Mi is az a Nyilas Mihály-affér? - Interjú Figeczky Bencével

Március 30-án Máté Gábor rendezésében mutatta be a Színház- és Filmművészeti Egyetem IV. éves színművész osztálya a Nyilas Mihály-affér című színdarabot, melyet Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című műve alapján Lőkös Ildikó írt színpadra. A címszerepet alakító Figeczky Bencével beszélgettünk pofonokról, kihívásokról, küzdelmekről, összehangolódásról és színészet iránti szenvedélyéről.

Nálatok is kötelező olvasmány volt a Légy jó mindhalálig?

Figeczky Bence: Igen, de csak nagyvonalakban emlékeztem rá és a filmből is mindössze egy-két nyomasztó kép maradt meg. Gábor azt mondta, nagyon meg fogunk lepődni, mit csinálunk vele, és amikor kimondta, tényleg lezsibbadt az egész osztály. De nagyon jó alapanyag.

Mennyiben más a színdarab a regényhez képest?

Figeczky Bence: Egy színpadi változatot mindig játszhatóvá kell varázsolni. Ez a helyzet itt is. Sűríteni kell. A főbb szálak végig megmaradtak. De persze vannak benne változtatások.

Mi az, ami közös bennetek Nyilas Misivel?

Figeczky Bence: Az egyik közös kapaszkodó – ami szerintem mindenkiben megvan, aki vidékről felkerül Budapestre – a magány, az elhagyatottság és elveszettség érzése. Valahogy árvává válik az ember egy pillanat alatt. A másik meg az a felismerés, hogy hiába tartja magát az otthonról hozott ideákhoz és elvárásokhoz, nem azt kapja, amire számít. Csattognak azok a sokat említett pofonok az élettől.

Ez az előadás alapélménye is?

Figeczky Bence: Alapvetően ez a felismerés, igen. Az talán az első lépcsőfok a felnőtté válás felé, hogy rájövünk: a szüleink nem tökéletesek, hogy az az ideális kép, amit ők a világról mutatnak, ahogy ők gondolkodnak dolgokról, nem biztos, hogy úgy is van. Szerintem ez az első sokk. Ez nagyon jól nyomon követhető ebben a műben is.

Ekkora szerepet még nem játszottál. Te viszed az előadást a hátadon. Mennyire nyomaszt ez?

Figeczky Bence: Amikor Gábor kimondta, hogy én leszek Nyilas Misi, majdnem pánik rohamot kaptam. Azt hittem, leájulok a székről. Nagyon kemény és szép feladat. Egészen más típusú felkészülést igényel, mint minden, amiben eddig részt vettem. A gimnáziumi színjátszó körben játszottam A dzsungel könyve zenés változatában Mauglit, és már ott éreztem, hogy teljesen másként kell felrakni a színpadra és működtetni egy ilyen fajsúlyú szerepet, mint bármi mást. Sokan azt mondják, főszerepet rossz játszani, mert a hős folyton ugyanazt hajtogatja. Mit lehet azzal kezdeni? Sose hittem el. Megkaptuk a szövegkönyvet, belenéztem, és azt láttam, hogy tényleg ugyanazt hajtogatom végig. (nevet) Aztán jött a következő nehézség, hogy pici jelenetegységekre kellett bontatunk a darabot és úgy próbáltunk, mert mindenki más-más színházban van gyakorlaton, rettentően nehéz összeegyeztetni, hogy egyszerre ott tudjunk lenni az egyetemen. Eleinte, amikor csak boncolgattuk, fejtegettük a figurákat és a jeleneteket, nem volt ezzel gondom, de a próbák során egyszer csak azt vettem észre, hogy nem tudom honnan hova jutok el, mikor melyik állapotból indítom a jelenetet, teljesen összezavarodtam. Elkezdtem éjszaka otthon a szövegkönyv felett ülve azon gondolkodni, hogyan kéne felépíteni a jeleneteket és a szerepet, miből mi következik. Most már nagyobb etapokat ölelünk át, és azt érzem, egyre inkább átlátom az íveket, tudom a célokat, mi az utam, hova kell eljutnom, megvannak a „koppok”, amikor a pofonokat kapom.

Volt már olyan pillanat, amiről azt érezted, megszületett?

Figeczky Bence: Áh! Nem. Szerintem nincs vagy csak nagyon-nagyon ritkán olyan hatalmas sikerélménye az embernek, amikor játszik vagy próbál, hogy „Hű, ez most nagyon jó lett!”Inkább csak pici örömöket és apró sikereket élek át. Most azt érzem, hogy jó csinálni, jó dolgozni vele, haladunk előre, fejlődünk.

