Március 31-én mutatja be az Utcaszínházi Alkotóközösség Bari Judit Halmozottan Hátrányos Helyzetű Angyalok Kara című színdarabját az Eötvös 10 Közösségi és Kulturális Színtér színháztermében. A több éves kutatómunka eredményeként létrejött előadásról, kizsákmányolásról, prostitúcióról, döntésekről Spilák Klára beszélgetett a szerzővel.
Bari Judit az Eötvös Lóránd Tudományegyetem biológus szakára járt, majd Dániában szervezet- és közösségfejlesztést tanult. Hazatérése után a Magyar Család és Nővédelmi Tudományos Társaság és az Autonómia Alapítvány nemzetközi projekt koordinátoraként tevékenykedett. Később a Gender Task Force nemzetközi nőszervezetben végezte munkáját, 11 országban (a volt Jugoszlávia utódállamai,Bulgária, Magyarország, Románia) dolgozott a nők politikai helyzetének javításán. Érdeklődése a film és a színház iránt a gimnáziumi évekig nyúlik vissza. Közösségfejlesztői munkái mellett filmes iskolákban igyekezett elsajátítani a forgatókönyvírástól a kamerahasználaton át az utómunkáig. Az idő azt igazolta számára, hogy az írás és a dramaturgia áll hozzá a legközelebb.
Hogy kerültél kapcsolatba azokkal a lányokkal, asszonyokkal, akiknek a beszámolói alapján a színdarab született?
A Máltai Szeretetszolgálatnak dolgoztam, háttértanulmányokat írtam egyes projektjeikhez. Így keveredtem le Heves megye kistelepüléseire. Az ott rögzített interjúkból derült ki, hogy némely nők a családjaikat több generáció óta prostitúcióból tartják fent. Gyakran az ezer-ezerötszáz fős faluközösség családjainak fele ebből él. Ezek az asszonyok a régi 3-as útra járnak ki. Legtöbbjüknek valamiféle kötődése van állami gondozáshoz, mert vagy ő, vagy az édesanyja az életének egy szakaszában (vagy mindig) család nélkül élt. Kíváncsi lettem rájuk és interjúkat kezdtem készíteni velük, majd workshopokat is tartottam nekik. Érdekelt, hogy ha generációk óta ebből élnek, vajon mi a viszonyuk a női identitáshoz, a szexualitáshoz, tudnak-e és hogyan erről beszélni, vagy épp mi a véleményük erről a körülöttük vagy velük élő férfiaknak. Az egyéni beszélgetések során a lányok elmondták, hogy még soha senki nem kérdezte őket erről. Iszonyú szörnyűségeket élnek meg és semmilyen segítséget nem kapnak. Már az, hogy ítélkezés nélkül beszélgettem velük és kérdéseket tettem föl, egyfajta gyógyulási folyamatnak tekinthető. Segítette őket a saját nőiségük reprezentációjáról, az önrendelkezésükről való gondolkodásban. Volt, aki utána sokáig nem ment ki, mert a beszélgetés után képtelen volt ugyanúgy dönteni, mint előtte. Az interjúk és a csoportbeszélgetések, az ott folytatott gyakorlatok által szerettem volna elérni, hogy a nyilvánvalónak tekintett, mégis tabuként kezelt kizsákmányulásuk, áldozat szerepük ne legyen számukra természetes és megváltoztathatatlan, egyfajta predesztináció a kárhozatra, mert leginkább a belenyugvást lehetett érzékelni a körükben.
Hogy született meg ezekből a beszélgetésekből a színdarab?
