A köpenicki kapitány az Ódryn - Villáminterjú Szilágyi Bálinttal

Január 30-án Karl Zuckmayer hazánkban kevéssé ismert vígjátékának, A köpenicki kapitánynak a premierjét tartják az Ódry Színpadon.

Az előadást Szilágyi Bálint, a Színház- és Filmművészeti Egyetem IV. éves bábszínházi rendező szakos hallgatója állítja színpadra. A fiatal alkotóval többek között a német kultúra iránti vonzalmáról, rendezői ambícióiról, báb és szöveg ötvözéséről, sikerről és lehetőségekről beszélgetett Spilák Klára.

Miért esett a választásod A köpenicki kapitányra?

Bécsben tanultam néhány éve, ahol az egyik tanárom mesélt a darabról. Annyira szellemesnek találtam, hogy rögtön beleszerettem. Azóta bennem volt, hogy egyszer meg kellene rendezni. Aztán amikor azt a feladatot kaptuk az egyetemen, hogy rendezzünk egy nagyszínpadi előadást, tudtam, hogy itt az idő. Ebben a darabban ötven szerep van, igazi nagyszínpadra való alkotás. Természetesen nem lesz ötven színész a színpadon, tízen játsszák el a különböző karaktereket.

A köpenicki kapitány valós személy volt. De amit a történelemből tudunk róla, annak alapján nehéz eldönteni pozitív hős vagy inkább egy csaló, szélhámos. A te olvasatodban milyen ember?

Ő a legtisztább figura az egész darabban. Az az abszurd ebben a világban, hogy azt az embert stigmatizálják bűnözőnek, aki a legkorrektebb viselkedést tanúsítja. A művet egyébként A revizorral szokták összehasonlítani, mindkettőben hasonló az alaphelyzet. Zuckmayer azt a döntési pillanatot próbálja megragadni, hogyan és miért csinálja ezt az átverést egy olyan ember, akinek amúgy nem kenyere a szélhámosság.

Mennyire lesz humoros az előadás, és mennyire jelenik meg benne ez az emberi dráma?

A szerző egy fantasztikus humorú vígjátékot írt. Ez, reményeink szerint, az előadásból is ki fog majd derülni. Ugyanakkor a darab ennél sokkal több: egy humanista segélykiáltás a kibontakozó nácizmus éveiből. Embereket, sorsokat szeretnénk megmutatni, nem karikatúrákat vagy vígjátéki sztereotípiákat. Egy emberi vígjátékot. Néha vicces, néha nem – olyan, mint az élet.

A mű a huszadik század elején játszódik. Mennyire szól az előadás arról a korról, amiben ma élünk?

Egy összeomlás előtti pillanatot látunk. Németország az I. Világháború előtt. Látszólag nincs semmi baj: béke van, jólét, gazdasági növekedés. De valami mégsem stimmel. Ebben a világban nőtt fel a szerző, de Hitler is. Semmit nem írtunk bele, nincsenek kiszólások, aktualizálások, de azért felfedezhetőek párhuzamok a mai társadalommal.

Amikor jelentkeztél az egyetemre, kifejezetten a bábos vonal érdekelt, vagy épp nem indult akkor színházrendező szak?

Semmit nem tudtam a bábszínházról. Magáról a színházról is keveset, az a kevés pedig mind a prózai és a klasszikus színházhoz kötődött. Teljesen tudatlanul érkeztem ide. Színházrendező szerettem volna lenni, de csak bábrendező szakiránnyal indult. Úgy döntöttem, mégis megpróbálom.

Nem bántad meg a döntésedet?

Nem, mert nagyszerű embereket ismertem meg. Boldog vagyok, hogy bekerülhettem. Voltak bábrendezés óráink, de ezzel párhuzamosan tanultuk a prózai rendezést is.

És most hogy érzed, mi áll hozzád közelebb, a báb vagy a próza, esetleg mindkettő?

