„Egy hosszú út elején vagyunk” - Villáminterjú Spolarics Andreával

A Budaörsi Latinovits Színház idén hat taggal kezdett társulatalapításba. A Rómeó és Júlia Dajkája – a János vitéz Mostohája és a Liliomfi Kamillája után – a harmadik szerepe az évadban Spolarics Andreának, aki nem először vesz rész színházépítésben.

- Melyek voltak a pályáján az ehhez hasonló helyzetek?
- Ahol konkrétan ugyanígy társulat-alakításról beszélhettünk, az a Bárka volt ’97-ben, a semmiből. Dehát végül is Kolozsváron ’91-ben, ott az azt megelőzőhöz képest egy teljesen más szellemiségű irány indult Tompa Gáborral, átalakulófélben lévő színház volt, így azt is ideszámítanám. És Szolnokon ’88-tól Fodor Tamásék is egy viszonylag friss és új csapatot szerveztek, igaz, abba én később kerültem bele, de mindenképpen egy újító kezdeményezés volt. Engem speciel magánemberként is vonz a folyamatos változás vagy átalakulás, nehezen tudnám magam elképzelni, hogy betagozódjak egy meglévő struktúrába. Úgyhogy mindig szívesen megyek olyan helyre, ahol én is alakító ember lehetek, ahol az én szájam íze is érezhető az eredményen valamilyen módon. Engem kifejezetten vonz, ha a munkámmal – nem feltétlenül a beleszólásaimmal, hanem a puszta jelenlétemmel – tudok alakítani vagy változtatni dolgokon. Hiszek abban, hogy fontos, kik verődnek össze egy társulatban, milyen típusú színészek és milyen típusú emberek – az emberi minőség is rendkívül meghatározó. Együtt tesszük le azokat az alapvető belső íratlan szabályokat, amelyek ránk vonatkoznak, amelyeket betartunk, amik mentén haladunk.

fotó: Borovi Dániel

- A Liliomfi, a Latinovits színház előző bemutatója kivételes alkalomnak számított, hiszen a társulat három tapasztalt tagja mellett frissen végzett és jelenleg is egyetemre járó fiatal színészek alkották a csapatot. Ott mennyiben volt lehetősége alakító-embernek lenni?
- Az egy furcsa munka volt, ők nagyon nagy tisztelettel fordultak felénk, de igazából ez egy olyan folyamat volt, amibe nem volt sok beleszólásom. Sokkal inkább az volt a feladat, hogy mi vegyük fel a fonalat, az ő lendületüket és ritmusukat. A három fő alkotónak – Ifj. Vidnyászky Attila rendező, Vecsei Miklós dramaturg és Kovács Adrián zeneszerző – nagyon erős elképzelése volt, és ahhoz próbáltunk apróságokat hozzátenni – mindenki a maga módján természetesen –, amelyek aztán beépültek az előadásba. Viszont azt hiszem, volt a munkának egy olyan fázisa, amikor jó példával, példákkal járhattunk elöl. Maga a játékstílus, a koncentrálás az ilyen vígjátéki helyzetekben nyilván a poentírozás, a pontosság, mert halálosan pontosnak kell lenni ebben a műfajban, tizedmásodperceken múlik minden, hogy időzítesz egy poént, hogyan, milyen tempóban lépsz be, tehát ezekben az aprónak látszó, de elemi részletekben mi, Ilyés Róbert, Bregyán Péter és én, amit tudtunk megmutattuk, átadtuk.