Úgy éreztem, hogy az összegyűlt anyag túl értékes ahhoz, hogy papíron maradjon. Ráadásul nem kértem engedélyt tőlük arra, hogy az interjúkat eredeti formában felhasználjam. Kezdettől fogva szerettem volna visszaadni nekik valamit és az jutott eszembe, mi lenne, ha a narratívákat használnánk és színházat csinálnánk belőle. Egy ismerősöm javasolta, hogy keressem meg Simon Balázst, aki miután meghallgatta az interjúkat, azt mondta, egy világ fordult meg benne. Rádöbbent a beszélgetésekből, hogy nincs olyan, hogy valaki prostituált akar lenni, vagy azt gondolja, az egy perspektíva. Más kérdés, hogy miután benne van, mit lát benne, vagy miért nem tud kijönni belőle. Balázzsal elkezdtünk azon dolgozni, hogy valami érdekes részvételi eszközzel dolgozzuk fel az anyag esszenciáját, hogy a lányoknak visszaadhassunk valamit. Így született meg egy fórumszínházi anyag, amit prevenciónak szántunk. Visszavittük azoknak a településeknek az iskoláiba, ahol az interjúkat gyűjtöttem. A narratívákból történeteket, karaktereket építettünk, emberi viszonyokat írtunk. Volt bennünk egy kis félelem, meg fogják-e érteni, még akkor is vagy tán épp azért, mert ez a mindennapjaikról, az anyjukról, a nagynénjükről, a nővérükről szól, de nagyon nagy sikert aratott a fiatalok körében. Budapesten is bemutattuk. Józsefvárosi iskolák 7-8. osztályos diákjait hívtuk el két alkalommal, összesen hat osztályt. Az előadásokat mindig beszélgetések követték, és akkor szembesültünk azzal, hogy itt már rég nem a prevencióról van szó, ez a dolog már itt van, tehát feldolgozó foglalkozásokra van szükség. Ezt egyébként a tanárok visszajelzése is megerősítette, akik arról számoltak be, hogy eszköztelenek, nincs gyakorlatuk abban, hogyan beszélgessenek az iskolán belül a lányok-fiúk által elkövetett tettekről és erőszakról. Így tovább fejlesztettük, átalakítottuk az előadást. Több helyzetet kínáltunk, ezeket ajánlásoknak hívjuk: megállíthatják a történetet, és megmondhatják a felkínált ajánlások alapján, hogyan szeretnék folytatni és mi azt a véget csináljuk meg, amit ők elképzeltek. Az így született feldolgozó foglalkozást elvittük olyan zárt közösségekbe, ahol sokkal több érintett van. Jártunk a rákospalotai, az esztergomi leánynevelő intézetben, a Kaffka Margit Gyermekotthonban. Azt tapasztaltuk, hogy nem csak jelen akartak lenni, hanem benne lenni a történetben, hozzászólni. Így született meg az Új Európa Alapítvány támogatásával jelenleg az EMMI Rákospalotai Leánynevelő és Javítóintézetében zajló, egy éves terápiás jellegű alkalmazott színházi projektünk a LÁ.MA.- Lányok Maszkban, Pszichoszociális rehabilitáció alkalmazott színházi eszközökkel. A lányok ebben már kezdettől fogva játszanak velünk, májusra szeretnénk belőle előadást csinálni, ami jelenleg taxi 7 munkacímen fut. Mostanra úgy tűnik, eldőlt, hogy mi nem is leszünk benne, csak ők. Ezzel párhuzamosan zajlik a Halmozottan Hátrányos Helyzetű Angyalok Kara felkészülési és próbaidőszaka. Ez nem dokumentumdráma, hanem egy olyan színdarab, ami az előzőekben vázolt két és fél-három év impulzusainak hatására keletkezett. És bár én írtam, nem tekintem egyéni munkának, hiszen a próbák alatt is alakítottuk, a színpadhoz formáltuk a történetet.
A darab apró történetek szövete vagy van egy főhős, akinek az útját nyomon követjük?
Van egy főhős, egy tinédzser prostituált, Anasztázia, akinek van egy pár hónapos csecsemője. Ez a történet kettejük kálváriája. Hogy ez most tényleg kálvária, vagy pozitív a végkicsengése, maradjon rejtve. Ez egy olyan lánynak a története, aki akár többre is vihette volna, aki számos lehetőséggel találkozik, de nem érzékeli, hogy adott esetben ezek nem kényszerek, hanem valódi lehetőségek. Ennek a problémának a felismerése az egyik hozadéka az elmúlt éveknek. Sokan vannak ezek között a nők között, akik többre vihették volna, és sokszor csak azon múlt mindez, hogy nem tanultak meg időben mérlegelni és dönteni, vagy segítséget kérni. Nagyon lényeges, hogy ez nem egyetlen lány története, hanem sokkal inkább azé a sok nőé, akik ezeket a borzalmakat elszenvedik. Mindez sűrítetten jelenik meg Anasztázia figurájában. De a darab mégsem a prostitúcióra fókuszál, sokkal inkább a kizsákmányolásra. Nem is nagyon tárgyaljuk magát a prostitúciót a színdarabban. Csak annyiban, hogy központi figurája egy kiskorú prostituált.
