Hétfőn délután az Operettszínházban kapott egész alakos szobrot Honthy Hanna. Az eseményen Kalocsai Zsuzsa olvasott fel részletet Jákfalvi Magdolna Honthy Hannáról szóló tanulmányából, melyet Önökkel is megosztunk.
Részlet Jákfalvi Magdolna Honthy Hannáról szóló tanulmányából:
Honthy Hanna már életében szobrot kapott. A Grande Dame márvány büsztje istennőként vigyáz és felügyel ránk Gazdag Gyula kultfilmjében, a Bástyasétány hetvennégyben. Honthy tündéri mosolyával tűri a fohászokat: jöjjön le közénk, legyen primadonna ex machina, s oldja meg a világot fenyegető válságot. És Honthy Hanna lejön közénk. Rózsaszín hintaját a helygerincen libériás daliák húzzák, virágok közt lépdel felénk és mosolyog, mosolyog ránk.
Honthy Hannáról, a primadonna ex machináról szeretnék beszélni Önöknek 2016. február 22-én a Budapesti Operettszínházban. Honthy második szobra mellett állva tudom, hogy márványból vagy súlyos fémből kell lennie annak az emlékműnek, mely oly időtálló akar lenni, mint Honthy Hanna legendája. Itt kell állnia a szobornak emberöltőkön át, hogy kiderüljön, melyikük erősebb: a bronz vajon versenyezni tud-e a primadonna, az Első Hölgy legendájával?
Legszívesebben eljátszanám, miként őrizte meg nekünk Nádasdy Kálmán Honthy egyik színpadra lépését. „Megjelenik Honthy a színpadmélyen. Fönt. Középen. A színpad leghangsúlyosabb pontján. Beléptekor a nézők megtapsolják. Honthy visszahőköl, kesztyűs kezét szívére teszi bátortalanul. Körülnéz. Megriad. Hátrahőköl. Újra tapsolnak a nézők, hogy megnyugtassák kedvencüket. Honthy meghallja a félhomályből érkező biztatást. Elmosolyodik. Csöppet hátralép. Hallgatja a tenyerek csattogását. Előrelép. Tüzetesen szemügyre veszi az alant ülőket. Már nem fél. A nézők megértik, hogy a primadonna megnyugodott. Tudomásul vette: szeretik őt. Megerősítik ebben újabb tapsrohammal. Néhány apró lépést tesz feléjük. Honthy arcán kifényesedik a mosoly. Lassan lehunyja szemét. Két kezét mellére helyezi. Alázatos főhajtással megköszöni az ünneplést. Ekkor a publikum őrjöngve tapsol. Körülbelül öt percig tart ez az előadást megszakító ünnepség. Még semmi más nem történt, csupán színre lépett Honthy Hanna.”
Honthy Hanna legendája már régóta kilépett az életrajzok bizonyosságából, s memoárok segítségével mítosszá növekedve kapcsolt magához minden feledésbe térő történetfoszlányt. Az Első Hölgy kornélküli és testnélküli. Nem az emberi vágy, hanem a művészi akarat élteti és teszi vonzóvá. Honthy sosem alakít, sosem szerepet formál, megkülönböztethetetlenek Grande Dame figurái egymástól, legyen akár Anna A gerolsteini hercegnőben, Antónia a Mária főhadnagyban, Madame Fleury a Luxemburg grófjában. Így éri el, hogy 1954 óta már három nemzedék egészen biztos abban: a Csárdáskirálynő címszereplője ő, Cecília, s a fiatal és szenvedélyes Szilvia csak a szubrettség halvány utóképe.
Első Hölgynek születni lehet. Vagy kemény munkával azzá kell válni. Honthy Hanna Hanrich Emma varrónő lánya a belvárosi gettó egyik udvari lakásából. Különös koloratúrába hajló énekhangja és ijesztő szorgalma életét igazi hollywoodi sikertörténetté írja. Írhatta volna persze a proletárdiktatúra sikerévé is, ha a kitartás, a szorgalom és munka önsanyargató akarata nem a polgári múltformákra történő emlékezést, hanem az ideológiai fejlődést szolgálta volna.
Honthy Rákosi Szidinél tanul, de énekstílusán Anthes György képzési technikája hallatszik. Honthy, miként tanára, leginkább Wagner-féle hőstenor, semmint lírai szoprán – nemcsak hangképzésében az, de színpadi kiállásában, mozgásában, gesztusaiban. Domináns harcos, győztes uralkodó, ünnepelt hős Honthy Hanna már igen korán.
A fotó a Honthy Hanna-szobor avatásán készült
Blaha Lujzát váltja a nagy operett-szerepekben, Fedák Sárit leénekli a Bajadérban, s visszanézve látszik: 1922-ben már Honthyé a színpad, Honthyé az egész játéktér. Honthy primadonnaként, királyi fenségként létezik a színpadon, mindig maga választja ki cinkostársait, akik egyre kevésbé a színésztársai, inkább a nézői. A darab Honthynak egy egyszerű kellék, melyet ruhaként rászabnak.
A kollégák végszavazó partnerek, akik hibátlanul lépnek be és távoznak, amikor kell. Honthyt az államszocialista kritika, különösen a felbőszült ötvenes években, rendre azzal támadja, hogy kívül marad a szerepen, elfelejt alakítani. Kívül marad a társulaton és semmibe veszi a karaktert. És ez igaz, de közben Honthy évtizedes kemény munkával, rendszeres tánc- és énekórákkal, hangképzéssel és testsanyargatással létrehozza azt az állandó figurát, amely az operett-játszáshoz elengedhetetlen: a sosem változó, a mindig állandó Első Hölgyet.
A fotó a Honthy Hanna-szobor avatásán készült
Honthy Első Hölgyként él ügyelve arra, hogy nem színpadi pillanataira ne is emlékezhessünk. Úgy halványodnak el csendes-civil abgangjai a kora negyvenes évek zajkulisszájában, majd 1956-ban, mikor Gáspár Margitot mentette ki a harag hullámaiból, miként eltűnnek szemüveges fényképei.
De most itt áll felettünk a Primadonna. Nem Latabár mellett a Nemzeti Színháznál, nem Kálmán mellett a Nagymező utcai padon. Itt áll, külön, saját kis térben. S tudjuk, hogy Honthy Hanna szobra új emlékezeti hely lesz, talán zarándokhely is, titkos találkák helyszíne. „Lássalak a Honthy alatt!”. S amikor majd páfrányokkal borítva, maga is besimul az emlékezés napi rutinjába, s már nem emlékmű, hanem megszokott tárgy lesz, amire kávécsészét rakunk, akkor jöjjünk újra el és lássuk: miként válik az igaz történet emlékezetté, legendává majd mítosszá. S mivel hiszem Juhász Gyulával, hogy az „idegeinknek legjobban az operett felel meg”, én Honthynak drukkolok.
Boldog 123. születésnapot, Első Hölgy.
Jákfalvi Magdolna
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.