Máté Gábor mennyit tud neked segíteni az „építkezésben”?

Figeczky Bence: Ő vezeti az egészet. De nem hozott minket könnyű helyzetbe. Általában ahhoz voltunk szokva, hogy azokhoz az anyagokhoz, amikkel az első három évben a színészmesterség órákon foglalkoztunk, minden segítséget megkaptunk: a jelmez, a tér, a kellék, pici apróságok: egy gyűrű, egy szemüveg, a hajunk, mind-mind segítették a munkánkat. Most azonban Gábor egy olyan teret álmodott meg, ami gyakorlatilag homogén, steril: iskolaszékek, egy tanári asztal, egy fehér balett szőnyeg, egy fehér vetítővászon a falon és pont. Az összes helyszínt ezzel a díszlettel kell megvalósítanunk. Mindössze egy-két kellék van, ami tényleg elkerülhetetlen. Tehát már önmagában az is komoly kihívást jelent, hogy mindent önmagunkból kell kitermelni. Ugyanez volt a helyzet a Sirálynál is, amit Zsótér Sándor rendezett az osztálynak. Bekerültünk az Ódry Színpad aulájába, ott volt a teniszbíró szék, és Zsótér Sándor csak annyit mondott: a nézők majd körbeülnek és akkor tessék! Nem volt egyszerű, hogy finoman fogalmazzak. Estéről estére megküzdünk vele amikor játsszuk. Nagyon nagy tanulságok ezek.

Ebben a műben kevesen vannak, akik a saját korosztályukat játszhatják, van, aki jóval fiatalabb és van, aki jóval idősebb karaktert formál meg. Hogy birkóztok meg ezzel?

Figeczky Bence: Azt tanultuk, hogy mindig a szerep igazságát és a magját kell játszani, a szöveg, a környezet és a többi karakter úgy is meghatározza az adott figurát. A Sirályban Szorint is játszom, nem volt egyszerű próba időszak. Meg kellett járnom a hadak útját. Ha valóban egy 60-70 éves színész alakítja, kor szempontjából egyszerűbb a dolga vele, de én 25 éves fiatalember vagyok, életem teljében, és olyan dolgokról beszélek, mint elmúlás, öregség és halál. Ez megint egy egészen egyedi munkafolyamat: hogyan beszélsz és működsz ennyi idősen egy ilyen szerep nevében. Találni kell metszéspontokat a karakterrel. Ezt is meg kell tanulni. Szorinnál nekem például az élni akarás és a tett vágy volt a közös találkozási pont.

A negyedik év vége felé jártok. Azt kaptad az egyetemtől, amire számítottál, amire vártál?

Figeczky Bence: Tudtam, milyen lesz ez az egyetem, sokan elmondták a jókat és a rosszakat is, de csak akkor tudatosul benned minden, amikor elkezded megélni. És amikor már nyakig benne vagy, rájössz: ez az életed. Természetesen rengeteget tanultam. Itt tényleg nincs megállás. Ha egy pillanatra kiengedsz, akkor bajban vagy. Úgy érzem, szerencsére jó osztály vagyunk, állandóan zakatol az egész csapat. Mindenki megy előre, és ha valaki mégis szétesne, húzzuk magunkkal.

Mik azok a legfontosabb dolgok, amiket magaddal viszel az egyetemről?

Az az igazság, hogy minden tanártól vagy mestertől olyasmit tanulhatunk, ami nélkülözhetetlen. Legyen az mozgásóra reggel 9-kor, mesterségóra délután 3-kor, vagy egy éjszakai próba az osztálytársammal, nem beszélve az elméleti-, a beszéd- és énekórákról. A diákokon múlik, ki mit vesz fel, és mit visz majd tovább magával. Szerintem az a fő cél, ha már az ember csodával határos módon ide bekerült, hogy mindent kiszipolyozzunk, amit csak tudunk, aztán ahogy a szülők esetében is, átengedjük magunkon és értékeljük mi az, ami számunkra valóban szükséges és fontos, amit valóban hasznosítani tudunk az itt megszerezett ismeretekből és képesek is vagyunk az alkalmazására.

Nagy meglepetés volt, amikor kikerültetek az egyetem védett falai közül a mindennapi színházi működésbe?

