Almási Éva a Nemzet Színésze

Szerdán délután másfél órás tanácskozás után hozták meg döntésüket a Nemzet Színészei: Psota Irén helyére Almási Évát választották meg.

Psota Irén halála után ültek össze a Nemzet Színészei

16-án, szerdán délután három órakor a Nemzeti Színházban találkoztak a Nemzet Színészei: Törőcsik Mari, Szacsvay László, Király Levente, Tordy Géza, Haumann Péter és Bodrogi Gyula a színház igazgatói irodájában választották meg a Psota Irén elhunytával megüresedett helyre a Nemzet Színészét.

Berek Kati, Cserhalmi György, Andorai Péter, Molnár Piroska és Máthé Erzsi személyesen nem tudott jelen lenni, ezért ők telefonon kapcsolódtak be a választásba. A Nemzet Színészeinek megbeszélése zárt, abban csak a tizenegy művész vesz részt. A Nemzet Színészei közel másfél óra elteltével hozták meg döntésüket, melynek értelmében a mai naptól Almási Éva színművész a Nemzet Színésze cím új birtokosa. Az új Nemzet Színészének elsőként Vidnyánszky Attila gratulált telefonon.

Ki lehet Nemzet Színésze? 

A Nemzet Színésze és a Nemzet Színésznője címet a nemzeti színjátszás élő művészei közül azok kaphatják meg, akik a magyar nyelv ápolása, a nemzeti irodalom tolmácsolása, a magyar színművészet, a nemzeti színjátszás fejlesztése, népszerűsítése során kimagasló érdemeket szereztek. A címet első ízben 2000. augusztus 22-én adták át, legfeljebb tizenketten viselhetik, akik életük végéig havonta nettó 630 ezer forint juttatásban részesülnek. Ha a cím egy viselője elhalálozik, a megüresedett helyre a cím többi birtokosa egyhangú szavazással választ új színészt. A Nemzet Színésze cím annak adományozható, aki fő- vagy epizódszerepekben kimagasló teljesítményt nyújtott; betöltötte a 62. életévét; 40 évet a színészi pályán vagy legalább 20 évadot – évadonként legalább egy szerepben – a Nemzeti Színház színpadán töltött.

A Nemzet Színészei jelenleg: Berek Kati (2000-től), Bodrogi Gyula (2007-től), Haumann Péter (2010-től), Király Levente (2006-tól), Máthé Erzsi (2000-től), Tordy Géza (2008-tól), Törőcsik Mari (2000-től), Molnár Piroska (2011-től), Cserhalmi György (2014-től), Andorai Péter (2015-től) Szacsvay László (2015-től), Almási Éva (2016-tól).

A cím korábbi birtokosai: Agárdy Gábor (2000-2006), Bessenyei Ferenc (2000- 2004), Darvas Iván (2000-2007), Garas Dezső (2000-2011), Kállai Ferenc (2000- 2010), Komlós Juci (2002- 2011),  Lukács Margit (2000- 2002), Raksányi Gellért (2000- 2008), Sinkovits Imre (2000- 2001), Zenthe Ferenc (2005- 2006),  Szabó Gyula (2006- 2014), Avar István (2001- 2014), Sztankay István (2012- 2014), Gera Zoltán (2014- 2014), Bitskey Tibor (2014- 2015), Kóti Árpád (2014- 2015), Psota Irén (2000-2016)

Almási Éváról saját szavaival:

Egyéb: Már általános iskolában beírták a bizonyítványomba, hogy "egyéb" származású vagyok - vált témát. - Ez akkoriban a társadalmilag legkevésbé támogatott kategóriát jelentette, ennél még a veszélyesnek tartott "értelmiségit" is könnyebben elfogadták. Azt sem restellem, hogy szegény családból származom, és anyukám megtanított rá, hogyan kell egy tojásból kettőt csinálni. Nekem ez nem fáj, mert ezzel együtt nagyon szép gyerekkorom volt. De azt érzem, hiába lettem színész, "értelmiségi", ma is "egyéb" vagyok.

Kezdet: A zene az egy másik agyi állapot. Kilenc éves koromban kezdtem el hegedülni és tizennyolc éves koromig muzsikusnak készültem. Eszembe se jutott, hogy színésznő legyek. Tizenhárom évesen bekerültem az I. István Gimnázium zenekarába, amely egy nagyon híres zenekar volt. Beethoven V. szimfóniáját adtuk elő, Réti József operaáriákat énekelt, Schubert „Befejezetlen” szimfóniáját játszottuk. Tizennyolc éves koromban, amikor abbahagytam, abbahagytam végleg, de nagyon sok mindent köszönhetek annak az időszaknak. Elsősorban a ritmusérzéket, ami a színpadon nélkülözhetetlen. Másodszor a precizitást és az állóképességet. Ahhoz, hogy az ember egy darabot eljátsszon, a hangjegyeket pontosan kell tudnia. 

