"Arra törekedtem, hogy átadjam a varázslatot" - 10 éve halt meg Jancsó Adrienne

Életének 85. évében, január 23-án, tíz éve hunyt el Jancsó Adrienne  Kossuth- és Jászai-díjas színésznő, érdemes művész, aki elõadóestjeivel, irodalmi műsoraival bejárta hazánk minden csücskét.

Jancsó Adrienne pályájáról röviden:

 

Jancsó Adrienne 1921-ben a romániai Marosújváron született, 1941-tõl elõadómûvészként dolgozott. 1944 és 1947 között Kolozsvárott a Nemzeti Színház, illetve a Magyar Színház tagja. 1947-ben áttelepült Magyarországra, vidéki teátrumok, késõbb a budapesti Madách Színház tagja.

 

1955-tõl újra pódiumművészként dolgozott, versmondó, balladaelõadó volt. 1963 és 1978 között az Irodalmi Színpad, illetve a Radnóti Miklós Színpad színészeként dolgozott, 1985-tõl 1990-ig a Vers és dal a Várban estek szervezõje volt.


Jászai Mari-díjas (1965), Érdemes mûvész (1971), Kazinczy-díjas (1977) és Déry Tibor-díjas (1988). 1991-ben megkapta a Magyar Mûvészetért Alapítvány díját, 1995-ben Kossuth-díjjal, 1996-ban Magyar Örökség-díjjal, 2004-ben Hazám-díjjal ismerték el tevékenységét.

 

jancso

 

Jancsó Adrienne-ről saját szavaival:

Az idézetek elsősorban a VIGILIA beszélgetéséből származnak, melyet itt elérhet.

 

Kedzet: Bizonyos, hogy erõsen meghatározó volt késõbbi pályaválasztásomra az állandó zongoraszó, amit gyermekkoromban hallottam. Anyám reggel ötkor kezdett gyakorolni. Chopin, Liszt, Bach, Mozart, Beethoven, Schubert, Schumann, Debussy, néhány évvel késõbb pedig Bartók muzsikája szûrõdött be kora reggeli álmaimba. Nyolc óra után pedig jöttek a tanítványok, skálázástól zengett a ház. Estefelé újra anyám játszott. Akkor még nem volt rádió, gramofon. Kevés otthonban folyt ilyen állandó muzsikálás. Nekem természetes volt, ezt lélegeztem be. Néhány hónapos koromban állítólag már Beethovent énekeltem. (...)  A szavak muzsikája volt az, ami már egészen korán elragadott.

 

Közönség: Iskoláskoromban sok verset tanultam, s nemcsak magyarórán mondtam el, hanem a szünetben körém gyûlt osztálytársaimnak is. Feszített a közlésvágy. Mindig fogtam magamnak közönséget. Ha új cselédlány került hozzánk, alig vártam, hogy ebéd után kettesben maradjunk, s edénytörölgetés ürügyén szavalhassak neki, és megtanuljam tõle mindazt, amit a falujából hozott. Így nyolc-tízéves koromban már tekintélyes népdal-ballada- és ponyvatörténet-mennyiség raktározódott el a fejemben. Harmadik elemista koromban volt az elsõ nyilvános sikerem: iskolai szavalóversenyt nyertem, Júlia, szép leány balladájával.

 

Előadóművész: Mindig is elõadóművésznek tartottam magam. Ez volt számomra a meghatározó. A kényszer hozta úgy, hogy színésznõként is felléptem, sõt legtöbbször fõszerepeket játszottam. Jól viszont csak akkor éreztem magam, ha verset mondtam, s közvetlen kapcsolatba kerülhettem a közönséggel.

 

Igazi: Nagyszerű érzés volt, amikor egyszer csak azt láttam a szemekben, hogy megértik egy-egy vers mondanivalóját, és odafigyelnek. Mindig a közönség pillanatnyi hangulatához, összetételéhez igazítottam a mûsoromat, de csak annyira, hogy a színvonal az én elvárásaimnak is megfeleljen. Tehát volt, hogy könnyedebbet, vagy szórakoztatóbbat mondtam, de mindig olyan verset, ami igazi irodalom.

 

Hangszer: Számomra a versmondás annyira színészi feladat, hogy lelkiállapotot tükröz, de a költõ mondanivalóját nem tekinthetem szerepnek. Nem a művet létrehozó egyént akarom megszólaltatni, hanem az általa létrehozott művet. Ezt természetesen csak saját magamon átszûrve tehetem, óhatatlanul jelen van a személyiségem is, de csak mint hangszer.

