„A kollektivitás élménye vonz" – Villáminterjú Sardar Tagirovsky-val

Csehov: A 6-os számú kórterem c. novellája alapján készített előadást Sardar Tagirovsky a Nemzetiben. A rendezővel olvashatnak interjút.

 

Sardar Tagirovsky az oroszországi Kazanyban (Tatárföld) született 1985-ben. A 90-es évek óta él Magyarországon. Tanult a Shakespeare Színművészeti Akadémián, a Budapest Bábszínház stúdiójában, Budapesten és Rómában Paolo Antonio Simioninál. Kísérletezett rendezéssel és színészettel a budapesti Tűzraktérben, Zöld Macskában, Sirályban. Jelenleg negyedéves rendezőhallgató Bocsárdi László osztályában a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, ahol drámaírószakra is jár. Első hivatalos színházi munkája, a Sepsiszentgyörgyön rendezett Meggyeskert a 2015-ös POSZT-on elnyerte a közönségzsűri díját, és három színész a legjobb alakításáért kapott elismerést. 2016-ban megkapta a 35 év alatti rendezőnek járó Játéktér-díjat Erdélyben. Színészként szerepelt az Inferno című filmben, a Strikeback és a Tyrant című sorozatban.

 

 6 proba eorifoto

Fotó: Eöri Szabó Zsolt, nemzetiszinhaz.hu 

 

Mitől vált aktuálissá Csehov elbeszélése, A 6-os számú kórterem? Mitől vált fontossá?

Egy remek alkotás nem fontossá válik, mindig az. Shakespeare-t és Csehovot felesleges aktualizálni, hiszen létezésünk mindig jelen idejű alapigazságait tárják fel. A művel kapcsolatban jelenleg a halhatatlansághoz fűződő viszonyunk foglalkoztat. Az emberiséget mindig foglalkoztatja ez a kérdés. Hogyan tehetne szert olyasféle tökéletességre az ember, hogy képes legyen fenntartani a halhatatlanság illúzióját? Mert az illúzió árnyékában megszűnhet a halálfélelme. És pont a félelem miatt rendíthetetlen elvekkel bástyázzuk körbe magunkat, amelyek magyarázatul szolgálnak arra, miért élünk úgy ahogy. És akkor már itt a következő kérdés: miért bánnak rosszul a betegekkel? Miért nem érdekli a kórházat a bolondok nyomorúsága? Miért fordítja el a világ a fejét a szenvedéstől? 

Ez nálunk is aktuális kérdés?

Igen, itt is. Európában is, de bármelyik kontinenst említhetném. Jól látható, hogy vannak olyan emberek, akiket a társadalom eltol magától, kitaszít, akiket már-már rutinosan megbélyegzünk, mert nem olyanok, mint mi. Nem olyan „jók”, nem olyan „tehetségesek”, „erősek” vagy „kreatívak”. Olyan tereket alakítunk ki, ahol külön kezelhetjük azokat, akikkel nem tudunk mit kezdeni. Akik a mi szemszögünkből nézve nem normálisak. Folyamatosan gyűjtjük és elraktározzuk, elzárjuk őket. Dobozolunk. Mert félünk szembenézni azzal, hogy valaki másként gondolkodhat a világról, mint mi. Félünk szembesülni azzal, hogy a mi eddigi életünk vagy életvitelünk nem olyan jó, mint ahogy gondoltuk. Nem a legjobb a világon.

 

6 proba2 eorifoto-2231

Fotó: Eöri Szabó Zsolt, nemzetiszinhaz.hu


Mit látnánk, ha nem fordítanánk el a fejünket?

Például egy videót az interneten, amelyben egy kilencvenéves, Alzheimer-kóros nénit bántalmaz az ápolónője, aki próbál esetlenül védekezni, miközben szellemi bezártságban is él. Ez az ápolónő a novella Nyikitáját jutatta az eszembe. Mindennapjainktól nem áll távol A 6-os számú kórterem kegyetlensége, paranoiája, közönye. Csak néhol jobb a csomagolás. Csehov írja: „Amíg a társadalom elkülöníti magától a bűnösöket, elmebetegeket és általában a zavaró elemeket, addig legyőzhetetlen. Ha egyszer van börtön és őrültekháza, akkor valakinek ülnie is kell benne. Ha nem magának, akkor nekem, ha nem nekem, akkor valaki másnak.” Szükségszerűen kegyetlen a létformánk? A közöny identifikációnk része vagy később megszerzett „tudás”?


