"A szerelem derűje a legfontosabb" - Villáminterjú Vidnyánszky Attilával

Minden idők legderűsebb Csongor és Tündéjére készül – mondja Vidnyánszky Attila, aki a szerelem csodáját akarja megmutatni Vörösmarty drámáján keresztül.

A rendezőt a darab próbái közben faggatta Kornya István az irodalom és színház viszonyáról, a színészi munkáról, a mű tiszteletéről, és arról, miként jut el a két főhős az egekből egy albérleti szobába.

A Nemzeti ajánlója a darab elé:

Vörösmarty harmincéves korában írta a Csongor és Tündét, a legzeneibb hangzású magyar színjátékot. Életében nem láthatta színpadon, 1879-ben Paulay Ede rendezte meg először a Nemzeti Színházban. Pedig Vörösmarty ezt a művét első pillanattól színpadra szánta, a sajátos jegyekkel rendelkező magyar drámairodalom megteremtésének igényével.

A már ifjúkora óta verselgető Vörösmarty 25 évesen írja meg honfoglalási eposzát, a Zalán futását. Bár az irodalmi életben ettől kezdve számon tartották, bevételt nem sokat hozott e jelentős mű. Még öt küzdelmes év telik el, amíg 1830-ban a Magyar Tudományos Társaság nyelvtudományi osztályának rendes tagjaként sok munkával járó, de biztos megélhetéshez jut. A Csongor és Tündét a révbe érést megelőző időszakban, 1826-1830 között írta. Az útját kereső, állítólag reménytelenül szerelmes fiatalember fogalmazza meg benne saját életének legbensőbb problémáit.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt, nemzetiszinhaz.hu

Vörösmarty sikeres művet akart írni, amikor a népszerű széphistóriát dolgozta fel. A mű meséje "a közönségesen ösmert Tündér Ilonából van véve” – írta az előfizetési felhívásban. 1831 februárjában nyomtatják ki 500 példányban a Csongor és Tündét, de még az írótársak sem lelkesednek érte. Kölcsey háromszor olvasta el, és akkor már úgy vélte: „Ezer oda nem valók, és másképpen valók mellett is a Csongor kincs.” Mégsem került színpadra Vörösmarty életében. A költő 1844-ben névtelenül benyújtotta művét a teátrum drámabíráló bizottmányához (amelynek munkájában általában ő is részt vett, ez esetet kivéve), a darabot a rangos testület egyhangúan elutasította, mint előadásra alkalmatlant.

Ősbemutatójára 1879. december 1-jén került sor Paulay Ede rendezésében a Nemzeti Színházban. Paulay maximális látványosságra is törekedett, a drámai költemény mesejátéki vonásait emelte ki. Rendezését még 37 évig játszották a Nemzeti Színházban évente egy-két alkalommal, a szereplők cserélődtek, csak Jászai Mari alakította benne mindvégig a „jelképi mélységű rút és rontó démont”, Mirígyet. A 20. század első felében Németh Antal többféle verzióban és felfogásban, összesen tízszer rendezte meg Vörösmarty művét, 1937-ben a Nemzeti Színház igazgatójaként a teátrum centenáriumi évadjában is..

Az ötvenes évektől kezdve egyre több színházban műsorra tűzték, lett belőle balett (Weiner Leó zenéjére), bábjáték, rock-musical, tv-játék és Bozay Attila operát is komponált belőle. A Nemzeti Színházban a Sík Ferenc rendezte előadást 1976-tól kilenc éven át telt házzal játszották. Később egyre több rendező próbálta mai közegbe helyezni a történetet: Harag György kolozsvári előadása a tömbházak közötti játszótéren, a „valóság árnyékában” játszódott, Ruszt József eszköztelen stúdióelőadást, „grotowskiádát” rendezett belőle.

 Fotó: Eöri Szabó Zsolt, nemzetiszinhaz.hu

Villáminterjú Vidnyánszky Attila rendezővel:

Ha végignézünk a Csongor és Tünde bemutatóinak a történetén, nem elsöprő közönségsikerek sorát látjuk.

– Hát ez tényleg nem jó ómen! De nincs mese, neki kell rugaszkodunk. A Bánk bán, Az ember tragédiája és a Csongor és Tünde jelentik a magyar drámairodalom klasszikus triászát, amelyet a Nemzeti Színház minden korszakában be kell mutatni, mindenkinek meg kell küzdeni ezekkel a hatalmas művekkel, amelyek a magyar színház és műveltség alappillérei. A bukások, a sikertelenség ellenére voltak nagy, korszakos, meglepő és hatásos próbálkozások. Németh Antal a ’30-as években a Nemzetiben is többször megrendezte, még egy egyórás verziót is készített belőle egy frankfurti és berlini vendégjátékhoz, amelynek átkötő szövegeit Szabó Lőrinc írta. Németh azt gondolta ugyanis, hogy olyan zseniális a mű, hogy érdemes a német közönségnek is megmutatni, ahogyan a Tragédiával is hasonló céljai és próbálkozásai voltak, több-kevesebb sikerrel.

Mi a „gond” a Csongor és Tündével?
– Sokan nem színpadra valónak tartják, ahogy a Tragédiát sem. Szerintem mindkettő zseniális, színpadi játékra csábít, mert lefordítható színpadi nyelvre. Mindkettő először mint szöveg nyűgöz le. A Tragédiában Madách gondolati, bölcseleti gazdagsága, Vörösmartynál a mese, a líra, a könnyeden és szellemesen áradó költészet ragadja meg az embert.

