Elhunyt Kertész Imre

A Nobel-díjas írót 2016. március 31-én, hajnali 4 órakor budapesti otthonában érte a halál - tájékoztatott csütörtökön Nyáry Krisztián, a Magvető Könyvkiadó igazgatója.

Kertész Imre az elmúlt hónapokban betegen is részt vett az 1991-2001 közötti naplóbejegyzéseket tartalmazó A néző című utolsó könyve sajtó alá rendezésében. Kertész Imrét a Magvető Kiadó saját halottjának tekinti.

A Nobel-díjas magyar író 2012-ben a Der Spiegel című német hetilapnak a Kertész Archívum megnyitása kapcsán  nyilatkozott  a visszavonulásról.

 

Kertész Imréről saját szavaival:

Regényeim: Egész egyszerűen a folyamatokat szeretném ábrázolni. Engem a totális diktatúra teremtette embertípus érdekel, ennek az ábrázolásával foglalkozom. Regényeket írok, amelyekben sohasem találod azt a bizonyos felemelt mutatóujjat, amivel megfenyegetném az embereket, hogy ejnye-bejnye, tegyetek valamit. A regényeim nem tartoznak a régi értelemben vett antifasiszta regények közé, tiszta irodalmi művek ezek, mindenféle beléjük erőltetett nem irodalmi szándék nélkül.

Holokauszt: Nagy-Németország nacionalista eszméje a Habsburg monarchiában keletkezett. Az osztrákok nagyon ügyesen elhitették a világgal, hogy Beethoven osztrák volt, Hitler viszont német. A holokausztot sosem német-zsidó háborúnak láttam, hanem egy totalitárius rendszer módszerének.

Minden nemzetnek: A holokauszt nem azt jelentette csupán, hogy zsidókat gyilkoltak le milliószámra, hanem azt is, hogy ez lehetséges volt. Létezett egy társadalom, ahol fel lehetett építeni egy emberek millióinak legyilkolására képes szisztémát. Ez a szisztéma bármikor előállítható. Ez félelmetes tanulság. Az előbb európai konszenzusról beszéltem: ez a szűk politikai konszenzus úgy hangzik, hogy soha többé totális diktatúrát. Ez szerintem Magyarország számára ugyanolyan pozitív, mint Nyugat-Európa számára. Kérdés, sikerül-e betartani. A konszenzus értelmében mindenképpen meg kell akadályozni, hogy még egyszer létrejöhessen egy ilyen emberpusztító rendszer. Ehhez minden nemzetnek hozzá kell adnia azt, amit hozzá tud adni. 

Hét boldog év: 1982 és 1989 között. Ebben a hét évben szerelemben éltem és bezárva, állandóan csak dolgoztam. Szép időszak volt. Folyton kétségbe voltam esve. Soha nem volt elég pénzem. Nem volt jogosítványom. Biztos voltam benne, hogy soha nem jutok autóhoz. Az a szörnyű Kádár-éra. 

Kádár-rendszer: Menekültem a hivatalos irodalom elől. Az időm legnagyobb részét az uszodában töltöttem. Szerintem a szomszédaim azt hitték, úszóedző vagyok. 

Nobel-díj: Megsemmisített. Szégyellem, de tényleg így van. Minden komolyan vehető Nobel-díjassal hasonló történik. Camus is úgy érezte a Nobel-díj után, hogy megsemmisült. 

Irodalom: Engem nem érdekel az irodalom. Az irodalom másodrangú dolog. Csak arra törekedtem, hogy megtaláljam a nyelvet a totalitarizmus leírására. Egy olyan nyelvet, ami ki tudja fejezni, hogyan darálja be az embert egy gépezet és változtatja meg olyan mértékben, hogy aztán már a saját magát és az életét sem ismeri fel. A funkcionális, vagyis csakis a funkciójában létező ember elveszti önmagát. Soha nem akartam nagy író lenni, mindig csak azt akartam megérteni, miért ilyenek az emberek. 

Európa: Nem hiszem, hogy a nemzetfelfogást illetően döntő változás következne be azon kívül, hogy aki közlekedni akar Európában, az több nyelvet fog megtanulni, szélesebb lesz a látóköre. Talán jobban fog érvényesülni itt is a nyugat-európai konszenzus, ami bizonyos értelemben eléggé határozott: vannak illetlenségek, amelyeket az Európai Unió nehezebben tűr el, mint ahogy az tíz éve itt zajlik. A nemzetnek nem kell félnie attól, hogy elenyészik az Európai Unióban, hiszen pillanatnyilag annak vagyunk tanúi, hogy a tagállamokban - ahelyett, hogy az unió igazán összehozta volna az embereket - éppen erősödik a nacionalizmus. Nyilván hosszú évtizedekig tart majd, amíg összerázódik Európa keleti és nyugati, déli és északi csücske. Ebben szerintem Magyarország aktív részt vállal 2004-től, hozzáadja sajátosságait, saját nemzete problémáit, amelyek remélhetőleg átláthatóbbak lesznek, és talán ezek traumatikája enyhülni is fog egy ilyen nagy közösségben. Kevéssé foglalkozom napi politikával, de azt látom, hogy Magyarországot mindenütt szeretik. 

Fontos: Magyarország olyan súlyos nemzeti sérelmeket szenvedett el az utolsó negyven esztendőben, ami lehetetlenné tette mindenféle komoly probléma őszinte megtárgyalását. Pedig a problémák társadalmi megtárgyalása rettentően fontos.