"Nagyon későn eszméltem rá, hogy színésznő leszek" - Interjú-játék Auksz Évával

Auksz Éva színésznő színésznő lesz. Ez szóismétlés? Véletlenül sem. A művésznő ugyanis több évtizedes pályafutás után, idén március 18-án színészvizsgát tesz a Rózsavölgyi Szalonban. Iglódi István felfedezettjével játszottunk, gyerekek lettünk és beszélgettünk múltról, színházról és Sweet Charity című koncertestjéről.

Játsszunk! 5 évesek vagyunk és áthívtál magadhoz játszani. Bemegyünk a szobádba, építünk egy bunkert és két babával elkezdünk játszani. Mi történik a te babáddal?

A babámmal most biztos, hogy nem színházasdit játszanék. Bár ezt lehet, csak azért mondom, mert ebben a pillanatban legszívesebben elküldeném aludni azt a babát. Ha nem alszik, akkor fognék egy mikrofonszerű tárgyat, egy lámpát, aminek le lehet csavarni a tetejét, a hallunk függönye elé állnék és az édesapám Bulgáriából hozott bakelit lemezjátszójára feltett lemez mellett üvöltve énekelnék a képzeletbeli színpadon.

A babád énekelne, vagy te énekelnél neki?

Hát persze, hogy én. A baba csak néző.

Ugrunk az időben. Általános iskolában, harmadik osztályban padtársak vagyunk. Téged kihívnak felelni matekból. Nem tudod a választ, lenézően és megalázóan a helyedre küldenek, és te azt mondod: Nem érdekel, mert én akkor is….

Vállalom tovább ezt a megalázó helyzetet. Ugyanis rá kell ébrednem, hogy sikerült olyan szakmát választanom magamnak, ahol nem matektanárnak, hanem rendezőnek hívják azt, aki nem szeretne mást, mint, hogy én jó legyek, és ezt bármilyen eszközzel is, de el akarja érni.

És az utolsó játék. A középiskola mosdójában állunk.

A középiskolás éveim a megúszással telnek. Már néptáncosként a színpad az életem és egész tanítási idő alatt semmi másra nem gondolok, csak hogy gyorsan legyen meg a leckém és szaladjak a színpadra próbálni.

Mit csinál szerinted az, aki színésznő?

Megpróbálja saját magából megfogalmazni azokat a szerepeket, amiket évek óta sokan próbálnak meg átformálni másképp és máshogyan. Semmi más nem történik, minthogy a szerepek által analizáljuk magunkat. Nagyon szeretnem azokat a kérdéseket, amik így hangzanak: Nem tudom, hogy ezt akkoriban, hogy csinálta Ruttkai Éva, Dayka Margit? És, hát hogyan? Saját magából. Ugyanis nem tudsz másból kiindulni, csak a saját életedből, élményeidből, érzéseidből. Most, hogy az Operett Színházban vagyok egy egész új helyzettel is megismerkedtem, itt ugyanis minden darabot több szereposztással játszanak. Nekem ez rendkívül tanulságos, mert rájöttem, hogy ezáltal sem lesz soha két előadás egyforma.

A kettős szereposztás nem nehezítő tényező? Nem lép be rögtön az utánzás?

Nem, egyáltalán nem, sőt. Jó megérezni a hatásokat, amik aztán később segítenek a megformálásban, a szerep alakításában. Amikor a kolleganőm áll a színpadon abban a szerepben, amiben én is játszom, rögtön érzem, hogy mit és hogyan akar és, hogy mindez hogyan jön le a nézőtérre. Szerencsére utána meg tudjuk beszélni és ez egymás javára is válik.

Mikor tudtad, hogy színésznő leszel?

Nagyon későn eszméltem rá. Sokáig táncoltam a Közép-Európa Táncszínházban, és amikor Iglódi István már azt gondolta, hogy színésznő leszek, én még akkor sem hittem.

Emlékszel a pillanatra, amikor tudtad?

Nem tudom egy pillanathoz kötni, s nem hiszem, hogy egyszeri megvilágosodásként jött. Szép fokozatosan alakult ki, amikor egyszer csak ott találtam magam az akkori Nemzeti Színház színpadán. Talán a My fair Lady próbáin kezdett el bennem motoszkálni a gondolat, hogy lehet, ezt most már komolyan kéne gondolnom. És nem csak azért, mert kaptam egy ekkora szerepet, hanem mindaz hozzásegített, ami ezzel együtt jött; a külön énektanár, a külön beszédtanár. Éreztem, ha én ezt komolyan gondolom, és jól szeretném játszani, akkor ezért még nagyon sokat kell tanulnom, dolgoznom.

Akkor Elizával együtt fejlődtél?

Igen, azt hiszem. És most nagyon kíváncsi lennék az első előadásra, hogy milyen voltam akkor Elizaként, hiszen ahogy fejlődtem ő úgy változott velem a 19

év alatt.

Mi az, ami biztos, hogy nem lettél volna?

Édesanyám raktárkezelő volt a vasműben, édesapám pedig asztalos és minden reggel hat órakor keltek. Akkor megfogalmaztam magamnak, hogy nem tudom, mi leszek, de én ezt biztos, hogy nem fogom csinálni. Nem tudok reggel korán kelni, ha 12 gyerek szülök is.