„A klasszikus szöveg szent”, „olyan szép, hogy azt csak el kell mondani” – sokan fogalmaznak meg efféléket. Hogyan „érdemes” tisztelni Vörösmarty szövegét?
– A mű nyelvi csodája egyben a csapda is. Az irodalom – a legszebb is –, megfojtja a színházat, mert egy idő után unalmassá, befogadhatatlanná válik. Ami az erénye, az egy bizonyos határon túl untatni kezdi a nézőt. Tanárosan felmutatjuk a klasszikus művet – és minden igyekezetünk ellenére a diák ásít egyet, a felnőtteket pedig utoléri a csongori betegség – ahogy egy előadásról Molnár Gál Péter írta –, vagyis elalszanak.

Vagyis mégsem színpadra való?
– Dehogynem! Csak meg kell találni hozzá a kulcsot. A Tragédiában Lucifer a „tünékeny álom képei”-ről beszél, és az álom logikája eltér az ébrenlét racionalitásától. Ott csak az álom csapongó, kint-bent dramaturgiájával lehet korról korra, eszméről eszmére repülni térben és időben, a Csongor és Tünde kozmikus dimenzióiban sem lehetséges bármiféle realitásba ragadni.

Mit jelent ez?
– Ellentmondásnak tűnhet, de egy szép szöveget nem csupán elmondva szólaltathatunk meg, hanem úgy is, hogy a szöveg legmélyebb értelmét például egy mozdulatba, képbe sűrítjük, s ami eljátszható, azt nem mondatom el a színésszel. Ha Csongor magányát egy képben ki tudom fejezni, amelyből sikít a hiány fájdalma, akkor ez többet mond, átélhetőbb, mint egy mégoly csillogó monológ. Sokszor egy mozdulat, egy pillantás, egy fényváltás, vagy a tér megváltozása beszédesebb, mint a leggyönyörűbb sorok. Ezért húzni, tömöríteni kell, és bár minden sorért fáj a szívem, a színházi eszköztár sok-sok eleme áll rendelkezésünkre, amelyekkel felerősíthetjük a mű megannyi árnyalatát.

 Fotó: Eöri Szabó Zsolt, nemzetiszinhaz.hu

A nem reális térben és időben való játék tehát más színészi, rendezői munkát is igényel?
– Egy Ibsen-, Csehov- vagy Molnár Ferenc-darabban, amikor elkezdjük próbálni a jelenetet, amelyben a színész belép a színpadra, tisztázni kell: honnan jött, mit csinált és mit akar, amikor már a színpadon látjuk másokkal együtt, akiknek szintén tisztázniuk kell a maguk válaszait. Mert mindenkinek van egy hétköznapi története, sorsa, akarása… Na de Csongor egy „virágzó tündérfához érve” azt mondja: „Minden országot bejártam, / Minden messze tartományt, / S aki álmaimban él, / A dicsőt, az égi szépet / Semmi földön nem találtam.” Érezzük, hogy itt ezek az „elemző” kérdések nem használhatók, hiszen Vörösmarty romantikus csillagrendszerében Csongor időtlen-idők óta úton van, és keresi a párját. Beleszédülök a térnek és az időnek ebbe a féktelen szabadságába. Azon dolgozunk a próbákon, hogy mindezt hogyan lehet megjeleníteni, megérzékíteni, átélhetővé tenni…

Vidnyánszky Attila derűsre vagy komorra hangolja a szerelmesek történetét?
– Viccesen azt szoktam mondogatni, hogy minden idők legderűsebb Csongor és Tündéjére készülök. Talán sokakra, akik foglalkoztak ezzel a művel, átragad Vörösmarty romantikus komorsága. Van is abban valami baljóslatú, ahogy a mű – a happy end ellenére – befejeződik: „Éjfél van, az éj rideg és szomorú, / Gyászosra hanyatlik az égi ború: / Jőj, kedves, örülni az éjbe velem, / Ébren maga van csak az egy szerelem.” Számomra most a szerelem derűje a legfontosabb. A derű, ami abból a reménységből fakad, hogy ők ketten nemcsak egymáséi lesznek, hanem egy hosszú közös út elején állnak, és egy kollégiumi szobában látjuk majd őket, abban az albérletben, ahonnan ez a közös élet elindul. Ha minden csodán, varázslaton, égi pátoszon keresztül ide elérkezünk, és meg tudjuk éreztetni ennek a beteljesedésnek és az életbe való indulásnak az örömét, tüzét, ha ebben magára ismer az, aki már túl van ezen, és az is, aki még ennek reményében keresi a párját, akkor megérte ez a nagy színházi utazás, ez a kaland a Vörösmarty zseniális elmejátéka által teremtett furcsa tér-idő birodalomban.

Petőfi János vitézében a boldogságot Tündérországban találják meg a szerelmesek. Vörösmarty Tündéje azonban nagy döntést hoz...
– Kacsóh Pongrác daljátékban viszont Jancsi és Iluska is lemondanak a halhatatlanságról és Tündérországból elindulnak a falujukba, a földre, haza. Tünde lemondása az örök életről egyben az emberi sors felvállalása. De nem a szerelem bizonyosságával teszi ezt, hiszen a gonosz jóslat kételyeket kelt benne: vajon hű-e Csongor? A szerelem tiszta hitével azonban mindent kockára tesz, amikor kikéredzkedik a halhatatlanok közül.

Kérdezett: Kornya István

nemzetiszinhaz.hu