A dunaújvárosi Bartók Kamaraszínháznak 2011-től Dr. Borsós Beáta az igazgatója. Ő választotta pályázat útján Dobák Líviát a színház művészeti igazgatójának, akivel a színház elmúlt öt évéről, célkitűzéseikről, eddigi eredményeikről, terveikről beszélgetett az Ellenfény.
Színházi műhelyként dolgozni
– Honnan hová jutott el a dunaújvárosi színház az elmúlt öt évben, mióta ti vezetitek?
– Nagyon messziről indultunk öt éve. Ha visszagondolok az indulás időszakára, akkor nem gondoltam volna, hogy ennyi korláttal és nehézséggel találkozunk. Ennek ellenére mégis messzire jutunk...
– Mik voltak a legfőbb nehézségek?
– Nehéz volt magunkat színházként elfogadtatni. A Bartók Kamaraszínház addig elsősorban vendégelőadásokat, illetve koprodukciókat játszott. Ugyanakkor volt egy maroknyi saját, félamatőr társulata és a hozzájuk csapódó fiatal, Shakespeare Akadémiát végzett színészek. Ebből a vegyes csapatból kiindulva mi egy olyan színházat hoztunk létre, amely alapvetően saját társulattal dolgozik, és önálló produkciókat hoz létre – bár továbbra is fogad vendégelőadásokat. Mindezt úgy csináltuk meg, hogy ehhez nem voltak meg igazán az anyagi feltételek. Ráadásul a közönség is a vendégelőadásokhoz szokott.
dr. Borsós Beáta, a Bartók igazgatója és Dobák Lívia, a teátrum művészeti vezetője, Fotó: Zsedrovits Enikő
– Miért akartatok saját társulattal dolgozó, önálló arculattal rendelkező színházzá alakulni?
– Elsősorban azért, mert a társulat fiatal színészeiben – akik azóta már 30 év felettiek lettek – erős akarat és vágy élt a színházi műhelymunka iránt. Ez volt az egyik motiváció. A másik pedig az, hogy gyerekként, majd fiatalként végigéltem azt, ahogy a vidéki színházak progresszív műhelyekké váltak. Nemcsak Kaposvár példáját említhetjük, hanem azoknak a színházaknak az átalakulását is, amelyet én személyesen is megéltem, mondjuk a veszprémi vagy bizonyos értelemben a pécsi színház, pici szegletében a debreceni színház példáját, ahol szintén dolgoztam dramaturgként.
– A debreceni stúdió előadások, illetve az ottani kortárs magyar drámabemutatók valóban progresszív törekvéseket tükröztek... A régi vidéki példákat mondod, Kaposvár, Veszprém, Pécs példáját. De mindez egészen más korszakban történt, amikor a szunnyadó társadalmi aktivitás gerjesztője volt a színház. Mára teljesen más állapotba került a magyar társadalom, és ez a színházra is kihat. Égető társadalmi kérdésekről legfeljebb a fővárosban, ott is inkább csak a Katonában vagy az Örkény Színházban lehet előadásokat csinálni – kifejezetten egy szűk értelmiségi rétegnek. A vidéki színházak többségének programja határozottan a szórakoztatás irányába fordult, emellett legfeljebb csak a klasszikus drámákat játszó konzervatív művészetfelfogásnak maradt helye.
– Valóban így van. Saját magunkat mi a hasonló vidéki kisvárosok – Veszprém, Kecskemét, Szolnok, Békéscsaba – tagozatos színházaival vethetjük össze. Ezekben a közönség már több évtizede szocializálódott a színházra, a mai nézők apái és nagyapái is jártak színházba. Ez előny és hátrány is. Ugyanis ezeken a helyeken jóval nehezebb megváltoztatni a nézői igényeket (bár az ember természetesen nem akar a nézők ellen menni). Dunaújvárosban azonban – én ebben reménykedtem, és részsikereket el is könyvelhetünk – sokkal nyitottabbak a nézők, mert ők nem több évtizedes tradíciókat hordoznak magukban. Valljuk be őszintén, a Bartók korábban Művészetek Házaként működött, azaz akárhogy is nézzük, egy művelődési ház volt. Mi ebből hoztunk létre egy színházi műhelyt.
Tágítottuk a közönséget
– És hogy fogadták ezt a nézők?
– Először is azt kellett tudomásul vennünk, hogy Dunaújváros nagyon pici város, mindössze 48 ezren lakják. Így nincsenek sokan azok sem, akik rendszeresen járnak színházba. Ők a törzsközönség, akik korábban többnyire csak vendégelőadásokat láttak, így neves színészekhez és látványos színpadképekhez voltak hozzászokva. Nagy eredménynek tartom, hogy már ők is elfogadták, hogy saját társulatunk van, bármennyire kicsi is ez a társulat. (A korábbi ún. iskolaszínházi társulat produkcióit elsősorban középiskolások nézték.) Sőt – ez is eredmény – a törzsközönségünk bizonyos esetekben ma már nagyobb kritikával illeti a vendégelőadásokat, mint a saját produkciókat.
