Takács Kati: "Az évek során összeér bennünk a sok tapasztalat"

Takács Katit a Színház c. lap kérdezte. Lapszemle.

„Már elfogadtam, hogy nem tudok változtatni azon, ami megtörtént. Valahogy eltűnt belőlem minden keserűség. Ez nem azt jelenti, hogy nem rágódom különböző ügyeken. De azzal, hogy „mi lett volna ha”, már keveset foglalkozom, mert világosan látom, hogy az eredményeim és a kudarcaim a személyiségemből következnek. Szerettem volna több filmben szerepelni, vagy még több rendezővel találkozni, ehhez  viszont menedzserre lett volna szükségem, mert sose tudtam jó pofát vágni, hízelegni, kínálgatni magam” – fogalmazott a színésznő, aki azt vallja, csak szoros együttműködésben érdemes dolgozni.

„Ha alkotótársként tekintünk a másikra, ha a munka öröme valamilyen módon tettenérhető a végeredményben, és bennünk is tovább él, mert ez az igazi siker. Még a Székely Színházban – én így hívom az akkori Új Színházat – mondtam azt egy kollegámnak, hogy amíg minket boldogít a feladat, amíg ötven ember kíváncsi ránk, amíg közösen tudunk gondolkodni, addig van miért színre lépni, mert a nézőkkel együtt érezni fogjuk annak az izgalmát, hogy itt és most történik valami. És ha van valami furcsa és megmagyarázhatatlan ebben a szakmában, hát ez az! Ha jó a munka, jó a csapat, mindegy, hogy éppen hol vagy” – fejtette ki Takács Kati.

Márta Istvántól a szakmai bizottság javaslata és több mint tízezer ember tiltakozása ellenére Dörner György vette át az Új Színház vezetését. Takács Kati erről az időszakról is beszélt: „Az nem kifejezés, hogy mennyire megbolygatott ez a helyzet... Egy kis ideig nem is tudtam válaszolni erre a kérdésre, csak remegtem kívül-belül. Pár hónapig a feje tetejére állt a világ. (...) Nem az a gondolat rémített meg a legjobban, hogy az utcára kerülhetek egy komolyabb banki kölcsönnel, hanem az, hogy ha maradni kényszerülök, belebetegszem. Akkor mindenkit felhívtam, aki él és mozog”. Végül Rátóti Zoltán szerződést ajánlott, és ahogy Kati mondja, ezért örökre hálás lesz a kaposvári igazgatónak.

65. születésnapja kapcsán úgy nyilatkozott: „Az biztos, hogy az évek során összeér bennünk a sok tapasztalat, és jobb esetben kiteljesíti a személyiségünket. Pár éve rácsodálkoztam egy szeretett kollégámra, Gálffi Lászlóra, akivel egy osztályba jártunk a főiskolán. Figyeltem az Örkényben és egyszercsak rádöbbentem, hogy egy olyan érett egyéniség áll előttem a színpadon, aki bárhogy mozdulhat, hiteles és nagyszerű, aki csak úgy sugározza magából mindazt a tudást és titkot, ami a sajátja lett. És nincs mese, hat ránk”.

A kérdésre, miért van az, hogy örömmel tud beszélni még arról is, ami megpróbálta, azt felelte: „Utólag az összes harc értelmet nyert és azt, ami nem úgy alakult, ahogy szerettem volna, sikerült elengednem, mert tényleg megbékéltem azzal, hogy az én utam rengeteg állomáson át vezet. Hiába kívánnám, hogy megint összejöjjön és felemeljen egy olyan közösség, mint amilyen Keleti Pistáé volt, nem jön. De tartozom egy formálódó csapathoz és folyamatosan érnek apró örömök, amiket nagyra értékelek: vannak felkéréseim, hívnak vendégszerepelni. Látom a lehetőségeimet, látom, hogy mostanra gyökeresen átalakult, mondhatni popularizálódott a színház, és egyre szűkebb az a közeg, amiben mozoghatunk”.

„Tudom, hogy istentelenül nehéz befele figyelni és megoldásokat találni a problémáinkra, de talán ennek a fontosságára hívhatná fel a figyelmet a színház. Másrészt a szakmára is rátelepszik az a politikai ellentét, ami országos szinten is érzékelhető, a politikának pedig nem fontos a „magas kultúra”, tehát egyre kevesebb pénzt ad hozzá. Pedig ez olyan, mint az oktatás, csak később hozza meg a gyümölcsét. Rendkívül fontos, hogy megmaradjon a gondolkodó, igényes színház, és annak közönsége, hiszen ezáltal halad a világ előre” – tette hozzá.

A teljes interjú a Színház c. folyóiratban érhető el.

A szerző: Tóth Berta