"Ez egy elég titokzatos szakma" - Interjú a Radnóti hangtár vezetőjével

A Radnóti Színház háttérembereit bemutató Akik nélkül nem... sorozatban ezúttal Badics András hangtár vezetővel ismerkedhetünk meg.

Adorjáni Bálint színész Badics Andrásról:

A Sárga tengeralattjáró vidám kapitánya

Amikor kialszanak a fények, felmegy a függöny a nézőtér végtelennek tűnő sötétje felett, valóság és illúzió határán ott lebeg fenn sárga fényével a tengeralattjáró apró kapszulája. Ablakában Jacques Custo és Némo kapitány nyomdokait követve ül a mindig vidám Badics kapitány és elsőtisztje. Az apró fülke talán a létező legkisebb helyiség. A kabinban minden funkcionális, minden talpalatnyi hely kihasznált. Itt minden elektronizált. 

A vezérlő telis-teli műszerekkel. Megannyi potméter, tekerő, kapcsoló. Közönséges halandó számára rémisztő látvány és felfoghatatlan az irányítópulton lévő tekerők állási kombinációinak milliárdja. A kapitány sztoikus nyugalommal, biztos kézzel vezérel. Nagy visszatérő, korábban már szolgált ezen a fedélzeten 3 évet, tengerészként. Tökéletesen ismeri a tengert és magát a járművet is. A forgószékekről minden pillanatok alatt elérhető, és minden megingás korrigálható. A külső nyomástól hatalmas vasajtó és vastag ablakok védik meg az utasok nyugalmát. A kapcsolatot a zavaros külvilággal, a periszkóp tükörrendszeréhez hasonlóan egy tenyérnyi kis ablak jelenti, ahonnan némi természetes fény és kevés városi levegő szökik a kabinba.

Fotó: radnoti.reblog.hu

Lent a mélyben teljes a nyugalom. A kapitány mindennapos körútját teszi. Ha merülés közben véletlenül odatéved az ember szeme, a kapitány barátságos mosolyával jelzi, hogy minden rendben. Ő a mélység-magasság tudója, a decibelek és frekvenciák szakértője, hangszínek keverője, az akusztika mestere. Bejátszik, kiemel, szinkronizál, zenget, effektez, zajszintet állít, kever, monitoroz, visszhangosít mindent, ami 16 és 20 MHz között terjed.

Ha hibát észlel, amilyen gyorsan csak lehet, lélegzetvisszafojtva hagyja el a tengeralattjárót és ereszkedik alá, hogy kábelt, mikrofont, jeladót cseréljen, annak érdekében, hogy minden gond nélkül folyhasson tovább. Csodálattal nézem a kapitányt, hogy klausztrofóbiára, kóboráramra fittyet hányva rendíthetetlen bátorsággal száll be nap mint nap a kabinba és merül alá. Ezt teszem én is, azzal a tudattal, hogy bármilyen problémám adódna az érthetőséggel, Badics András azonnal segít. Tanulságként azonban megmarad a tény, hogy ahhoz, hogy mondani tudjon valamit az ember, ahhoz bizony szüksége van levegőre is.

Fotó: radnoti.reblog.hu

Interjú Badics András hangtár vezetővel:

Mióta dolgozol a Radnóti Színházban?
1990-ben kezdtem itt dolgozni, 1994-ben elszerződtem, de még évekig visszajártam, mint kisegítő. Amikor aztán 2013-ban az itteni hangtár vezető, Szabó István nyugdíjba vonult, én vettem át a helyét. Visszatértem az anyaszínházamhoz – mert nekem a Radnóti az anyaszínházam. Sokat változott az eltelt időben, de nagyon jó érzés újra itt lenni. Fantasztikus volt, amikor huszonnégy év után újra ugyanazon a villamoson ültem és ugyanúgy érkeztem be a színházba, mint régen. Nosztalgiáztam…

Mi a feladata egy hangosítónak?
A színháznak az egyik alkalmazott művészete a zene. És tulajdonképpen e köré épül az én munkám. Az a feladatom, hogy azokat a bejátszásokat, effekteket, zenéket és hangi megoldásokat, amiket a rendező kitalál és kér, minél jobban megvalósítsam. Ez egy elég titokzatos szakma. Sokan nem tudják, hogy hányféle elemből áll össze a hang. Van spektruma, dinamikája, van egy akusztikai környezet, amiben meg kell, hogy szólaljon, és ez az akusztika a színházon belül minden díszletben más. Ezekkel mind egyszerre kell foglalkozni.

