„Színházat kell csinálni a táncból” - 85 éves Novák Ferenc „Tata”

Március 27-én 85 éves Novák Ferenc Kossuth-díjas koreográfus, rendező, a Nemzet Művésze.

Novák Ferenc pályájáról:

A trianoni békekötés után Romániához került erdélyi Nagyenyeden (Aiud) született, felmenői között örmények is voltak. Gyermekkorában sokat költöztek, mert börtönigazgató apját többször is áthelyezték. A második világháború idején a család áttelepedett Magyarországra, ő már Budapesten érettségizett. 1949-ben felvették a közgazdaságtudományi egyetemre, de „rossz” káderlapja miatt rövid idő múlva nem folytathatta tanulmányait. Műszaki gyakornokként kezdett dolgozni a Vegyipari Gép- és Radiátorgyárban, ahol a szakszervezeti titkár felkérésére kultúrcsoportokat alakított.

A tánccsoport egyik tagja helyett egyszer neki kellett beugrania, ezután eljárt a próbákra is, kezdetben csak a társaság kedvéért. Egy idő múlva gyerekkori erdélyi emlékeinek hatására csatlakozott az Építők együtteséhez, amelynek oszlopos tagja lett. Katonai szolgálata alatt is „táncos társakra” talált, ekkor készítette első koreográfiáját. 1954 szeptemberében néhány katonatársával alakította meg a Bihari János Táncegyüttest. (A névadó a 19. századi cigányprímás, a verbunkos egyik legjelentősebb képviselője.)
    

A tánccsoport egyre nagyobb sikereket ért el, a hatvanas évek elején már több nemzetközi elismeréssel is büszkélkedhettek. 1965-ben megbízták a Honvéd Együttes (ma Magyar Nemzeti Táncegyüttes) tánckarának vezetésével, a „biharisokkal” azonban továbbra is együtt dolgozott. Közben levelező tagozaton elvégezte az Eötvös Loránd Tudományegyetem néprajz szakát, 1969-ben a Színház- és Filmművészeti Főiskolán szerzett koreográfus-rendezői diplomát.
    

A Honvéd Együttesben nem engedték maradéktalanul megvalósítani elképzeléseit, végül szakított velük. A magyar szakszervezeti és nagyüzemi együttesek szakreferenseként, 1975-től a Szegedi Nemzetközi Néptáncfesztivál művészeti vezetőjeként folytatta munkáját. A hetvenes évek végén, egyik szegedi produkcióját látva, koreográfus-rendezői szerződést kapott az amszterdami Folklór Táncszínháznál, ezután párhozamosan dolgozott Hollandiában és idehaza. 1982-ben visszahívták a Honvéd Együttes művészeti vezetőjének, s ő átformálta a társulat arculatát. A Bihari Együttes irányítását felesége, Foltin Jolán koreográfus – ma már Kossuth-díjas, a nemzet művésze – vette át. Ő 1991-ig irányította a táncműhelyt, amely ma a gyermektáncosokkal együtt több mint 200 tagot számlál, és 2000 óta saját művészeti iskolát is működtet.
    

Novák „Tata”, ahogy sokan nevezik, mindkét táncegyüttesével új formanyelvű dramatikus táncszínházat hozott létre: irodalmi alapú táncszínházi produkciókat és erőteljes folklór műsorokat állított színpadra, szívesen dolgozott együtt prózai vagy zenés színházakkal, balettegyüttesekkel, szabadtéri látványosságok szerzőgárdáival is. Ars poeticája szerint "a folklórból nekünk nem imitálni kell a paraszti kultúrát, hanem annak elemeiből ugyanolyan műveket kell létrehozni, mint azt teszik a kortársak a film, a képzőművészet, az irodalom vagy a zene területén". Koreográfiáiban meghatározó szerepet játszik a magyar néptánckincs színpadi megjelenítése, a magyar népzene, néptánc sokszínűségének bemutatása. Olyan nagy sikerű művek koreográfiái fűződnek nevéhez, mint a Magyar Elektra, a Szarvassá változott fiak, a Kőműves Kelemen, a Csíksomlyói passió, az István, a király című rockopera, a Lúdas Matyi, A csodaszarvas és az Egri csillagok. 2003-ban az István, a király első erdélyi előadását Csíksomlyón nemcsak koreografálta, hanem ő is rendezte.
    

