"Ebben a szakmában nem szabad megelégedni" - Villáminterjú Takács Gézával

Takács Géza a Magyar Színház színésze, a Pesti Magyar Színiakadémia osztályfőnök-helyettese. Az elsősöket tanítja Pál Andrással, a Radnóti színművészével osztozva a feladaton. A március 15-i műsort előkészítő műhelymunka szünetében idei szerepeiről és a színészi munkáiról kérdezte Vasvári Judit.

A Pesti Magyar Színház évtizedes hagyománya, hogy az akadémista növendékek viszik színre március 15-e történéseit - a környező középiskolák pedig ellátogatnak ezekre az előadásokra. Az ünnepi műsor egyben vizsga is - a növendékek írják, szerkesztik és elő is adják a történelmi eseményeket idéző szövegeket. A lényeg persze az, hogy izgalmas és a korosztályt megszólító előadások jöjjenek létre. A diákok jelenetekkel készülnek, amelyet a tanár-rendezők megnéznek, korrigálnak, javaslatokkal és rendezői instrukciókkal pontosítanak. András többet, Géza kevesebbet beszél.

Fotó: Zsigmond László

Villáminterjú:

Nekem úgy tűnt, mintha te főképp a színészmesterségre koncentrálnál.

- Szerintem nem kell ezt így elválasztani, én ugyanúgy az előadásról osztom meg a gondolataimat a növendékeinkkel, a különbség inkább csak abban mutatkozik, hogy Andris tapasztaltabb tanár.

Milyen lesz ez a mostani március 15-i előadás?

- Miközben szeretnék minél kevesebbet felfedni az előadás titkaiból, annyit elárulhatok, hogy rengeteg gyönyörű tánc és zene lesz benne. Ebbe az osztályba sok hangszeres zenész került, így természetes, hogy erre alapozunk. Úgy próbáljuk feldolgozni a 48-as forradalom történeteit, hogy megidézzük a múltat, de a szokványostól eltérő szemszögből. Megőrizzük a forradalom méltóságát és nagyságát, de megpróbálunk egy kicsit a dolgok mögé nézni és a hősöket - Petőfit, Jókait, a többieket - hús-vér, élő emberekként ábrázolni, amitől oldottabb, a fiatalokhoz közelebb álló előadás jöhet létre. A személyes történések között a csatákat és a forradalom eseményeit táncban, koreográfiákban mutatjuk be - itt most a mozgásnak nagyobb jelentősége lesz, mint a szöveges részeknek. Az előadás létrejöttében sokat segített Puskás Péter zenei szerkesztő és Takács László, az elsős évfolyam mozgástanára, az előadás koreográfusa.

Ahogy a próbát néztem, felfigyeltem egy kérdésre, ami így hangzott: "Mit hoztatok mára?". Ezek szerint a növendékek kutatják fel azokat az elemeit az előadásnak, amelyeket a nézők elé visznek?

- A márciusi műsor próbaidőszaka azzal kezdődött, hogy a gyerekek két hétig könyvtárba jártak, ahogy mi is Pál Andrással és anyagot gyűjtöttünk. Három-négy este alatt összeállt a fejünkben egy terv, képekben és szituációkban gondolkodtunk. Majd az akadémisták ötletei nyomán megerősödtek bennünk bizonyos ötletek. Kiválasztottuk azokat a helyzeteket és szereplőket, amiket és akiket érdemes megidézni - ilyen például Táncsics kiszabadítása - és ezeket a történéseket próbáltuk közelebb hozni és érthetővé tenni a gyerekek számára.

Fotó: Zsigmond László

A márciusi ünnepi műsoron túl az egész évadról szeretnélek kérdezni. Októberben két bemutatód volt - Arnold Wesker: A konyha előadásában Péter figurája, és a Chioggiai csetepatéban Szúnyog Toffolo - mindkettő kulcsszerep a csapatjátékon belül. Majd január végén egy újabb főszerep, a Hajnalban, délben, este Máriója következett. Hogy érzed: jó, ha ennyire sok a dolgod vagy túlságosan megterhelő volt ez az időszak?

- A harmadik után elfáradtam egy kicsit, hiszen a próbafolyamat egybeesett az év végével, nem tudtam eleget pihenni. És amikor nem a színház kötött le, sok időt töltöttem a tanítványokkal az Akadémián. De most végre úgy érzem, arra is jut időm, hogy ezeket a kitűnő szerepeket "finomhangoljam". Mindhárom előadásból havonta kettőt-hármat játszunk, ezért van időm felkészülni. Egyébként hozzászoktam ehhez a tempóhoz, amit az egymást követő bemutatók diktáltak, és boldoggá is tett, hogy elkapott ez az egész. Harminc éves vagyok, ez a lehető legoptimálisabb időszak arra, hogy sokat dolgozzam.

