Páratlan kincsek gyűjtője - Interjú Szebeni Zsuzsa színháztörténésszel

Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársa, kutató. Kiállításai erdélyi művészek, jeles személyiségek életpályáját mutatják meg a közönségnek.

Könyvet írt többek között Figura Stúdió Színházról, Kovács Ildikó bábrendezőről, most készül kötete Szilvássy Karoláról. Szebeni Zsuzsával az Illúzió és tükröződés című, gróf Bánffy Miklós életútját bemutató kiállítás kurátorával, a nagyváradi tárlatnyitó után beszélgetett Simon Judit.

Az erdélyiriport.hu interjúját másodközlésben olvashatják.

Szebeni Zsuzsa színháztörténész, a kiállítás kurátora  

Fotók: Tasnádi-Sáhy Péter

Eddig 32 helyszínen járt az Illúzió és tükröződés című, gróf Bánffy Miklós sokoldalú tevékenységét bemutató kiállítás. Kezdjük az elején. Miért kezdett el foglalkozni gróf Bánffyval?

Van két verzió, a komolytalan: a nagyfiam szerint „mama meghalt és elfeledett emberekkel foglalkozik.” A komoly változat és az igazság az, hogy leginkább amiatt kezdtem érdeklődni Bánffy iránt, mert abban az évben, amikor érettségiztem, egyre több írót száműztek a tételek közül. Fekete filccel egyszerűen kihúzták a neveket a tankönyvből. Kós Károly ilyen módon való betiltásán nagyon felháborodtam, de róla viszonylag sokat tudtam, azonban volt mellette még valaki, és kíváncsi lettem, ki az? Megszereztem a cenzúrázatlan kötetet, s kiderült, Bánffy Miklós. Róla csak annyit tudtam csodás nagyapámmal tett gyermekkori sétáim emlékéből, hogy a Király utca egyik házában, a Toldalagi-Korda palotában „éhen halt”. Ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy érdekeljen. Az egyetem elvégzése után már tudatosan, a doktori munkámban, amelyen mai napig is dolgozom, vele kezdtem foglalkozni: Az Arts and Crafts hatása az erdélyi díszlettervezésre a címe és a két legfontosabb alkotó: Bánffy Miklós és Kós Károly. Arra, hogy őket szoros barátság és ezer szál köti össze, jóval később jöttem rá.

Noha számos könyv született a kolozsvári író, grafikus, színházi intendáns, díszlet- és jelmeztervező, rendező, politikus nemes úrról, ez a kiállítás vitte be a köztudatba Bánffy sokoldalúságát, illetve művészi tevékenységét.

Ez túlzás, de kétségtelen, hogy sokat segített Bánffy Miklós népszerűsítésében. Előttem komoly kutatásokat tettek le az asztalra, a Bánffy Miklós életmű feltárásában, elsősorban Marosi Ildikónak és Dávid Gyulának vannak elévülhetetlen érdemei. Azt viszont éreztem, hogy a kötetek, filológiai értekezések, mi több az egymást követő szövegkiadások sem fogják áttörni a mai vizuális dömpinget, valamint azt a szinte ördögi cenzúrát, amely Bánffy Miklóst ismeretlenségbe, egyenesen a gyanús értékek sorába taszította. Mikor A bonchidai Prosperot elolvastam, képszerűen megelevenedtek előttem a leírtak, láttam magam előtt a tablókat a levéltárak képeiből, jobbára Marosi Ildikó szövegei mellett.

Olyan tárgyi dokumentumok, felbecsülhetetlen értékű rajzok, grafikák, jelmezek szerepelnek a kiállításon, melyek felkutatása hatalmas munkát feltételez. Hol lelte fel a relikviákat?