Az elmúlt évtizedekben olyan tehetségeket nevelt ki, mint Román Sándor, Szögi Csaba, Horváth Csaba, Mucsi János, Pataki András, Foltin Jolán és Stoller Antal. 1986-1988-ban a Magyar Táncművészeti Szövetség főtitkári, majd 1999-ig társelnöki tisztét töltötte be, 1996 óta tagja a Magyar Művészeti Akadémiának. Munkásságát 1972-ben Erkel Ferenc-díjjal, 1985-ben érdemes művészi címmel, 1993-ban Kossuth-díjjal ismerték el. 2005-ben vehette át a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést. 2007-ben Jubileumi Prima Primissima-díjjal, 2011-ben a Köztársaság Elnökének Érdemérmével tüntették ki, 2014-ben a nemzet művésze lett. Lánya, Novák Eszter Jászai Mari-díjas színházi rendező, fia, Novák Péter maga is táncos, rendező, koreográfus, énekes.
    

Novák Ferenc 85. születésnapja alkalmából a Nemzeti Táncszínház előadást tartott a Művészetek Palotájában kedden.

Fotó: Nők Lapja

Novák Ferencről saját szavaival:

Család: A családunkban volt örmény, görög, román. És mind szerették egymást, senki sem foglalkozott azzal, hogy például a nagynéném férje miért görög.

Tor: Gyerekkoromban ministráltam is, de a háború kiölte belőlem a vallásosságot, borzasztó dolgokat láttam és éltem meg. De nagyon tisztelem a vallásos embereket. Nekik könnyebb. Támogatom is az egyházakat. Egyébként tavaly nyáron a lányommal négyezer kilométert utaztunk Európában, végiglátogattam a barátaimat. Búcsúzkodtam. Sose lehet tudni, sokan olyan váratlanul mennek el. Megvettem a saját sírhelyemet is Farkasréten, fel is avattuk, megültük a halotti tort. Eljöttek a barátaim, nagyot zabáltunk. Mert az disznóság, hogy meghalok, csinálnak egy halotti tort, én meg kimaradok belőle.

Születésnapok: Utálom az egészet. Húsz évvel ezelőtt, ahogy ott álltam a Bihari együttes próbatermében, hatalmas gyászszalaggal a mellemen, előttem a rengeteg ital, és ahogy egymás után jöttek a barátaim a részvétüket kifejezni, akkor tényleg azt hittem, hogy vége. Most viszont elértem a hetvenet, és egyáltalán nem biztos, hogy a nyolcvanat megérem.

Itt: Az egyik római epigrammaköltő írta, hogy nem az a boldog, aki megkapja azt, amire vágyik, hanem az, aki nem vágyik arra, amije nincsen. Biztosan jó lehet a tengerparton vagy az Alpok valamelyik hegyormán lakni, de engem nem vonz. Itt rendezkedtem be, negyven éve itt élek.

Még valami: Az ötvenes évek végén a tánckutatók Martin György, Pesovár Ernő, Pesovár Ferenc és társaik, elképesztő publikációt kezdtek ránk zúdítani és kiderü]t, hogy tulajdonképpen újra kell tanulni a tánc anyanyelvét. Sok minden csak egyszerű technikai kérdésen múlott. Néma filmekről tanultuk a táncokat, és tudtuk, hogy körülbelül milyen zenére táncolták ezeket. A táncokat aztán belegyilkoltuk a papírra lejegyzett zenékbe. Az újabb kutatásokkal aztán fény derült arra, hogy bizony vannak helyek, ahol szimmetrikus zenére aszimmetrikus lépéseket táncolnak, vagy, hogy a tánc kadenciája nem esik egybe a zene kadenciá|ávai. Az utánunk következő generáció, már olyan autentikusan táncolt, mint egy széki, egy kalotaszegi, vagy egy szatmári paraszt. Elképesztően táncoltak. Viszont az ifjú koreográfusoknak eltompult a fantáziájuk, mert csak az eredeti anyagot használták, mint autentikus anyagot éss nem jutott eszükbe, hogy még hozzátegyenek valamit.