Megkönnyebbülés: Azt hiszem – nem tudom, mert velem nem történt ilyen -, hogy ha Rómeó és Júlia a való életben is szerelmesek, akkor az a színpadon nem biztos, hogy jó. Megmondom, miért. A színpad az a hely, ahol az ember sok-sok mindent elmondhat magáról, az életéről, amit egyébként nem mondana el. Ez olyan, mint a gyónás. Csak nem én mondom, hanem egy szereplő mondja. Ez egy megkönnyebbülés és egy nagyon erős felszabadulás is. De abban a pillanatban, amikor az ember a valóságot akarja egy az egyben eljátszani, önkéntelenül is védekezik. Pedig a színpad azért csodálatos hely, mert ott nem szabad védekezni, éppen azért, hogy az ember olyanokat merjen elmondani, amiket máskülönben nem merne elmondani soha. Persze ez csak akkor megkönnyebbülés, ha jól sikerül, ha nem sikerül, mert nem jön létre közben a kapcsolat a közönséggel, akkor az nagyon rossz érzés.

Titokzatos dolog: Hogy meg tudom-e teremteni a kontaktust a nézőkkel. Mitől sikerül, miből lesz, ezt a mai napig nem tudom. Ha létrejön, az egy csodálatos szeánsz. A közönségnek is és nekem is. Az olyan, mint az igazi jó szeretkezés. Ugyanúgy kap az ember és ugyanúgy ad. Abban is hasonlít a két dolog egymáshoz, hogy ha az ember törekszik erre a kontaktusra, erőlködik - mint amikor az ember nagyon akarja a szerelmet -, akkor nincs. Megmagyarázhatatlan dolog, hogy mitől jön létre, nemcsak értelem, érzelem, hanem kémia is. Éppen azért jó, mert megmagyarázhatatlan.

Jelen: Nem vagyok múltba nézős, nem zuhannak rám emlékek a múltból, a jövőbe se nagyon szeretek már belenézni. Inkább a jelent akarom megélni. 

Színészek: A színészek olyanok, mint az illat: emlékébresztők.

Szubjektív: Még a zenészénél is szubjektívebb pálya a miénk. Ott alapfokon eldönthető, hogy valaki le tudja-e játszani Beethoven F-dúr románcának a hangjait. A színészetben vagy tetszik nekem valamitől egy alakítás, vagy nem tetszik. Ezt tudomásul kell venni.

Pár: Van egy pár meghatározó szerep az ember életében. A Gellérthegyi álmokat említeném először, a Hedda Gablert, a II. Lajost, és utána következett a Popfesztivál. Miután ez volt az első rock musical, a fiatalok számára unikumnak számított. Szerencsés találkozás volt, amiben az embert a közönség és a szakma egyformán elfogadta.

Vígszínház, Madách, Szolnok: „Elváltam”, és nagyon hamar kötöttem egy másik házasságot. Kellett volna hagyni egy kis időt, hogy az előzőt valahogy rendbe tegyem magamban, lezárjam. Bár hozzáteszem, az Antonius és Kleopátra elől jöttem el, nem azért, mert nem kaptam szerepeket a Madáchban. A mai napig rendkívül hálás vagyok, hogy tizennyolc boldog évet töltöttem ott. És ha megkérdezik, miért jöttem el, nem tudok rá válaszolni, még magamnak sem. A Madách Színházban volt párnám, papucsom, beköltöztem az öltözőbe. Ez soha többet semmilyen színházban nem fordult elő. 

Szabadúszás: Egyszer csak úgy éreztem, kell a szabadság. Megcsinálok mindent, ameddig bírom, de aztán megmakacsolom magam, eltépem a zablát és rohanok világgá. Mint Houdini, a szabadulóművész. Magamnak sem vagyok könnyű. Csak azt tudom elvállalni, amihez kedvem van. A szabadúszás azt jelenti, hogy szabadon úszkálhatsz és szabadon meg is fulladhatsz. Nem jön oda a csónak, hogy megmentsen. Mégis az összes veszélyével együtt szabadságmániás vagyok.

Sokszor: Sokszor fölhívnak az ismerőseim, hogy kapcsoljak valamelyik csatornára, mert egy régi filmemet adják, odakapcsolok, nézem magam, és egy idő után egy tök idegen nőt látok, mintha nem is én lennék. És nem fáj! Ezt egyáltalán nem szomorúan mondom: a halál nagyon ismerős, csak nem vesszük észre. Mert éppen úgy nem ismerek magamra a régi filmeken, mint ahogy nem fogok magamra ismerni, ha véletlenül újjászületnék, hogy ez én voltam. Az ember többször hal meg, még akkor is, ha nem veszi észre. Olyan dolgokat föl tudok idézni, amikor először találkoztam a férjemmel, amikor először szerelmet vallott. Amikor én először szerelmet vallottam, amikor megkérte a kezemet. Amikor esküvőnk volt. Ilyenekre konkrétan emlékszem, amikor megszületett a gyerekem, amikor a ballagásán ott voltunk együtt. Ezeket mind-mind föl tudom idézni. Magamat nem tudom fölidézni.

Szerelem: Szeretem jól érezni magam. Ha egy szerepre nemet mondtam, annak mindig ára volt. És mindig megfizettem az árát. Nemet mondtam, ha úgy éreztem, hogy annyi mindent elveszítek magamból, hogy az már nem éri meg. Emellett hiszek abban, hogy az embert a szerepek megtalálják. Életemben fel nem vettem még telefont, hogy valamit el akarok játszani. A színházat szerelemnek gondolom. Soha életemben nem kértem, hogy belém szerelmes legyen valaki. Engem meg kell hódítani.  Ez biztos gőg is a részemről. Így működöm. És már nem fogok másképp - sajnos vagy hála Istennek.

Forrás: MTI, Színház.hu, www.hvg.hu, Librarius