A Magyar Színházban az idei első premiered októberben Arnold Wesker: A konyha című darabjában Péter szerepe volt. Mi a fontos neked ebben a feladatban?

- Elképesztő ritmusa van A konyhának, és nagyon kell vigyázni, hogy ne essek ki belőle. Olyan, mint egy kotta, nem lehet az egyes részeknél hosszan elidőzni... Ezért nehéz megragadni azt a pontot, amikor Péterben átfordul valami. Pontosabban a pont megvan, csak az a kérdés, hogyan jutok el odáig... Amikor ezt a figurát játszom, gyakran érzem, hogy már vészesen közeleg a pillanat, amikor Péter kiakad, de még nem tartok ott. Ez azt jelzi, hogy találnom kell egy állapotot, amiből elindulhatok, hogy kiadjam magamból az összes feszültséget. Jelenleg azt keresem, hogy tudok még jobban felkészülni erre a robbanásra. 

A chioggiai csetepatéban (fotó: Kozma János)

A második premiered egy sokkal könnyedebb, vígjátéki szerep. Toffolo is bajkeverő, a chioggiai nők nyugalmát dúlja fel...

- A Goldoni-komédia elég erős karakterszínjátszást kíván, amelyben minden mozdulatnak nagyon pontosan a helyén kell lennie. A komédiajátszás lényege, hogy egy karaktert teljesen fel kell építeni, minden egyes mozdulatát hozzá kell igazítani a figurához, hogy hiteles legyen, természetes összhangban a szöveggel.

Az előadás során valóban megfigyelhető, hogy nem csak a hangod, de a tested legutolsó porcikája is játszik. Például a kezed, amely ugyanúgy kifejezi Checca iránti szerelmedet, mint a szavaid. Ez nyilván tudatos dolog.

- Azért nem annyira tudatos... Én inkább úgy mondanám, hogy ez "intenzitásbeli ügy". Valaki mondta nekem A konyha előadás kapcsán, hogy ha csak a kezemet nézte volna, akkor is értett volna mindent. Nyilván az, hogy az ember az idegrendszerével dolgozik, kihat minden testrészére. Nálam nagy hangsúlyt kap a mozgás is, különösen fontos számomra. Az energia az egész testemet átjárja, ezért egy előadás olyan, mint egy futóverseny, teljes testemben leizzadok. Ezek a szerepek megkövetelik az intenzitást - a hevességemet találom meg bennük, amit nagyon szeretek. Az életben ugyanis inkább kétkedő és bizonytalan vagyok. Ám ha a koreográfia megköveteli az intenzív mozdulatokat, és ha az ember ezeket száz százalékig végrehajtja, akkor érdekes módon megérkezik az érzés is, a fizikai hevület magával hozza a lelki hevületet és minden a helyére kerül.

A chioggiai csetepatéban (fotó: Kozma János) 

A harmadik premiered a Hajnalban, délben, este volt. Ez egy kétszemélyes darab, amelyet Gáspár Katával játszotok a Sinkovits Imre színpadon, karnyújtásnyira a nézőktől. Melyik áll közelebb hozzád: a csapatmunka 650 néző előtt vagy a kamaradarab a stúdióban?

- Nem tennék különbséget, már csak azért sem, mert ez egy veszekedős, harcos darab, nagy érzelmek vannak benne. Katával nagyon jól fel tudjuk húzni egymást, és a rendező, Varga Éva is arra biztatott bennünket, hogy merjünk nagy érzéseket mutatni. Ez működik is: egyikünk csinál valami nagyot, amire aztán a másik reagál egy még nagyobbal és így építkezünk fölfelé. Vagyis alapvetően igaz, hogy egy stúdióban finomabb dolgokkal lehet hatni, de ez az előadás kivétel a szabály alól.

A nézői visszajelzések arról szólnak, hogy feltölt az előadás - jókedvű és szerelmesebb lesz az ember, amikor a végén kijön. De hogy éli meg ugyanezt a színész, aki játssza?

- Másképpen, hiszen én adom azt az energiát, amit a néző elvisz haza - ez a színház mechanizmusa. Ha valaki ad, a másik elviszi. Nekem az elvégzett munka öröme marad, ha azt érezhetem, hogy ez a nap is hasznosan telt, főleg ha a nézői visszajelzések is erről szólnak. Persze ebben a szakmában nem szabad megelégedni, folyamatos építkezés az egész. Huszonévesen az ember megtanulja az alapokat, aztán harmincasként azzal dolgozik. Mire negyven lesz, kezd elmélyülni benne - szerintem ez az elmélyülés lesz a legizgalmasabb, az lesz majd igazi művészetnek nevezhető. De nem siettetem az időt - jól érzem magam ott, ahol most tartok a színészi utamon.

Kérdezett: Vasvári Judit