Színházat kell csinálni: 1954-ben alapítottam a Bihari Együttest, amely életem fő műve. Az első koreográfiákkal botrányt okoztam. Valósággal sárba tapostak. Azt mondták, nem tisztelem a tájjelleget, és hogy zavarosak a gondolataim. Csak ezt olvasták ki a koreográfiámból. Nem adtak működési engedélyt, nem akarták engedni, hogy tanítsak. (...) Nekem az volt a véleményem, s ma is az, ha csak reprodukáljuk a néptáncot, akkor nem lesz hosszú életű. 1956 után összeálltam Szigeti Károllyal és Györgyfalvai Katalinnal. Megfogalmaztuk az ars poeticát: amelyek kristálytisztán, autentikusan táncolják a néptáncot. De mi ezt csak „szótárnak” tekintettük. Meggyőződésem volt, hogy színházat kell csinálni a táncból, amelyben elmondhatjuk véleményünket a világ dolgairól, különben elmúló művészetté válik”.

Anyanyelv: A mi "iskolánk", Györgyfalvay Katalin, Szigeti Károly, Kricskovics Antal és én mind úgy gondoljuk, hogy a táncot ugyanolyan szinten és ugyanolyan lelkiismeretességgel kell megtanulni, mint az anyanyelvet. Ebből a folklórból azonban nekünk nem imitálni kell a paraszti kultúrát, hanem annak elemeiből ugyanolyan műveket kell létrehozni, mint azt teszik a kortársak a film, a képzőművészet, az irodalom vagy a zene területén. Mert ha nem így állunk hozzá, akkor valamiről lemaradunk. Ez nem jelenti azt, hogy ne becsülném azokat, akik csak reprodukálják a folklórt, ezt a tánckincset, rájuk mint adatbankra van szükség. Mint az anyanyelv letéteményeseire. De aki koreográfus, színházi rendező, annak ugyanúgy legyen korszerű mondanivalója. Mi színházat akartunk csinálni, csak a mi anyanyelvünk nem a klasszikus balett vagy a jazzbalett, hanem a néptánc. Amitől abszolút nem volt idegen az István, a király vagy a Kőműves Kelemen. 

Pléhpofával: Amikor erre az anyanyelvre hivatkozunk, akkor a Kárpát-medence táncanyanyelvéről beszélünk. Ha nekem az Elektrámban olyasmire van szükségem, nyugodtan használok román maruntelut. Vagy ha az Antigonéban egy körtánc kell, akkor ugyanolyan pléhpofával beiktatok egy szerb kolót. A körtáncra azért van szükségem, mert ezzel tudom elmondani, hogy a hazatérő Agamemnon miképpen viszi táncba a népét, hogy örüljön, még mielőtt meggyilkolja kedves hitvese a szeretőjével. 

Minden: Mindig azt mondom: a kommunizmus negyven évét úgy úsztam meg, hogy biztos volt valami titkos diliflepnim. Időnként elképesztő dolgokat mondtam nagy állami vezetőknek, magának Aczél Györgynek is. Aczél például az István, a király bemutatója után megkérdezte tőlem: maga olyan jól van Hollandiában, nem akarja a családját is kivinni? Mondtam, Gyuri bácsi, én nem okozok maguknak ekkora örömet. Egyébként is, minek mentem volna el, nekem itt volt a helyem. Koreográfiáim, rendezéseim itthon és külföldön rengeteg sikert arattak, írtak a munkáimról a kritikusok jót is, rosszat is, jóról rosszat és rosszról jót. Minden megtörtént hát velem, amire vágyhat egy magamfajta, táncból és színházból élő művész. Ráadásul két szerencsés tulajdonsággal is megáldott az isten: nem vagyok hiú és nem vagyok féltékeny. Az utóbbi években számomra az igaz boldogságot a tanítványaim jelentik. Ha körültekintek a szakmában, mindenhol ott találhatók.