 

jancsoadrienne

 

Mint a szószékrõl a pap: Megítélésem szerint az a lényeges különbség a nagy színészek és az elsõsorban népművelõ szándékú elõadóestek között, hogy az elsõ esetben a közönség a műveket közvetítõ színészt várja, a másodikban pedig az elõadóművész-közvetítette mûveket. Ha ebbe belejátszik, hogy az elõadóművész személyisége is érdekes, lebilincselõ és kedvelt - az külön szerencse. Az elõadóművész a költõ művébe és nem a személyiségébe bújik bele. Nem a költõ személyét állítom tehát dobogóra, hanem a művét. S az én egyéniségemen keresztül szűrve adom át a közönségnek, akitõl rögtön szemtõl szemben kapom vissza a reagálást, nem úgy, mint a színész, aki érzi, hogy mennyire figyel a közönség. De az nem rá figyel, hanem a személyre, akit játszik. Én pedig szemben állok a közönséggel, s kapom tõle vissza a szemek ragyogását, meg a visszafojtott lélegzetnyi csendet. Ez a csodálatos ebben a műfajban, hogy közvetlenül adom át a költõ szavait, mint a szószékrõl a pap Isten szavait.

 

Áttelepülés: Amikor '47-ben átjöttem Magyarországra, semmiféle színpadi lehetõség, szerzõdés nem várt rám. Verseket mondani pedig akkoriban már elítélendõ dolognak számított, a hatalom úgy vélte: a versmondás öncélú dolog, kivéve az ünnepségeket, amikor szép, politikai verseket kell mondani. Nekem viszont mégiscsak el kellett tartanom két kisgyermeket. Férjem, Jékely Zoltán a Széchenyi Könyvtárban dolgozott, de mint író sem õ, sem az édesapja nem jutott kiadóhoz. Ezért fordítottak, meséket írtak, hogy egy kis pénzhez jussanak. Feltétlenül szükség volt tehát arra, hogy én is hozzájáruljak valamivel a családi háztartáshoz. Isteni szerencse volt, hogy Galamb Sándor igazgató, akit régóta ismertem, felvett a katolikus Kis Színházba. Itt a név szellemiségéhez méltóan vallásos témájú darabokat játszottak.

 

Pesti színésznő: Hallatlanul nagy sikerem volt, s így annak ellenére, hogy errõl a színházról az akkoriban már erõsen szocializálódó újságok nem nagyon írtak, rólam mégis ejtettek néhány dicsérõ szót. Ez a nagy siker arra késztette a Madách Színház akkori igazgatóját, hogy szerzõdtessen, kétszer akkora gázsiért. Az akkori anyagi helyzetemben nem mondhattam nemet erre a rendkívül csábítónak ígérkezõ ajánlatra. Azt hittem, befutottam, de csalódnom kellett. Arra ugyanis nem számítottam, hogy Isten tudja, miféle pártvillongások zajlanak a színházban, amelynek következtében azt az igazgatót, aki átvitt a Madáchba, hamarosan leváltották, s mivel én az õ "kádere" voltam, egész évben nem jutottam szerephez. Az új igazgató azt mondta, nem ismerik a képességeimet, menjek le vidékre és bizonyítsak. Akkoriban államosították a színházakat. Szendrõ Ferenc elvitt Miskolcra. Játszottam is, tûrhetõ albérletet kaptam, mégsem bírtam ott maradni, mert a gyermekeim élete Pesten megoldatlan volt, túl sok súly nehezedett a nagyszülõkre. Három hónap után felmondtam, s a rádió társulatához kerültem. Ez akkoriban menedékhelynek számított, valaki bizonyára mozgatta a háttérbõl, azzal a céllal, hogy azokat a színészeket, akiket a hatalom nem szeretett, valamiképpen szerephez juttassa. Itt sem dolgozhattam azonban valami sokat, versmondással sem próbálkozhattam. Debrecenbe kerültem, egy évet töltöttem itt, és gyönyörû szerepeket játszhattam. Csakhát mindenképpen Pestre kellett jönnöm, mert itt volt a két gyermekem. Csodálatos szerencsém volt ismét: egy pesti színésznõ magánéleti okokból Debrecenbe szerzõdött, s így én visszamehettem Pestre. Horváth Ferencnek, mint versmondónak volt bennem annyi bizalma, hogy szerzõdtetett az akkor igazgatása alatt álló Magyar Néphadsereg Színházába. Öt évig voltam a színház tagja, nagyszerû szerepeket játszhattam el vidéki fellépéseink alkalmával. Kamaraszínházunkban, a József Attilában eljátszottam a Dandin György Katiját, a Csalódások Lináját, nagy sikerrel. Kezdett a színésznõi pályám szépen alakulni.