Az előadás egy látlelet, vagy próbál valami módon megoldást felmutatni ezekre a kérdésekre?
Ámítás volna, ha bármiféle konklúziót vagy olyan üzeneteket fogalmaznánk meg, ami bármilyen megoldás felé vezet. Inkább rávilágít arra, hogy bizalmatlanok vagyunk, mégis képesek vagyunk vakon bízni olyanokban, akikben nem kellene, és ez is az alapproblémához vezet vissza, a döntéshez. Hogy döntöm el, kiben bízhatok, hogy valami jó lesz nekem vagy sem? Hol van a határa annak, amíg beleszólhatnak az életembe?
Hogy épül fel a történet?
A darab első fele azon a kistelepülésen zajlik, ahol Anasztázia a családjával él. Megismerjük a hátterét, ahonnan indult. Számára az egyetlen minta a prostitúció, mást nem lát és van egy perspektíva a fejében, honnan hová lehet eljutni prostituáltként. Budapestre keveredik, ahol több olyan helyzet is adódik, amiben ha helyt áll, nem kell tovább prostituáltként élnie. Itt az a nagy kérdés, hogy miután ő semmilyen más mintát nem látott, tud-e ezekkel a lehetőségekkel valamit kezdeni, vagy bármennyi segítséget kap, elbukik. És felvetődik az a kérdés is, hogy mi, segítők mit tudunk nyújtani ezeknek az embereknek, hogy ne bukjanak el. A darab, mint már említettem, elsősorban nem a prostitúciót tárgyalja, hanem a kizsákmányolást és a gyerekekhez való viszonyunkat. Az előadás egyik legnagyobb kérdése, ami egyetlen egyszer hangzik el szinte véletlenül: miért az ilyennek van gyereke? Társadalmi viszonylatban is igaznak hat, érvényes a kérdés és az elcsépelt mondás: mi az, amiért egy nő bármire képes? Hogy legyen, vagy ne legyen gyereke. Egyéni és összenemzeti szinten is eljátszik ezzel az élet. A darab egészét tekintve kicsit olyan, mintha belső Lilithek és Évák hadakoznának a műben felbukkanó nőalakokban. Felvetődik a női szolidaritás problémája is: segítünk-e egymásnak az átélt dolgokat feldolgozni vagy önsajnálatunkban képesek vagyunk önmagunkat is bedarálni. Tudunk-e közösen előre haladni, vagy egymástól függetlenül meghalni. Valaki azt mondta, ez feminista darab. Nem szántam annak, de valóban nagyon erősek a női figurái.
Az előadás realista módon közelít a témához?
A Balázs által keresett valóság megragadhatatlan a színpadi realizmus hagyományos eszközeivel. Az előadás leginkább az abszurd és a realista játék keveréke lesz. Kellékek és díszletek nélkül, élőzenével, a brechti zenés színház hagyományából táplálkozó fel-fel bukkanó kórussal, artista elemeket és fizikai-színházi alapú szürreális karakter-játékkal.
Kiknek szánjátok az előadást?
Mindenképpen a 12 fölötti korosztálynak ajánljuk. Olyanoknak, akik bár hallanak, olvasnak róla, közvetlenül nem találkoznak a prostitúcióval vagy a mélyszegénységgel. Nem azért, hogy ilyet lássanak, mert ez nem cirkusz, hanem azért, hogy felfedezzék: a nyomor valós és átvitt értelemben egyaránt, független a szocio-gazdasági körülményektől. És feltétlenül ajánlom azoknak, akik kíváncsiak például arra, és gyakran gondolkodóba ejti őket mi az oka annak, hogy a nők közötti szolidaritás nagyon nehezen jön létre.
Kérdezett: Spilák Klára