"A vágy villamosa remekmű" - Villáminterjú Rázga Miklóssal

Tennessee Williams A vágy villamosa c. darabját rendezi a a Pécsi Nemzeti Színházban Rázga Miklós. Az igazgató ennek kapcsán Görcsi Péterrel beszélgetett.

GP.: Arthur Miller mellett az amerikai modernitás drámairodalmának másik kiemelkedő alakjaként Tennessee Williams nevét szokás megemlíteni. Az utóbbi szerző drámáiról azonban sokan mondják, hogy valójában egy sémára íródnak, egy környezetben játszódnak, egy adott társadalmi csoporttal foglalkoznak. Ha ez így van, akkor felmerül a kérdés, hogy A vágy villamosa valóban kiemelkedő darabja-e az életműnek, vagy csak egy átlagos Williams-darab, amit a maga idejében felkapott a Broadway és a filmvilág.

RM.: Azt gondolom, egy előadás létrehozásakor nem feltétlenül dolgunk véleményt alkotni egy életműről, ennek ellenére a magam részéről remekműnek tartom ezt az alkotást, amit az elmúlt évtizedek alatt a különböző értelmezések és elképzelések kétségkívül többféle módon formáltak. Olyan színdarabról van szó, amelyet ha egyszer látott vagy olvasott valaki és évekkel később meghallja a címét, rögtön úgy érzi, ismeri. Ha megkérdeznénk tőle, miről is szól pontosan, akkor persze nem biztos, hogy tudna válaszolni, de egyértelmű, hogy valami miatt ez a darab beégett a köztudatba. Ehhez persze hozzá tartozik, hogy világhírű film készült a darabból Marlon Brando-val és Vivien Leigh-el a főszerepben, de emiatt szerintem nem válik tipikus amerikai „bulvár-darabbá”. Sőt, azt mondhatnám róla, hogy erős európai vonásai vannak, hiszen Tennessee Williams-re nagy hatást gyakorolt Csehov, akinek a dramaturgiája néhány ponton visszaköszön A vágy villamosában. A lelki folyamatokat például az orosz szerző műveihez hasonlóan nagyon alaposan bontja ki a darab, abban a részében viszont mélységesen amerikai, hogy a Blanche múltjával kapcsolatos információkat csak apránként, szinte csepegtetve kapja meg a néző, mint egy krimiben.

Tennessee Williams régimódi romantikusnak nevezi magát, ehhez képest modern újítóként említi a szakirodalom. Mit tud adni egy romantikus jegyekkel telített, modernkori darab a 21. századi nézőnek?

A remekműveknek van egy ismérvük, mégpedig hogy minden korban képesek érvényesülni úgy, hogy megtalálják a maguk számára szükséges párhuzamot, így a néző számára a történet hitelessé válik a szereplők pedig kortalan figurává. Hogy mit tud adni A vágy villamosa a 21. századi Európának? A darabban társadalmi rétegek jelennek meg egymás mellett és egymással kölcsönhatásban. Látunk egy, a maga kultúráját, hitét és értekeit képviselő Blanche-ot, akinek szentimentális, a régmúltba visszatekintő, hagyományokkal rendelkező értékei már nem képesek érvényesülni. Blanche olyan világot képvisel, amely az összeomlás szélén áll és ezt egy lengyel bevándorló – Stanley – világa megsemmisíti, mert az a világ, melyet a férfi képvisel, a jövőbe mutat. Egy életképes és egy életképtelen világ összeütközését látjuk, azonban Stella alakjában világosan felismerhetjük, hogy e két világ között nem lehetetlen a kompromisszum.

A Stanley Kowalskit játszó színészek többsége Elia Kazan 1951-es filmje óta nem képes kilépni a Marlon Brando által teremtett keretből. Valahogy az az érzésem, hogy azóta mindenki Brando-t próbálja a lehető leghitelesebb módon utánozni, ahelyett, hogy valami eredetit találna ki. Mit várhatunk az előadástól e tekintetben?

Elia Kazan filmjét nagyon régen láttam. Nem szeretném sem a filmhez, sem másik előadáshoz hasonlítani a készülő produkciót. Ha az új fordítás szövegére gondolok, el sem tudnám képzelni Stanley szerepét Brando-val. Nekem Stanley-t nem Marlon Brando alakítása, hanem Köles Ferenc játékossága, hirtelen indulatai és kreatív megoldásai jelentik. Feri évekkel ezelőtt játszotta Molnár Ferenc darabjában Liliomot. Nagyon erős párhuzamot látok az általa játszott Liliom és Stanley Kowalski között. Mindkettő nyers, szókimondó, külvárosi figura, de érezni rajtuk, hogy ugyanakkor erősek és életigenlőek, igazi túlélő alkatok. Stanley-n látszik, hogy az agresszivitása mögött, valahol a szíve mélyén kedves ember, aki szereti a feleségét, jó családapa lesz és előre fog jutni az életben. Valahol megértem, Stella miért választja őt és miért menekül hozzá egy pállott szagú, panoptikumszerű, letűnt arisztokratavilágból.