Ugyanakkor mivel kevés a rendszeres színházba járó néző, forgatni kell az előadásokat. Ez azt jelenti, hogy a saját társulatnak – ez valójában két tagozatot jelent nálunk: a prózait és a táncszínházat – több bemutatót kellett tartania, mint amit egyébként az anyagi és az infrastrukturális helyzetünk lehetővé tenne.
Ennek a merész vállalásnak mára eredménye is lett: ez alatt a négy és fél év alatt – hisz három bemutatónk még hátra van – emelkedett a nézőszám, sőt, az idei évadtól egyre több új nézőnk is lett.
– Ez minek köszönhető?
– Elsősorban annak, hogy sokkal több fiatal jár színházba, mint korábban Többen jönnek színházba azok közül a harminc és ötven év közöttiek közül is, akik vagy most költöztek a városba, vagy a környéken laknak, de eddig nem voltak színháznézők. (A nézőszámot az is növeli, hogy egyre gyakrabban fordul elő, hogy vannak, akik többször is megnéznek egy-egy előadást, főleg ha az zenés. Vagy esetleg olyan típusú produkció, mint a Top Dogs. De voltak, akik az Amphitryonra is többször eljöttek.) Nyilván vannak olyanok is, főleg az idősebbek körében, akik viszont már nem járnak színházba. Ennek különböző okai vannak, az egyik az, hogy nem tudjuk csak nagyon-nagyon könnyed vendégelőadásokkal, illetve saját előadásokkal megtölteni a nagyszínpadot.
[...]
Az alapok lerakása után
– Mik a következő öt év célkitűzései?
– Az első öt év csak az alapokat jelenthette. Mindenképpen fejleszteni kell még a társulatot. Annak is örülnék, ha Dunaújváros környékéről még többen járnának színházba. Ugyanúgy, ahogy eddig, megpróbálunk az anyagi helyzetünknek és infrastruktúránknak megfelelően különböző rétegnek szóló előadásokat létrehozni, Jó lenne koprodukciókat csinálni, éppen úgy, mint ahogy most az ESZMÉ-vel csinálunk a felső tagozatosoknak egy előadást. Ez nem hatalmas anyagiak befektetésének kérdése, hanem egyszerűen az, hogy érdeklődünk egymás iránt. Ezért az is fontos, hogy még inkább tudatosítsuk a közvéleményben – a szakmában és a nézőkben is –, hogy mi ugyanolyan színházi alkotóműhely vagyunk, mint a többi vidéki kőszínház. Lehet, hogy még nincsenek olyan nagy sikereink, vagy még nem értünk el oda, mint például a szombathelyi színház, de mi is törekszünk rá.
– Ezt miért hangsúlyozod?
– Azért, mert sajnos úgy érzem, hogy nem igazán integrálódtunk még a magyar színházi szakmába. Sok esetben tapasztalom azt, hogy mi meghívunk ugyan előadásokat, de sokan még nem vesznek tudomást arról, hogy nálunk is van színház, nálunk is vannak színészek, és tulajdonképpen a színházról vallott gondolataink vagy ízlésünk is hasonló. Sok mindenben kellene még előre lépni.
– És hogy látod, kaptok esélyt a folytatásra?
– Az ember természetesen reménykedik, hisz most hallottam, hogy milyen jelentős eredményeink vannak. És ha egy színháznak vannak eredményei, és ráadásul a nulláról indulva érte el ezeket, akkor ott nincs szükség változtatásra. Azt mondhatom, hogy a dunaújvárosi színház művészileg prosperál (sőt további fejlődés előtt áll), gazdaságilag pedig stabil.
– Végül egy utolsó, kicsit messzebbre vezető kérdés: milyennek látod ma a magyar színházi életet?
– Hú, ez tényleg messzire vezetne... Inkább csak arról beszélnék, hogy amikor én a színházra szocializálódtam, úgy értem, hogy már dolgoztam színházban, akkor a színházi alkotóknak nagy céljai voltak, volt egy viszonyítási pont, amire azt mondhatta az ember, hogy szeretnék ide eljutni. Most úgy érzem, hogy semmiféle viszonyítási pont nincsen. Mintha nagyon nagy káosz lenne. És ez nemcsak színház-szakmai okok miatt van így, hanem a közönség miatt is. Úgy érzem, sem a közönségnek sem a szakmának nem fontos már a színház. Természetesen tisztelet a kivételnek, de én most csak pozícióharcot látok. A „mert megérdemlem"jelszavával keresik a vezetői székeket, de a színházcsinálás csak a fiatalokat érdekli. Ezért fontosak nekem a fiatalok! Még akkor is, ha kiforratlanok, néha nagyképűek, a színházi beszédmódjuk nem mindig követhető, de beszélni szeretnének valamiről, valakiknek. Sokat tanultam tőlük, nyitottabb, befogadóbb és megértőbb lettem.
A teljes interjú jelenleg csak nyomtatott formában olvasható
az Ellenfény 2015/9. számában.
Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken. Az árushelyek listája itt olvasható.
Az aktuális és korábbi számok megvásárolhatók az Írók boltjában.
Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám és az egy éven belül megjelent számok: 495 Ft
A korábbi évfolyamok számai: 395 Ft
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.