- Szintén több fiatal, egyetemista és frissen végzett színész vesz részt a hamarosan bemutatásra kerülő Rómeó és Júliában. Hasonlóan zajlanak a próbák is?
- Nem, ez most megint csak egy teljesen más jellegű lecke, hiszen egy ilyen klasszikust, mint a Rómeó és Júlia, ezerszer látott már mindenki, sokaknak a könyökén jön ki a történet és kismillió feldolgozást ismerünk, jobbakat, rosszabbakat. Én magam is játszottam ezt a szerepet, és amikor az ember újra és újra találkozik ezzel a darabbal, már mi magunk is arra vagyunk kíváncsiak, hogy na, most ez milyen feldolgozás lesz, mit fog kiemelni. Nagyon résen kell lenni, hogy frissek legyünk és egy teljesen sajátos, mai és általunk jól játszható dolgot hozzunk létre. Tehát a mi értelmezésünk – miközben egyáltalán nem szakadunk el Mészöly Dezső fordításától – egy friss értelmezés, újra kellett gondolni egy csomó mindent. De a Rómeó és Júliát mindig elő kell és érdemes venni, örök téma, ahogy az összes Shakespeare az. Nagy Shakespeare-rajongó vagyok egyébként, nagyon sok Shakespeare-szerepet játszottam már – ez persze nem erény, hanem állapot, és igen nagy kihívásnak tartom mindig. Azt szoktam mondani, hogy látszólag olyan könnyű, mintha az ember már mindent tudna erről a darabról, de miközben csinálod, rendre belebotlasz olyan pillanatokba, amiket azért jól végig kell gondolni. Szóval jól meg kell rágni, rá kell találni, hogy mit is akart, hogy azt a szituációt ott miért úgy írta meg, mit szeretett volna hangsúlyozni. Figyelni kell folyamatosan, okosan kell vizsgálódni, mert nem könnyű, nem adja könnyen magát. Még akkor sem, amikor azt hiszed, már mindent tudsz róla. A Rómeó és Júliát játszani kell, mert szép, mert lebilincselő, mert rólunk szól, még mindig rólunk szól. Akármilyen szituációban is vagyunk a Földön, vagy akár a mai magyar társadalomban, ez mindig aktuális téma valahogy.

fotó: Borovi Dániel

- Megfogalmazható már valami a friss értelmezés mikéntjéről?
- Talán furcsa, de a mindenkori valóságra őszintén reagáló sajátossága Berzsenyi Bellaagh Ádám rendező és Kovács Kristóf dramaturg koncepciójának, hogy Capuletné és Montague-né fiatalabb a szokásosnál, Bohoczki Sára és Páder Petra játsszák őket. Nekem a legtöbb jelenetem értelemszerűen Júliával, Zsigmond Emőkével van, valamint a Capulet családdal. Érdekes, jó próbák zajlanak, kicsit keresgélünk még. Ha mi színészként ezt át tudjuk ereszteni, ha megtörténik velünk a darab, akkor a nézővel is meg fog történni, és nagyon boldog lennék, hogy ha sokaknak maradandó élmény lehetne.

- Ez az első olyan évad a Budaörsi Latinovits Színházban, amelyben ez a hatfős társulat együtt dolgozik előadásról előadásra, és körvonalazódik a repertoár által is valamiféle arca a színháznak. Milyen lesz ez a színház, mifelé megy?
- Rendkívül izgalmas, műhelymunkákban bővelkedő alkotófolyamat zajlik egy-egy bemutató kapcsán. Egyfelől jó és hálás helyzet ez a jótékony távolság Budapesttől, másrészt viszont nagyon megnehezíti a dolgunkat, hiszen a helyi közönséget is meg kell szólítanunk és a budapesti nézőket is ki kell ide csábítsuk. A lényeg, hogy minőségi előadásokat kell létrehoznunk. Azt hiszem, most már azért elég világosan meg lehet fogalmazni, hogy egy bizonyos színvonal alatt nincs előadásunk, én magam is egyre büszkébb vagyok, hogy itt érdekes dolgok születnek, és talán nő a figyelem is felénk. Egy hosszú út elején vagyunk, és azt gondolom, egyelőre még nagyon nagy hibát nem követtünk el. Ez egy ilyen furcsa művészszínház-szerűség, de mindenképpen sokirányú kell legyen a kínálatunk. Olyan színházat kell csináljunk, ami friss, mai, színvonalas és érdekes – minőségi munka. Szóval ez a feladat.

Budaörsi Latinovits Színház