Minden tárgynak, képnek szinte külön története van. Önmagam számára is feltétel volt 2010-ben, hogy csak akkor rendezem meg a kiállítást, ha hét önálló kutatási eredményt is felmutatok az elődeim kutatása mellett. Azóta, mint egy hógolyó hízik, sőt lassan lavinává alakul, pedig, ha van szerencsétlen alkotó a munkái dokumentumainak fennmaradása területén, akkor Bánffy Miklós ezerszeresen az. Bonchidát felégették, kirabolták, a Reviczky utcai palotáját szintén kifosztották, mindenből csak töredékek maradtak meg. Ellenben van néhány olyan gyűjtemény, melyeket mindenképpen meg kell említenem: az erdélyi Református Gyűjtőlevéltár, a Ráday Gyűjtemény, a Széchenyi Könyvtár, az Operaház levéltára. Hét év kutatásának eredménye volt a 2010-es tárlat. Furcsa helyekről is előkerültek anyagok: a Nádasdy-hagyatékból egy szerencsére vissza nem adott szövegkönyv, a vakszerencse folytán Horváth Barnától kölcsönkapott angol szabószámla, Barcsay Tamás páratlan családi gyűjteménye, nem beszélve a 2014-es Bánffy  Emlékévről, amikor a Kékszakáll teljes előadását rekonstruálta a Kolozsvári Magyar Opera, és a munkában részt vehettem. Vannak egészen jópofa történetek is. A kollegáim neten meglelték Bánffy gyermekkori képeit, melyek az Erdélyi Fotográfiai Múzeumban, Csíkszeredán találhatóak. Éppen ott voltam és kerestem az épületet, a helyiek értetlenül álltak, ilyesmi nem létezik. Pedig ott volt a cím. Aztán maga a Fotográfiai Múzeum alapítója biciklire pattant és átadta a páratlan kincseket a színház előcsarnokában. Néztem a megszállott Molnár Attilát és arra gondoltam, ha Csíkszeredai Fotográfiai Múzeum van, akkor Bánffy Miklós Múzeum is lesz.

A gróf életművének szinte ismeretlen területei is megjelennek a kiállításon. Milyen módszerrel lehetett feltárni a „titkos” részleteket?

Kutatni kell, és megtalálni az összefüggéseket, korabeli lapokat böngészni, azoknak az embereknek a naplóit, leveleit olvasni, akikkel kapcsolatban állt. Kicsit megérteni a személyiségét, megpróbálni az ő világában tájékozódni, az akkori szemüvegeken át érzékelni a világot, ahová a nyomok visszavezetnek. És soha nem győzöm hangsúlyozni, hogy forrásokra támaszkodni!

A nagyváradi kiállítás megnyitójának külön érdekessége volt a dramatikus tárlatvezetés, amikor ön és színészek olvasták fel a Bánffy életút megállóihoz kapcsolódó dokumentum részleteket. Honnan jött az ötlet, hogyan készült az „előadás”?

Esztergomban, Horányi Lászlónak, a Nyári Színház igazgatójának vetette fel Szebeni Szabó Róbert a kiállítás látványtervezője ezt a fajta tárlatvezetést. A szöveget én állítottam össze és kiderült, hogy ez az egész történet számos drámai mozzanatot foglal magába. Szeretem ezt a fajta tárlatvezetést, ami ily módon is megeleveníti a történetet. Nagyon hálás vagyok a Szigligeti Színház művészeinek, Molnár Júliának és Meleg Vilmosnak a rendkívüli közreműködésért.

Kolozsvári, Budapesten él, a munkássága Erdélyhez kötődik. Meglátása szerint, a valamilyen formában ide kötődők, vagy itt alkotók életútja, tevékenysége kevésbé ismert, vagy kevesebb jelentőséget tulajdonítanak nekik Magyarországon?

Nagyon összetett kérdés ez. Van egy „erdélyi” mainstream, ami nagyon, sőt túlságosan is népszerű Magyarországon. Engem ez nem érdekel, mi több, olykor bosszant is. Már amikor Debrecenbe kerültem egyetemre, kiderült, hogy nem felelek meg a felállított erdélyi image-nak. Nem bántam. Olyan erdélyi különlegességeket szeretek bemutatni, amelyek rejtőzködnek, nincsenek a figyelem középpontjában, viszont különleges és egyetemes értékeket képviselnek. Megismertetésük jelentőségüket, szerepüket is erősíti. Jó példa erre a Bánffy tárlat, amit kezdetben kissé értetlenkedve nézték, de mára már Magyarország számos jelentős intézménye örömmel fogadja, és nyomában a többi tárlatot is, amit létrehozunk. Mindig kell egy olyan egyéniség, aki betölti a faltörő kos szerepét.

Hasonló tárlatokkal hozta közelebb a közönséghez Szilvássy Karola, Kiss Manyi, Ignácz Rózsa életpályáját. Miért éppen ők?

