Álom spicc-cipőben - Verbőczi Noémi

Minden kislány álma, hogy egyszer balerina legyen, de csak kevesen képesek rá, hogy ezt valóra is váltsák. A tizennyolc éves Verbőczi Noémit a nagy álom elérésétől szinte semmi sem tántoríthatta el.

A balett-táncosnő korosztálya kiemelkedő tehetsége, aki fáradhatatlanul és magabiztosan menetel céljai felé. Szavaiból és mosolyából könnyedség és derű sugárzik, melyben nyoma sincs annak a kemény munkának, ami egy balettkarrier záloga. Noémi január végén a Prix de Lausanne-on, a világ egyik legrangosabb balettversenyén vett részt. A táncos felkészülését nagyban segíti a MOL Tehetségtámogató Programban idén elnyert támogatás.

Az alábbi interjú még a verseny előtt készült.

Már háromévesen beleszerettél a balettbe, amikor más még éppen csak beszélni tanul. Ez a balett-táncosok közt is elég korainak számít. Emlékszel a pillanatra? 
Mindig is örökmozgó alkat voltam, apukám pedig hamar felismerte, valamit csinálni kell velem, hogy levezessék a felesleges energiáimat. Ezért elvitt a helyi művelődési központba, ahol jazzbalett órákra kezdtem járni háromévesen. Persze ez akkor még csak azt jelentette, hogy sok kislány ugrált körbe egy teremben, és mindegyikük balerina akart lenni. Szép lassan kiderült, hogy alkatilag ügyes és fogékony vagyok, így tehát folytattam. A jazzbalett mellett még saját indíttatásból művészi tornára is jártam, valamint lovagoltam, teniszeztem, úsztam, futottam is.

Akkor téged nem kellett a balettórákra és a sport irányába terelgetni. Hogyan született meg a nagy döntés, hogy egy életre a táncnak kötelezd el magad? 
Engem soha nem kellett abba az irányba hajtani, hogy táncos legyek. Ez a vágy belülről fakadt. Amikor nyolcévesen bekerültem a Táncművészeti Főiskolára, akkor már táncos akartam lenni, bár még nem tudtam pontosan, hogy mi vár rám. Apukám elvitt a felvételire, és miután megnézték a mozgásomat, Jakabné Zórándi Mária akkori igazgatónő azt mondta apukámnak: „nekünk kell ez a gyerek!”

Ahogy a legtöbb táncos, Te is A diótörőben próbálhattad ki magad először. 
Igen, és ez olyan gyorsan jött, hogy szinte felfogni sem volt időm. Már második évfolyamban a gyermek főszerepet játszhattam az Operaházban, ami hatalmas élményt jelentett. Azt a pillanatot, amikor az előadás végén a kislány a régi diótörő babáját ölelgeti, és legördül a függöny, soha nem fogom elfelejteni. Azóta szinte minden szerepet eltáncoltam A diótörőben, idén pedig a főiskolán szervezett rövidített változatban a főszereplőt, Mária hercegnőt táncolhattam.

Amellett, hogy 15 évesen megkaptad az ifj. Nagy Zoltán emlékére alapított Nagy Alakítás-díjat, külföldön is sok tapasztalatot szereztél. Merre jártál már és melyik ország tetszett a legjobban? 
Nagy megtiszteltetés volt, hogy az iskolám engem választott ki tizennégy évesen a Berlini Táncolimpiára. Következő évben Prágában szerepeltem egy nemzetközi versenyen, utána Bécsben kerültem be a döntőbe. Két hetet töltöttem a londoni Royal Balettnél, majd az orlandoi balettiskolában egy hónapot. Életem legmeghatározóbb utazása mégis a kubai balettkurzus volt. Olyan hihetetlen világot láttam ott, ami semmihez sem hasonlítható. Az utcán spontán zenélő emberekből olyan spiritusz és életöröm árad, amit csak csodálni lehet. A táncra egészen másként tekintenek ott, mint Európában.

Mitől annyira más? 
A kubai balettben sokkal szabadabban, kevesebb kötöttséggel táncolnak. Míg itthon a balett inkább az elit kultúrához tartozik, ott szinte mindenki részese ennek a világnak. A táncosokat a nézők név szerint ismerik, és őrjöngve tapsolják meg őket előadás közben. Szerencsés vagyok, hogy én is felléphettem a kubai operaházban A bajadér című előadásban.

Éppen egy fontos nemzetközi versenyre készülsz, ami meghatározó lehet a jövőd szempontjából. Mi vár rád Lausanne-ban, és miért akkora jelentőségű ez egy balett-táncos életében? 
A Prix de Lausanne a világ egyik legrangosabb balettversenye, amit fiatal táncosok számára rendeznek meg minden évben. Ezen az eseményen a legnagyobb iskolák igazgatói is jelen vannak, és az egyhetes munka szinte minden percében figyelnek minket. Kevés olyan alkalom adódik, amikor ennyire ránk szegeződik a világ szeme, ilyenkor alkalmunk van egy kicsit a balettvilág vérkeringésébe becsatlakozni. Több száz nemzetközi jelentkező közül 44-en kerültünk a középdöntőbe. A verseny mellett Lausanne arra is jó lehetőséget nyújt, hogy külföldi ösztöndíjat, nyári tanfolyamot vagy munkát kapjak a későbbiekben.

Hogyan zajlanak a mindennapjaid a verseny előtti hetekben? 
Mindig sűrű napjaim vannak, mivel napi 6-7 óra balett mellett végzem a középiskolát. Idén ráadásul érettségiznem is kell, ahol tőlem is ugyanazt várják el a tanáraim, mint bármelyik tizennyolc éves diáktól. Viszont a verseny előtti időszakban ez napi 15 óra megfeszített koncentrációt, próbát, tanulást jelent. A reggel 7-kor kezdődő bemelegítés előtt még futni járok, majd a délelőtti balett- és kortárstánc órák után két órát próbálok. Az iskola este 7-ig tart, ezután még visszamegyek a balett-terembe gyakorolni. Napközben pedig száz százalékosan jelen kell lennem mindenhol, mert a balettban a fizikai teljesítmény mellett szellemi koncentrációra és művészi munkára is szükség van. Szabadidőmben még állóképesség-növelő és erősítő gyakorlatokat kell végeznem, mint például Pilates és Gyrotonic.

Dóra Tünde népszerű Ballerina Projectjének Te vagy az egyetlen állandó modellje. A fotósorozaton Budapest látványosságai előtt láthatunk balettruhában. Melyik helyszín volt a legizgalmasabb az eddigiek közül? 
Egyértelműen a Müpa teteje volt a legszokatlanabb. Az épület tetőrendszerére mentünk fel fotózni, ahol különböző ugrásokat mutattam be Dunára néző panorámával a háttérben. Hasonlóan emlékezetes volt egy másik fotózás a Lánchídon, és az is, amikor a Clark Ádám téren az I Bike Budapest elnevezésű felvonulás középpontjában álltam, és közvetlen mellettem suhantak el a bringások. Jó érzés ebben is kipróbálni magam, és részt venni egy olyan projektben, amelynek célja az, hogy közelebb hozza a balettet az emberekhez.

Fotó: Ballerina Project Hungary