Egy nagyon nagy közhely, de csak az válik azzá, ami rendkívül igaz, hogy a színház egy közösségi létforma. A pályád során te mit tapasztaltál, mitől tud jól működni egy közösség?

Akkor, amikor egy dolgot akarnak, és amikor mindenki számára ugyanaz a cél. Egy előadás akkor lesz igazán jó, ha a benne részt vevők ugyanarra tartanak , és ebben benne kell legyen az ügyelő, a világosító, a díszletes és az öltöztető is. Ha csak egyikük is másképp gondolja, már bukhat és borulhat minden. Amikor azonban ez egyben összeáll, az felemelő tud lenni. A végeredmény pedig minden este megszületik, aminek visszajelzését elég hamar meg is kapjuk.

Mi az, ami a legtöbbet tudja ártani egy közösségnek?

A külső körülmények tudják úgy alakítani a közösség életét, hogy az szétessen, megzavarodjon. De hiszek abban is, hogy egy közösségnek változnia kell és ehhez elengedhetetlen egy külső körülmény közbelépése. Nem hiszek az állandóságban. Mindenkinek és minden közösségnek szüksége van egy pici változásra ahhoz, hogy fejlődni tudjon. Még akkor is, ha ebbe az ember éppen akkor bele akar halni. Amikor azt gondolom, hogy ennél rosszabb már nem lehet, utólag mégis ráébredek, hogy ez egy megújuláshoz vezetett. És minél többször újulsz meg, annál tovább fejlődsz.

Mit csinálsz, amikor nem csinálsz semmit?

Na, olyan nincs, hogy nem csinálok semmit. Akkor megpróbálok minden időt a gyerekeimmel tölteni.

Volt részed kegyelmi pillanatban?

Oh, persze, szerencsére igen sokszor. Abban a percben persze az ember azt gondolja, hogy ez soha többé nem jön vissza, és aztán egyszer csak újra benne van. Mi színészek sokszor küzdünk azzal, hogy úgy tudjunk átadni valamit, hogy közben mi is elszállunk. De nem kell ehhez színpadon állni, a leghétköznapibb hétköznapokon tör rá az emberre legtöbbször. Biztos ismered azt az érzést, amikor nem történik az ég egy adta világon semmi és az egyik percről a másikra elönt egy felemelő boldogság. Ez nem olyan pillanat, mint amikor megszületik a gyereked és ránézel, hanem meg sem tudod megfogalmazni, hogy miért.

Sokszor van?

Nem. Nem vagyok elkényeztetve.

Mi a legértékesebb tulajdonod?

A családom. Bármilyen közhelyesen is hangzik, azt gondolom, hogy ha ők nincsenek, biztos nem élhetem így az életem. Onnantól kezdve ugyanis, hogy ezt a szakmát választottam az életüket felülírták és alárendelték annak, hogy én színész lehessek.

Ha filmet rendeznének rólad, ki játszana téged?

Hát én.

Miért Charityt választottad vizsgaelőadásodnak?

Az életigenlése miatt. Amikor a Magyar Színházban bemutattuk, az egyik legjobb próbaidőszaka volt az életemnek. Azt éreztem, hogy nem játszottuk ki igazából és azt, hogy ez a szerep bennem maradt. Óriási kedvencem Charity, mert rendkívül hálás szerep, a történet pedig szívszaggató.

És mostanra megérett benned?

Úgy értem, hogy bennem maradt, hogy sokat szeretnék még vele közölni. A mostani próbák alatt is imádom minden percét, minden helyzetét, minden mondatot, hiszen annyira emberi mindaz, amit Charity akar az élettől. Szeretni és szeretve lenni. Ilyen egyszerűen, ami lehet túl bonyolult, de nagyon egyszerű is. A tisztasága és naivitása pedig még inkább áttetszővé és teljesen kézen foghatóvá teszi őt, és az egész emberi élet értelmét. Most ez nagyon magasztosan hangzik, de végül is erről szól az ő története. Bármi is történik vele, feláll és megy tovább. És miért? Na persze, mert élni akar, ahogy te, én és mindenki.

Van benned drukk?

Most még nincs. Ebben a percben még úgy gondolok rá, mint bármilyen másik előadásra, bár tény, hogy maga a munkafolyamata is más. Ráadásul egy előadásban sokat szokott segíteni egy partner, ami ebben az esetben nincs. Illetve lesz majd, mert szeretném a nézőket kicsit bevonni, de persze nem várhatom el, hogy ők játsszanak partnerként, így mindent magamból kell kihozni.

Áron, hogy segít neked?

Rendkívül sokat, mert egyben látja az egészet és lépésről lépésre kerekedik a történet. Ugyanilyen óriási segítség Zöldi Gergely, aki ezt a több szereplős musicalt átírta rám. Most rajtam a sor, nekem kell vele dolgoznom.

Játsszunk akkor a végén is. Mi lenne, ha évszak lennél?

Mindig más lennék. Most biztosan a tavasz, de lehet most csak azért, mert nagyon vágyom rá. Máskor azt mondanám, hogy ősz, mert akkor születtek a szerelmeim. De egy biztos, tél sosem lennék.

Mi lenne, ha könyv lennél?

Egy jó regény.

Mi lenne, ha szó lennél?

Szabadság. A szó abban az értelmében, hogy lehessek egyszer úgy szabad, hogy nem építem fel a saját korlátaimat.