Alapvetően engem a színház vizuális világa és a szcenika érdekel, de az ember nem tudja figyelmen kívül hagyni a saját személyes érdeklődését sem. Alapkutatásaim mellett minden évben teret engedtem a személyes kötődéseimnek is. Családom zágoni, Kiss Manyi része volt a családi legendáriumnak, hat évesen nagyanyám volt az első nézője. Később körbejártam a többi háromszéki színészt is. Ignácz Rózsában a színészi és írói lét közötti különleges megfeszülése, a „kéthazájúsága” vonzott. Szilvássy Karola egyénisége, Erdély társadalmi és kulturális életében betöltött szerepe, energikus személyisége, a legnehezebb helyzetekben tanúsított lelkiereje vonzott. Egyben az a félelem is, hogy elfelejtik ezeket a különleges egyéniségeket. Nyilván szerepet játszott az, hogy kialakult egy viszonylag egyéni módszerem arra, hogy ne csak feltárjam a hagyatékot, hanem láthatóvá is tegyem. Rengetegen segítik a munkámat. Az emberek valahogy megérzik, hogy mindnyájunk felelőssége a kulturális emlékezet elevenen tartása, és a közönség is szereti a tárlataimat. Ugyanakkor, nem csak egyszerűen követem a forgatókönyveket, mert ha nem áll össze a „történet”, akkor visszadobom. Ez történt Kelemen László esetében, amikor a kiállítást végül a látványtervezőm fejezte be. Szigligeti esetében éppen fordítva történt, amikor a kutatás során különleges kulcsokat találtam egyénisége bemutatásához. A nézőim visszajárnak, követnek, és kérik a következőt. Örömteli, ugyanakkor nagy felelősség ez. Minden történetnél újra és újra izgulok, hogy megütöm-e a mércét, és a régi tárlatok vándoroltatásakor is feltétel számomra, hogy valami mást, újat mutassak meg a soron következő állomásokon.

Kiss Manyi a magyar színjátszás kiemelkedő alakja, gondolom őt könnyebb volt dokumentálni. Szilvássy Karoláról, Bánffy barátjáról, vagy Ignácz Rózsa színésznőről, Makkai János feleségéről kevesebbet tudtunk. Az ő alakjukat, emlékeiket mennyire volt bonyolult „feltárni”?

Nyilván Kiss Manyiról sok anyag volt a Színháztörténeti Múzeumban. Ignácz Rózsa esetében mellém állt az egész Makkai család. Szilvássy Karolánál viszont nem élnek leszármazottak, így minden cérnaszálba belekapaszkodtam írók, költők leírásába, de számos magánszemély is segített.

Az említett kiállításokat tekintve három az egyhez, a nők javára. Véletlen vagy tudatos, hogy asszonysorsokat mutatott be?

Mielőtt a női alkotók iránt érzett elfogultságról beszélhetnénk, megemlíthetjük Bihari Józsefet, Kelemen Lászlót, Kós Károlyt, Kós Andrást. Ezeknek az alkotóknak mások is bemutatták pályáját, és nem az ismeretlenségből rángattam ki őket. Nem volt szempont nemük, hanem a különlegességük, és az volt a döntő számomra, hogy tudok-e róluk valami újat mondani, „megszólalnak-e” nekem ?

Tavaly gróf Bánffy Miklós-díjjal tüntette ki az EMKE. Mit jelent ez Önnek?

Többször elolvastam az értesítést, mert nem hittem el. Dávid Gyula feledhetetlen laudációja a Református Teológia dísztermében (ahol egyébbként Szilvássy Karola frigyre lépett Bornemissza Elemérrel), a szeretetteljes légkör, ami körülvett, életem legszebb pillanatai közé tartozik. Még nem érdemeltem meg, ebben biztos vagyok, de remélem előbb-utóbb rászolgálok.

Mik a további tervei? Milyen kiállításra, könyvre készül az idén?

Szeretném a Kemény János kiállítást is legalább olyan alapossággal megrendezni, mind a korábbiakat. A nagy álmom a Bánffy Miklós Múzeum és Látogatóközpont létrehozása. Ha minden jól megy, nagy váltás következik be az életemben, és akkor teljes energiámat az erdélyi kulturális életnek tudom szentelni. Szilvássy Karola naplóinak szerkesztése, kiadása folyamatban van, a Helikon kiadó gondozásában jelenik meg. Várható a Bánffy Miklós kiállítás katalógusának újabb kiadása, de vannak filmterveink is a Helikonhoz és a Kemény családhoz kapcsolódóan. A Kemény János kiállítást szeretném legalább olyan alapossággal megrendezni, mint a korábbi tárlataimat, és remélem, hogy hosszú távon a Bánffy Miklós Múzeum is megszülethet, amely működő programokkal átszőtt interaktív látogatóhely lenne, és állandó helyet adna a Bánffy-vándorkiállításnak.

Kérdezett: Simon Judit

Köszönet Szűcs Lászlónak, az Erdélyi Riport főszerkesztőjének!

Az Erdélyi Riport kulturális rovatát itt érheti el.