ennek alapján rajzolták meg a figurákat).
    

A művésznő csontritkulása miatt kerekesszékbe kényszerült, de lelkileg teljesen egészségesnek érzi magát, mint mondja, most is állandóan csinál valamit, csak lassabban. Szavai szerint nem is bánja, hogy nem játszhat a színpadon, mert ma már más a játékstílus, és a rendezések sem igazán tetszenek neki.
   

Verebes Károly színésszel kötött házasságából született lánya szintén a művészet egyik ágát választotta: restaurátorként dolgozik. A színésznő művészi munkásságát 1984-ben érdemes művészi címmel ismerték el, a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét 2001-ben, a 39. Magyar Filmszemle életműdíját 2008-ban kapta meg. A Kossuth-díjat 2013-ban vehette át "a drámától a vígjátékig minden műfajban felejthetetlen alakítást nyújtó művészetéért, drámai erővel, humorral, sziporkázó szellemességgel megoldott szerepformálásaiért, a közönség iránti alázattal átitatott példaértékű életpályája elismeréseként". Ugyanabban az évben Budapest díszpolgára lett.

Schubert Éváról saját szavaival:

Sose: Eddig még sosem pihentem. Ha azt kellene tennem, mindig kitalálok valamit, vagy írok vagy fordítok, esetleg elkezdek rámolni. 

Lélekben: Lélekben még mindig tizenéves vagyok. 

Karrier: Tulajdonképpen nem érdekelt a karrier. Az volt a fontos, hogy eltartsam az anyámat és az öcsémet.

Kezdet: A főiskolán - ahol Várkonyi Zoltán, majd Apáthi Imre volt az osztályfőnököm - 1955-ben végeztem. Az osztályunk szétszóródott, mert egy év múlva sokan elhagyták az országot. A filmesek: Zsigmond Vilmos, Szabó László, Badar János mind kimentek. Épp az a generáció, akikkel együtt dolgozhattunk volna! Az osztályunkból Földi Teri, Zolnay Zsuzsa, Soós Edit maradt a pályán. Minket még tanított Básti Lajos és Sulyok Mária. Emlékszem, statisztáltunk a Nemzetiben, a Noszty fiú esete Tóth Marival című darabban, ahol Mészáros Ági volt Mari és Kállai Ferenc játszotta Ferit. A lakodalmi képben mi voltunk a vendégsereg, és míg elöl folyt a játék, hátul megettük az ételt az esküvői asztalról, mert állandóan éhesek voltunk.

Feladat: A színész még holtából is feltámad, ha feladata van! Én egyébként mindig olyan voltam, hogy könnyű szívvel léptem ki egy helyzetből - így jöttem el a Vígszínházból is, ahol Várkonyi halála után nem volt maradásom. Soha semmire nem számítottam, ilyen alkat vagyok gyerekkorom óta. Ha mégis várakoztam valamire, ami nem jött be, nem keseredtem el, ha meg sikerült, akkor megköszöntem a sorsnak.

Várni: Nem szabad sokat remélni, így kevesebb a csalódás. Tudományos pályára szerettem volna menni, azt nem hagyták. Színésznő lettem. Utáltam főiskolás lenni, mindig attól rettegtem, hogy arra megyek haza, hogy ki vagyunk telepítve. Akkoriban, ha valakit valami miatt följelentettek, azt kitelepítették. Elég volt, ha valakinek kellett az illető lakása. Tudtam, hogy soha nem fognak előléptetni, mert az egyik kolléganőmnek az útjában álltam. (...) Várakoztam. Érdekes, mindenki folyton azt hiszi, hogy az embernek már valamennyi elismerés megvan. Pedig nem! S én vagyok az egyetlen magyar színész a generációmban, aki nem volt a Szabó családban. De azért 2001-ben megkaptam a Köztársaság Érdemrend Tisztikeresztjét. Addig semmit, még Jászai-díjat sem. (...) A Prima Primissima-gálán tavaly év végén Prima-díjat kaptam. A mostani filmszemlén pedig Életműdíjat ítélték nekem.