Az előadás válaszol ezekre a kérdésekre?

Nem akartam konkrét üzenetet megfogalmazni. Az túl didaktikus. Inkább csak be akartam kukucskálni az emberi természet bugyraiba, hogy vajon honnan ered a kollektív félelem, amely elzár bizonyos lehetőségeket az emberek elől. Az is érdekel, hogy vajon milyen jogon dönthet az ember mások sorsáról. Ha létezhet idealisztikus társadalom, akkor mennyi ideig tartható fenn anélkül, hogy meg akarnánk változtatni a fennálló viszonyokat? Egyáltalán: megcsömörölhet az ember az idealizmustól? Végül mindig oda lyukadok ki, hogy a „tökéletesség” önmaga paródiája.

 

A próbán egyszer csak azt az instrukciót adta, hogy most véletlenül se legyen semmilyen színházi hatás. Elég ritkán hallani ezt egy színházban.

A színész megpróbál érdekessé válni a színpadon, mert nem bízik a saját, belső energiáiban. Folyton cselekvésre kényszeríti magát, mert attól fél, hogy önmagában nem elég ahhoz, hogy érdekelje a nézőt. Én ezzel arra próbáltam rávenni, hogy bízzon magában. Vállalja fel önmagát, mert ez kell a jó színházhoz.

 

Az előadás első felében a színészek mesélik a novellát, majd…

…fejezetről fejezetre csempésszük be a színházat. Finoman, nem látványosan. Igen, az első részt meghagytuk úgy, ahogy azt Csehov megírta. Ekkor még nem szereplőket látunk, hanem narrátorokat, és ez igen erőteljes színpadi jelenlétet ad: ők maguk lesznek Csehov. Egyébként a novellákban egészen másfajta személyességet találunk, mint a drámáiban. Ott mindenkinek megvan a maga igaza, a novellában viszont szerzőként és emberként is elmondja a véleményét a világról. Egyes szám, harmadik személyben. És nem ad mindenkinek igazat. Elmondja, hogy kivel ért egyet és kit tart kegyetlennek. Engem ez a gyermeki vonás fogott meg.

 

6 proba eorifoto-1882

Fotó: Eöri Szabó Zsolt, nemzetiszinhaz.hu

 

Ez mostanában történt?

Tizenkét éves voltam, és egy buszon faltam a sorokat, Ukrajnában. Nagyon erős nyomot hagyott bennem. Akkor még nem tudtam, hogy színházzal fogok foglalkozni, de amikor eldöntöttem, akkor azt is tudtam, hogy egyszer színpadra fogom vinni.


Nem tart attól, hogy pont azok előtt próbálja felszámolni a színházat, akik egy színházi előadásra váltottak jegyet?

De, félsz mindig van bennem. Hiszen a színház jelenlegi formája és működése csupán mintegy kétszáz éves. Ez a színházi struktúra domináns ma is. Ezt a színházat pedig a társadalom komfortérzete tartja fenn. Ilyenkor felmerül bennem a kérdés, hogy miért járunk színházba… Eszembe jut Brook, és most nem pontosan idézem, de ő mondta, hogy a színházhoz két ember kell meg egy üres tér: az egyik, aki elsétál, a másik pedig, aki nézi. Engem a mesélő lelke érdekel. Amikor esténként édesanyám mesét mondott nekem, akkor nem az érdekelt, hogy milyen színész ő, hanem hogy átadja a történet szívét. Itt is az érdekelt, hogy létre tud-e jönni egy igazán közvetlen viszony színész és néző között.

 

A határokat feszegeti.

Pontosan. És azt szerettem volna már a próbákon is, hogy bennem is támadjon egy kis zavar: vajon a színészt látom a szerepben, vagy önmagát az embert? Nagyon érdekel ez a kettősség. Felmerül a kérdés: mi a színészi játék? És a néző szerepe? A kollektivitás élménye vonz, ami kimozdít minket: nincsenek szerepek.

 

Az interjút készítette: Benedek Zsolt dramaturg

nemzetiszinhaz.hu

 

 

süti beállítások módosítása