 

jancsoa1

 

Pagoda: Engem "kiracizott" az új igazgató, akinek nem mondom ki a nevét. (...) Be-benéztem a rádióba, de semmi. Az akkori fõrendezõ jószándékúan figyelmeztetett: nem így kell ezt csinálni, kedves Adrienne, hogy néha megjelenik itt, hanem be kell ülni a Pagodába, és ott maradni egész nap. A rendezõk jönnek-mennek, és néha talán eszükbe jut, hogy jé, ez is itt van, adjunk neki valami munkát, és még az is megtörténhet, hogy valaki nem jön be adásra, és akkor gyorsan behívják az éppen kéznél lévõ színészt, milyen nagyszerû lehetõségek ezek! Ezt követõen tehát üldögéltem a Pagodában, hátha észrevesz valamelyik rendezõ, s közben borzasztóan el voltam keseredve megalázó helyzetem miatt, hogy én most árulom magam. Akkor még nem sejtettem, hogy életem csodálatos fordulata következik. Ezt már sokszor elmondtam, de Török Erzsi emlékének tartozom azzal, hogy többször is megismételjem: neki köszönhetem, hogy lettem valaki, és a következõ években tudtam a gyerekeim kezébe kenyeret adni. Nagyon régen ismertük már egymást, még Kolozsvárról, fel is léptünk néhányszor. Erzsi ott lakott a rádióval szemben. Akkoriban már, ha mást nem is, de népdalt lehetett énekelni a magyar rádióban. Török Erzsi gyakran járt be énekelni. Egyszer csak megpillantott, odajött hozzám a mosolygós arcával. Azonnal észrevette, hogy nagyon el vagyok kenõdve. Elmondtam neki a helyzetemet. Erre õ: "Ne búsuljon, mûvészné - mert így viccelõdtünk egymással, hogy magázódtunk, múlt századi alapon -, mennyit szerepeltünk mi együtt erdélyi irodalmi esteken! Csináljunk egy népballada-estet a Kossuth Klubban, meglátja, odafigyelnek! Megcsináltuk, 1955. szeptember 26-án. Odafigyeltek. Olyan sikere volt, hogy egyszerre pezsegni kezdett körülöttem a levegõ. Mindezt Török Erzsi gesztusának köszönhetem. Megjegyzem: ez olyan pillanatban történt, amikor már valóban lehetett csinálni népballada-estet. Csodálatos kritikák jelentek meg, s abban a pillanatban elkezdtek engem hívni, vinni mindenhová az országba. Ekkor kezdõdött el az igazi hivatásom és pályám.

 

Pillanat: Nyugtalanság, feszültség, bevallom: irigység tölt el sokszor, milyen jó volna olyasmit csinálni - alkotni! -, ami nem száll el a pillanattal, amit majd tán felfedezhet az utókor. Milyen jó azoknak, akik filmen játszanak, akikrõl sok hanglemez, rádiófelvétel készül, akik gyakran szerepelnek a televízióban: megmarad belõlük valami, tudni fogják róluk késõbb is, hogy mivel hatottak az emberekre. Nem alkotómûvészek, csak interpretálók õk is, de rögzítették, alkotássá tették utánérzésük rezdüléseit a század vívmányai. Igen - a század... a 20. Krisztus után... és elõtte? Hány évezred telt már el azóta, hogy gondolkodó, mûvészetet létrehozó ember él a Földön? Hány százezer, hány millió olyan ember élt az évtizezredek alatt, aki nem alkotott, de gyönyörködtetett? Szolgált. Igen, szolgák voltak a muzsikusok, a versmondók, a színészek, az igricek, a táncosok, a mimesek. Szolgálták kortársaikat, semmi reményük nem lehetett arra, hogy elhangzó dalaiknak, szavaiknak, elröppenõ mozdulataiknak egyetlen pillanata is tovább él. Mégis zengették, pengették, húzták, fújták, dalolták, mondták, forogták-pörögték, játszották a magukét. Megkapták jutalmukat az örökkévaló pillanatban, mikor megérezték, hogy hallgatóik lelke együtt rezdül velük, hogy mind azt érzik, azt akarják, ami a mû alkotójának szándéka volt. Jobbá, megvilágosodottabbá lettek a közvetítõ elröppenõ hangja, mozdulata által. Egy ilyen pillanat bizonyára felér a maradandóság érzésének örömével. Kevesen tudnak róla, csak az érzi, aki éppen részese, de abban megnõ és munkálkodik, valamit õ is átad belõle az utódainak, azok már génjeikben fogják tovább hordozni és örökíteni. Így lesz az elröppenõ pillanat varázsából életerõ, örökkévalóság. Erre törekedtem mindvégig, hogy ezt a varázslatot, életerõt átadjam, remélem, nem teljesen sikertelenül.

 

Az idézetek elsősorban a VIGILIA beszélgetéséből származnak, melyet itt elérhet.

 

 

süti beállítások módosítása