Lottóötös: 1975-ben el kellett jönnöm a Honvéd Együttesből, csak az amatőr tánccsoportom maradt, a fizetésem az éhhalálra volt elég. Eltelt fél év, nem tudtam, miből tartsam el a gyerekeimet, akár segédmunkásnak is elmentem volna. És akkor jelentkezett egy amszterdami táncszínház-igazgató, hogy látta Szegeden az egyik produkciómat, és meghívott dolgozni. Mintha megnyertem volna a lottóötöst.

Ugyanolyan: Molnár lstván, a mesterem még élt, amikor az ,,István a király" készült, és egyszer, mikor vittem haza, a sárga földig lepocskondiázott, hogy ezek közé a rockerek közé maga hogy keveredik, nem szégyenli magát, ezt tanulta maga tőlem! S én mondtam, De drága Pista bácsi, tízszer tízezer srác nézi meg a Királydombon, - akkor még nem tudtuk, milyen fantasztikus utóélete lesz - soha nem találkoztak még tánccal, most találkoznak. Olyan jó nézni, ahogy a tapsrendben a kétszáz néptáncos szemben áll ezekkel a szakadt rockerekkel és kiderül, hogy ugyanolyan srácok.

Csíksomlyói István: Ha szeret egy darabot, minden rendezőnek joga, hogy a saját szempontjai, koncepciója szerint megrendezze. A minap is kérdezték a helyi tévében, hogy miért nem én csinálom a 25. évfordulós nagy előadást, mert én rendeztem a felejthetetlen csíksomlyóit is. Nem bánkódom ilyesmi miatt. Annál nagyobb örömöm, mint ami akkor ért, nem lehet. Elvégre a csíksomlyói István megismételhetetlen, már csak a hely szelleme miatt is. Nem lehet olyan előítéletünk, hogy ha más rendezi, akkor az nem jó.

Nagyhatalom: Harminc-negyven évvel ezelőtt még meg lehetett venni eredeti ruhákat. Ezek már megértek a táncosokon száz-kétszáz előadást, és még mindig vadonatújnak néznek ki. Amelyik együttes adott magára és az öltözködésre, megvásárolta a  drága ruhákat. 1989-ben, még a rendszerváltás előtt Diószegi László nálam, a Honvéd Együttesben rendezett Tündérkert címmel egy darabot, amiben az összes erdélyi magyar és román táncot összegyűjtötte. Ekkor Kallos Zoltán segítségével elképesztő mennyiségű jelmezt, eredeti ruhákat loptunk át a határon. Ez egy külön rémtörténet abban az időben, amikor már egyetlen mellényért elvették volna az útlevelet. Két táncossal elutaztunk Kolozsvárra, ahol a nagynénémék garázsában gyűjtötték nekünk a ruhákat. Öt zsákot betettünk a kocsiba, elmentünk Bukarestbe a követségre, ahol előre meg volt beszélve, hogy pontosan tizenkettőkor kinyitják a kaput. Ők a kocsival messzebbre mentek, és onnan néztek engem. Jeleztem, hogy nyitva van a kapu, akkor intettem, hogy jöhetnek. Ekkor persze már ugrottak a fogdmegek, de én mondtam, hogy nagyon sajnálom, rokonom a gondnok. Otthagytuk a ruhákat, amiket diplomáciai zsákban szállítottak Magyarországra. Amikor ideért, szóltak a Külügyről, hogy megjöttek a jelmezek. Elképesztő trükkök voltak. Ha lebukunk ennyi csempészett holmival, biztosan börtönben kötünk ki. Ezek a ruhák most is megvannak, és a táncosok tudják a mögöttük lévő történetet. A néptáncoktatásnál ugyanis nemcsak lépésekre tanítják a gyereket. Ennek a továbbélésnek is köszönhető, hogy néptáncban biztosan nagyhatalom vagyunk.

Főszakács: Az ember  lete végén kell, hogy valamihez értsen. Az fantasztikus dolog, ha az ember a főzéshez ért, nem? Soha egy koreográfiai agyrémmel annyi örömet nem lehetett embereknek okozni, mint egy jól sikerült vacsorával.

 Forrás: www.jbsz.hu, kulturpart.blog.hu, www.nlcafe.hu, folkradio.hu, http://nemzetisegek.hu