"Nem vagyok guru, csak kérdéseket tudok feltenni" - Villáminterjú Szikszai Rémusszal

Shakespeare Rómeó és Júliáját állította színpadra Szikszai Rémusz Debrecenben, a bemutatót február 19-én tartották. A rendezővel a premier előtt készült rövid interjú.

A Rómeó és Júlia a színháztörténet egyik leggyakrabban színre vitt darabja. Amikor megkaptad a felkérést a debreceni rendezésére, mi az, amileginkább érdekelt?

Elsősorban a történet, és azon belül az az irdatlan sebesség, amivel történik. Nekem is van két kamasz fiam, akik a maguk természetességével csinálnak marhaságokat, és én fennakadok azon, hogy miért nem mérlegelnek; mert az előrelátás tökéletesen hiányzik ebből a korosztályból. Rómeó és Júlia egyrészt tiszták, másrészt felnőttek, nem korrumpálta még őket az élet, és ebből fakad ez az őrült naivitás.Megpróbálnak egy olyan világot létrehozni, ami tiszta, élhető és szeretettel teli, és nem foglalkoznak azzal, hogy ez a világ tele van gyűlölettel és haraggal. Addig próbálkoznak, amíg belehalnak. Igazából az a kérdésem, hogy lehetséges-e az, hogy tiszták legyünk, vagy megtisztuljunk egy ilyen tragédia után? Az a válaszom, hogy nem, vagyis, hogy sajnos nem tanulunk semmiből. Hogy miért nem, azt nem tudom, nem tudok válaszokat adni az élet nagy kérdéseire, nem vagyok guru, csak kérdéseket tudok feltenni.

Rómeó és Júlia halála, a gyerekeik elvesztése sem elég a szülőknek ahhoz, hogy valódi béke teremtődjön annyi viszálykodás, harag után? A te értelmezésedben nincs valódi kibékülés? Az emberek nem eszmélnek egy komoly tragédia után sem?

Ez nem igazi béke. Nem hiszek benne. Ahogy a darabban, a mi mindennapjainkat is átitatja a gyűlölet, szűkebb hazánkban is, de az egész világ forrong körülöttünk.Itthon politikai alapon tizenöt éve gyilkoljuk egymást, nem ülünk le asztalokhoz, megítéljük egymást egy újságalapján, amit a másik kezében látunk. A gyerekeink ebben nőnek fel, ezt tanulják tőlünk, ez a minta. Ez egy négyszáz éves történet, az alaptörténet még régebbi, ami azt sugallja nekem, hogy ez mindig is így volt. A fejlődésünk tisztán technológiai, közben ismételjük apáink hibáit, és nem bírunk ebből kilépni.

A darabban nincs magyarázat, hogy a két család miért gyűlöli egymást. A ténnyel szembesül a két fiatal, az őket körülvevő világ és a színdarab nézője is.

Ezért is szeretem ezt a darabot. Csak arról van szó, hogy nemzedékek óta gyűlölik egymást. Nincs nevesítve, hogy miért, csak dögöljön meg a másik. Shakespeare-nek hihetetlen érzéke lehetett ahhoz, hogy mit akarnak látni az emberek. Az Erzsébet kori Anglia nagyhatalom lett, gyorsan fejlődött, kulturálisan, technológiailag is. Ami akkor történt velük, pezsgő, izgalmas lehetett, folyamatos őrület. Egyszer csináltam Spiróval egy interjút és azt kérdezte tőlem, hogy tudom-e, hogy Shakespeare korában hányszor kellett elmondani egy infót, hogy az megmaradjon?

Hányszor?

Egyszer. Ma már, ha a dramaturgokkal dolgozom, folyton ismétlünk, még egyszer elmondunk, magyarázunk valamit, mert már senki sem úgy figyel, mint korábban.

Fotó: Máthé András

Az interjú elején azt mondtad, nagyon foglalkoztat az a sebesség, amiben ezek a fiatalok az életüket élik. Ebben is nagyon hasonlít a mai világunkra…

Fontos, hogy milyen sebeséggel játsszuk, hisz ez három nap története. Vasárnap reggel kezdődik, és szerdán este halottak. A másik, ami izgat, hogy valószínűleg középiskolás srácok fogják nagy számban nézni, ami egy picit ijesztő is. Kiröhög-e a fiam? Röhög-e azon, ahogy elmesélem ezt a sztorit? Jó lenne ahhoz közelíteni, ami az ő világuk.

Ismered még azt a tizenéves énedet, emlékszel rá, amelyik kinevetné vagy megkegyelmezne?

Igen is, meg nem is. Valahol mélyen igen, de az, ahogy rácsodálkozom a fiamra, azt mutatja, hogy nem biztos.

Vagyis van generációs különbség?

Tehetnék úgy, mintha nem lenne, de az megint csak egy hazugság. Nem akarunk mi hazudni a gyerekeinknek, csak megfelelni akarunk egy világnak, amiben nekik akarunk jót, de nem igazán kérdezzük meg őket, hogy ők mit szeretnének. Ha igen, akkor nem biztos, hogy egyetértünk velük. Ebben a színdarabban ez a két kölyök még a gondolat szintjéig sem jut el, hogy megbeszélhető-e a szüleikkel ez a szerelem.

Fotó: Máthé András

Ezért is döntöttél a darab Varró Dániel-féle fordítása mellett? Azt mondtad, hogy sokáig dolgoztál a Nádasdy-verzióval.

Nagyon hosszan dolgoztam a Nádasdyn, azt éreztem, hogy eggyel nyersebb, eggyel sprődebb szövegre van szükségem. A sprőd közelebb áll ezekhez a szereplőkhöz, mint a költői. Akár mit mondok a Nádasdyról, olyan mintha lehúznám, de nem akarom, mert gyönyörű szöveg, csak azt éreztem néhány helyen, hogy van, amit simábban mond ki az ember.

Játszol is, meghívott művészként, a saját társulatodban rendezel is. A színészi vagy a rendezői léted erősebb most benned? Eldől valamerre a mérleg nyelve?

Nem. Mindkettő tök izgi. Most egyik darabot rendezem a másik után, ami huszonnégy órában huszonhat óra koncentrációt igényel, és a fáradtság nem tesz jót neki. Ilyen szempontból színészként egyszerűbb a helyzet, egy dologgal kell foglalkozni, bár ott is mindig az egész érdekel, attól tudok jól működni egy színdarabban, ha értem, hogy mit csinál az a csavar, ami én vagyok. Én a munkában hiszek. Van előttem egy hegy, azt nem tudja más megmászni, másrészt ez egy felelősségteles munka, és a felelősség egyedül az enyém.

Az interjút készítette: Vajland Judit

Csokonai Nemzeti Színház