Könnyebben: Sok rendező azt szereti, ha a színész gyötri magát. Pedig van, aki könnyebben dolgozik.

Figyelni: Az egyszerű verseket a legnehezebb elolvasni. S egy költeményt úgy kell mondani, hogy fejben már az elején tudni kell a végét. A főiskolán Várkonyi Zoltán osztályába jártam. Novellákat játszottunk, én egy megesett lányt, aki mos, s közben hallgatja, mit beszélnek róla. Nem tettem mást, csak arra figyeltem, ami a színpadon elhangzik róla, s erre Várkonyi azt mondta: „Sose felejtse el, amit most csinált!” – Nem kell játszani, mindössze azt kell figyelni, ami az ember körül történik. Egyszer épp utaztam a villamoson, néztem ki az ablakon, s megláttam egy arcot. Ki ez? Olyan, mint én! Anyámra hasonlít. S rájöttem, hogy minden látszik az arcomon, amit gondolok. Figyelni kell rá, s inkább másokat figyelni.

Olvasni: Az olvasáshoz nem idő kell, hanem lelki készenlét! Olvashatunk buszon, vagy villamoson. Volt olyan is, hogy egy könyv miatt elmentem a végállomásig is. De nem baj, utána visszamentem oda, ahova indultam. Amikor olvasok, a legnagyobb gyászomat is el tudom felejteni. Nagyon, nagyon, nagyon jó dolog olvasni!

Egyedül: „Egyedül vagyok és egyenetlenül” – ezt írtam az első szerelmemnek. Szeretek egyedül lenni a gondolataimmal. 

Az értelmi fogyatékkal élők jószolgálati nagykövete: Igen. Gondolkozás nélkül elvállaltam a felkérést, mert az édesöcsém Down-kóros volt. Tudom, hogy mit jelent egy ilyen gyermek a családban. Anyámnak nem volt egy szabad perce sem. Bár Bárczy Gusztáv professzor azt feltételezte, hogy Zolika maximum 20 évet élhet meg, 42 éves korában halt meg. Szerintem a szeretet tartotta életben. Az igazság, hogy nekem nagy nevelőiskolám volt a testvérem. Elképesztően tiszták voltak az ösztönei és számos finomság volt benne. 

Utazás: Sok helyen jártam a világban, de a legérdekesebb Mexikó és Kína volt. A mexikóiak elképesztő harmóniában élnek a természettel. Állítólag egyszer egy tudós kísérletet tett rá, hogy megtanítsa őket, hogyan lehet egy évben kétszer vetni. Azt mondták, ezzel ne nyaggassák őket, nekik bőven elég egyszer is. Mintha a régmúltból bennük több minden maradt volna. Kína pedig a különlegességével varázsolt el, ahogy a több ezer éves lelki készenlét még ma is él az emberekben. 

Érzelmek: Az ember érzelmeit mások nem értik meg. Inkább vagyok befogadó láda. Sok mindent leírtam a naplómban. A betegségem óta átértékelődtek a dolgok. Tudom, hogy bármikor meghalhatok. Sohasem féltem a haláltól, de sohasem mennék a halál elé!  Rájöttem, hogy velem igazából semmi nem történik. De sokszor a semmikből jön össze egy egész hajónapló! De végül is kétszer férjhez mentem, egyszer elváltam, s lett egy gyermekem. Olyan kapcsolatom sosem volt, és nem lesz senkivel, mint édesanyámmal volt. De a humor mindenen átsegít!

Humor: Ha humorod van, látod az élet fordítottját is. Az emberek olyan jók. Nem értem, miért nem szeretik egymást? A humorra születni kell. Akinek humora van, azt nem lehet kitaszítani az állóhelyéről.

Forrás: MTI, Színház.hu, OSZMI, muvesz-vilag.hu, Népszava, NOL, Blikk