Elsősorban a klasszikusok érdekelnek, a megírt darabok. Hosszú, költői, szövegközpontú előadásokról álmodozom. A báb alapvetően nem ilyen. Egyelőre nem tudtam rájönni, hogy lehet ötvözni a sok szöveget és a bábot.

Az Alszanak a halak? egy korábbi munkád, de az nem klasszikus és nem is hosszú mű. Hogy találtál rá?

Osztályfőnökünk, Csizmadia Tibor, kért minket, hogy válasszunk gyerekdarabot. Az interneten kezdtem keresni, elsősorban német darabot. Így találtam rá Jens Raschke monodrámájára. A rövid ismertető felkeltette az érdeklődésemet, megszereztem a szöveget, és amikor megkaptam, egy ültő helyemben elolvastam. Lenyűgözött. Mindenképpen egyetemistával szerettem volna dolgozni. Néztem a vizsgákat, és azt gondoltam, hogy Prohászka Fanni el tudná játszani ezt a tíz éves kislányt. Egyébként pedig gyerekműfajban a 70 perces, szövegközpontú előadás, szerintem hosszúnak számít.

Az előadást jelenleg is nagy sikerrel játsszátok, több fesztiválszereplésen vagytok túl, februárban mentek vele a SZEM-re. Milyen érzés ez a siker?

Jó. De azért ez csalóka. Az egyetemen az előadás 25 nézőre van kitalálva. Volt már olyan, hogy ennyi sem jött össze.

Azt mondtad, kifejezetten német gyerekdarabot kerestél, Zuckmayer német szerző, Bécsben tanultál. Van valami különös vonzódásod a német nyelvű kultúrához, színházművészethez?

Van. Gimnazistaként és egyetemistaként is éltem Bécsben. Ott láttam életem előadásait. Általában minden fontos dolog Bécsben történt meg velem. A darabokat, amiket választok, szeretem az eredeti nyelven olvasni. Sőt, magamnak szeretem fordítani is őket. A német az egyetlen nyelv, amivel ezt megtehetem. A Köpenickit is én fordítottam, Németh Ákossal közösen készítettük el a példányt. Nagy munka volt. Az eredeti szöveg előadva négy és fél óra lenne. Rövidíteni kellett, modernizálni és átültetni mai nyelvre az akkori berlini zsargont.

Dolgoztál az Operaházban is. Hogy jött a felkérés?

Az osztályunk kapott egy lehetőséget: mind az öten rendezhetünk egy-egy mini operát az Operaház valamelyik alternatív helyszínén. Én Donizetti Bolondokháza című vígoperáját csináltam szeptemberben, a Szfinx-teraszon. Igazi ajándék volt. Remélem, hogy a jövő évadban is játszhatjuk.

Nem voltál zavarban az új helyzettől, az ismeretlen műfajtól, az idegen társulattól?

Dehogynem. Mélyvíz volt. De sokat segített Anger Ferenc, az Opera művészeti vezetője, aki egy fél évig készített fel minket a feladatra. Tallér Zsófia, zeneszerző, szintén rengeteget beszélt a műfajról, az operarendezésről. Ha jól tudom, az előző évfolyamok nem kaptak ennyi felkészítést. Nagyon szerencsések vagyunk.

Hogy látod magad öt év múlva? Mit fogsz csinálni? Hol leszel?

Nagyon szeretnék német nyelvterületen rendezni. Ősszel két hónapot töltöttem Münchenben, a Residenztheaterben. Annak alapján, amit ott láttam, úgy érzem, ez nem lehetetlen. Illetve jó pár, kiváló német dráma van még a tarsolyomban, amiket szeretnék megcsinálni a következő években. Akár itthon, akár külföldön. Nagyon szerettem az Operában dolgozni. Örömmel csinálnék operákat is. Az is érdekel, hogyan lehet a színházat kivinni a színházépületekből. Szívesen rendeznék előadásokat alternatív helyszíneken, nem színházi körülmények között. Ha három-négy ilyen munkám lenne évente, nagyon boldog lennék.

Kérdezett: Spilák Klára