Melyik a legkedvesebb előadás számodra a Radnótiban?
A Karamazov testvérek az egyik kedvencem, szakmai szempontból izgalmas kihívást jelentett. Valló Péter arra kért, hogy Alfred Schnittke műveiből szerkesszem össze az előadás zenei szövetét. Elmondta, hova képzel el zenét és mikre gondolt, de mindenben szabad kezet adott nekem. Ez egy igazi zenei szerkesztői munka volt.

Fotó: radnoti.reblog.hu

Milyen speciális hangi elemeket használtok az előadásokban?
Legutolsó zenés előadásunk a Spam operett, amit Rudolf Péter rendezett. Péter nagyon sok történést csak hangeffektussal akart megjeleníteni a színpadon, például azt kérte, hogy nyikorogjon az ajtó, csapódjanak a kocsiajtók – miközben nincsenek a színpadon se ajtók, se kocsik. Ilyenekkel tűzdeltük tele az előadást. Régen, ha például egy kis ékszeres dobozból zenének kellett szólnia, akkor azt fel kellett vennünk diktafonra, amit betettünk a dobozba, a színésznek meg kellett nyomni, amikor kinyitotta a dobozt, és csak akkor szólalt meg a zene. Most ez egy kattintás nekünk a vezérlőből, URH technikával.

Immár huszonöt éve kötődsz a Radnóti Színházhoz. Mi ebből az időszakból a legemlékezetesebb momentum számodra?
Egy műszaki dolgozó pályafutása során is természetesen vannak emlékezetes nagy előadások, nagy színész és rendező egyéniségekkel történő közös munkák emléke, de a momentum az mindig egy vicces történet egy hiba vagy rendkívüli helyzet megoldása. Nem hangosítással kapcsolatos a történet, de elsőre mégis ez jut az eszembe. 1990-ben játszotta a színház az Utazás a Föld körül nyolczvan nap alatt című előadást Márton András rendezésében. Ezen a kis színpadon körbe kellett járnunk a Földet, és ez zseniálisan volt megoldva. Majdnem díszlet nélkül, szenzációs egyszerűséggel. Az egyik jelenetben a tengeren voltak a szereplők, egy vitorlás hajón. Mindez úgy nézett ki, hogy volt egy kerekes plató a színpad közepén és rajta egy létra – a vitorla –, azon ültek a színészek. A jelenet előtt egy díszítőnek sötétben be kellett állnia a színpad közepén lévő oszlop mögé, ahova kivezetett egy kötél a platóról, és annak segítségével végszóra lassan ki kellett húzni ezt az építményt. Na, a díszítő kollégánk, nem tudni miért, egyszer elfelejtette ezt, és nem érkezett meg időben az oszlop mögé. Ment a jelenet, elhangzott a végszó, de nem történt semmi. Vártunk, vártunk, aztán egyszer csak azt lehetett látni, hogy egy ember oldalról a takarásból fejest ugrik a színpadra és elkezd mellúszásban eszeveszett tempóval beúszni az oszlop mögé. A színészek persze vették a lapot, és azonnal elkezdték buzdítani, hogy „Ússzál, ússzál!”. Mikor a díszítő kolléga a helyére úszott, megtörtént a jelenet vége is. Valamiért ez mindig eszembe jut.

Mi az, ami számodra a mai napig kihívást jelent?
Elsőre a legutóbbi Színházak Éjszakája ugrik be, amire a Radnóti Bár című zenés esttel is készültünk. Az előadások megtervezésére és begyakorlására van időnk, de az ehhez hasonló, rövidebb idő alatt összeállított projektekre kevésbé. Ettől persze megugrik az adrenalin szint és nagyon jó ilyeneket csinálni, de hiányzik a nyugodt felkészülés biztonsága. Nincs időnk kiülni a nézőtérre és onnan végighallgatni mindent, pedig ez a feltétele annak, hogy tökéletesen kontrollálni tudjuk a hangot. Fentről, a hangpultból nem pont ugyanazt halljuk, mint amit a néző, ezért mindent a legpontosabban előre meg kell terveznünk. De aztán az este végén szembejött velem Berán Gábor, aki zenészünk a Spam operettben és dupla lájkot mutatott, hogy mennyire jól szólt minden az este folyamán. Na, nekem ez volt a legnagyobb jutalom.

Kérdezett: Széplaki Nóra

radnoti.reblog.hu