Rendezőként hogy tekintesz erre a történetre? Számodra a darab Blanche és a többi szereplő kapcsolatáról szól, illetve a nő múltjának feltárásáról, vagy inkább Blanche és Stanley egymáshoz való viszonya a hangsúlyos?

Három szereplő egymáshoz való viszonya áll a középpontban. Egy színdarab általában úgy épül fel, hogy azt érezzük, azonosulnunk kell valakivel. Ebben a darabban ezt legtöbbször Blanche karakterével kapcsolatban érezhetjük, de a szerző fölajánl más lehetőségeket is. Stella szerepe bár nem olyan nagy, mint Blanche-é, mégis nagyon fontos, mert ez a szerep teszi lehetővé, hogy a különböző álláspontok egymásnak feszülhessenek. Stanley és Blanche azért kénytelen elviselni egymást, mert ott van Stella, aki mindkettőjüket szereti, és akit mindketten szeretnek. Blanche karakterében elbizonytalanító hatásként van jelen, hogy nem fedi fel múltjának egészét és olykor a szerep álarc mögé bújik, vagy ha úgy tetszik másik szerepet ölt, amit egyébként a hétköznapi emberek is gyakran tesznek a civil életben, attól függően, hogy éppen milyen státusznak szeretnének megfelelni. Blanche-sal kapcsolatban persze az is nehezíti a befogadói álláspontot, hogy a maga alkoholizmusával és kicsapongásaival egy valódi pszichikai esetről van szó. A karakter megformálásában Dr. Stark András pszichiáter szakértői véleménye sokat segített a próbafolyamat során. A szereplők közötti viszonyok hiteles megjelenítésének szempontjából fontos a megfelelő miliő létrehozása, amit Bagossy Levente díszlettervezői és Tresz Zsuzsa jelmeztervezői munkájának köszönhetek. Ha a dráma alapján jó előadást csinálunk, akkor a nézők egy baráti társaságban képesek lesznek arról vitatkozni, hogy egy adott szituációban vajon kinek is volt igaza, valamint fel fogják ismerni, hogy a számukra szimpatikus szereplő hol és miben hibázott.

Mi a különbség Stella és Blanche között?

Stella minden gond nélkül maga mögött tudja hagyni a múltját. Fel meri tenni magának a kérdést, hogy szükséges-e ragaszkodnia a saját gyökereihez, szokásaihoz, hogy vajon nem célravezetőbb-e a jövőre koncentrálnia. Blanche képtelen ezeket megtenni, Stella vele ellentétben tud váltani, és változni. Blanche és Stella különböző magatartásának a mai társadalomra nézve is van létjogosultsága: vannak, akik valami háború előtti, vagy rendszerváltozás előtti időbe révednek, és azt mondják „hozzuk vissza azokat az időket”; ezzel szemben vannak, akik azt mondják „jöhet bármi”. Két végpontot látunk, két megoldási javaslatot egy helyzetre, de valójában nem kapunk választ. A darab végén zsebre tehetjük a számunkra fontos információkat, hogy később bármikor látleletként tanulmányozhassuk őket.

Az előbb már utaltál rá, hogy a darabot új fordításban adjátok elő. Miben más az új fordítás a régihez képest és mit tud nyújtani az előadás számára?

Hamvai Kornélt kértük meg az új fordítás elkészítésére, aki vállalta a feladatot. Az előző fordítás valamikor a ’60-as évek közepén készült. Amikor elhatároztam, hogy megrendezem a darabot és újraolvastam a régebbi szöveget, a végére érve valami megfoghatatlan hiányt éreztem. A történet nem úgy élt bennem, mint ami pusztán ennyit mond el, azt gondoltam: „valami másnak is kell itt lennie, nem ilyen egyszerű ez…” Az új fordítást olvasva rájöttem, hogy a megérzéseim helyesek voltak, ugyanis Hamvai fordításában már egy másik darabot tartottam a kezemben. Az ötven év utáni frissítés kifejezetten jót tett a szövegnek: a korábbinál gördülékenyebb és lényegre törőbb lett, mely által az előadás képes olyan perspektívákat megnyitni a néző előtt, amelyet eddig talán még nem tapasztalt.

Szerző: Görcsi Péter