Figeczky Bence: Az osztályfőnökeink módszeresen felkészítettek minket, hogy a színházi munkafolyamatba majd zökkenőmentesen tudjunk beilleszkedni. Az első kinti munkám harmadév végén egy különleges feladat volt. Az osztálytársammal, Bodoky Márkkal közösen léptünk fel Fischer Ivánnal és a Fesztiválzenekarral a Varázsfuvolában. Mi és még pár már végzett színművész voltunk az operaénekesek prózai megfelelői. A következő bemutatóm Budaörsön a Liliomfi volt, amit ifj. Vidnyánszky Attila rendezett és nagyrészt olyan emberek alkotják a csapatot, akikkel az egyetemen is dolgoztam már – osztálytársak, felsőbb évesek. De közben megismerkedtem az ottaniakkal is: a művészekkel, a műszakkal, a vezetéssel. Az első teljes egészében külsős feladat Budaörsön a Rómeó és Júlia volt, de addigra már ismertem ott mindenkit, így semmilyen bizonytalanság vagy félelem nem volt bennem.

Mi áll közelebb hozzád? A társulati tagság vagy a független, szabadúszó élet?

Figeczky Bence: A szabadúszás elég nehéz és félelmetes számomra, úgy hogy én inkább egy társulathoz mennék. Fontos számomra a biztonságérzet. Ott mindenkinek megvan a helye, a szerepe. De közben nem zárkózom el semmitől. Ebben a szakmában fontos a rugalmasság és jó a változatosság, a kísérletezés. Ha jó a csapat, fantasztikus dolgokat lehet csinálni bárhol.

Nemrég volt egy nagysikerű bemutatótok az egyetemen, egy teljesen önálló kezdeményezés. Osztálytársad, Olasz Renátó rendezte az Utolsó estém a Földön című előadást. Hogyan született a produkció?

Figeczky Bence: Az volt a célunk, hogy olyan dolgot hozzunk létre, ami rólunk szól, és amiben mindannyian jól érezzük magunkat. Nyár elején összeültünk, sztoriztunk, improvizáltunk, játszottunk. Renátó és Jancsi (Horváth János Antal – a szerk.)ezeket leírta. Aztán volt még két találkozó, improvizáltattak minket azoknak a gondolatoknak a mentén, amiket a beszélgetések alapján lefektettünk. Aztán elmentünk nyári szünetre. Miután szeptemberben befejeztük a Sirályt, jöttek az első nyers változattal és elkezdtünk próbálni. Az háromszor olyan hosszú volt, mint a mostani változat. Elkezdtük lenyesegetni, újra improztunk, új ötletek jöttek. Kemény munka volt, de szerintem nagyon megérte ennyi energiát belefektetni.

Renátóval van egy elképesztő páros jelenetetek a darab elején. Az általad megformált karakter, hogy született meg?

Figeczky Bence: Amikor volt egy kis időnk Renátóval próbáltunk, rengeteget tréningeztünk, játszottunk, csak hogy egymásra hangolódjunk. Volt, amikor azt vettük észre, hogy az utcán egyformán lépünk, centire pontosan emelkedik a kezünk, egyszerre rázzuk meg a hajunkat, ugyanakkor szólalunk meg, egymás mondatát fejezzük be. Annyira össze tudtunk hangolódni, hogy utána a próbákon már könnyebben mentek a dolgok és szép lassan megszületett ez a két furcsa fazon. Egyébként azt a páros jelenetünket próbáltam talán a legtöbbet a darabon belül. Legalább húsz változata volt, mire megszületett ez a mostani.

Volt olyan pillanat az egyetemen, amikor azt érezted, abbahagyod, nem csinálod tovább?

Figeczky Bence: Szerintem akinek nincs ilyen érzése, az hazudik. Bennem is többször megfogalmazódott, de aztán belegondoltam, mégis mi a fenét csinálnék helyette? Engem más nem érdekel. Szeretem. Ez kell nekem. Amikor van egy-egy szabadnapom, az idei tanévben augusztus 23-a óta hat ilyen nap volt a karácsonnyal és szilveszterrel együtt, hiányérzetem van. Pedig gyerekkoromban nem ez az egy cél lebegett előttem. Minden érdekelt: karatéztam, úsztam, teniszeztem, lovagoltam, grafikusnak készültem, meg pszichológusnak, gitárművésznek, lovasrendőrnek. Határozott gyerek voltam, pontos elképzelésekkel. (nevet) Az a jó, hogy a színészetben ez a rengeteg minden kamatoztatható.

Hogy látod magad öt év múlva?

Figeczky Bence:Annyira bizonytalan most minden. Nem tudom, mekkora szerepe lesz a színháznak és a művészetnek öt év múlva, de bízom benne, hogy nagy, hogy még fontosabbá válik az emberek életében és nagy igény lesz a minőségre. És azt is remélem, hogy én is a pályán leszek. Egyben biztos vagyok: dolgozni akarok. Azt szeretek. Akkor érzem jól magam, amikor próbálok, vagy játszom, ha egy jó csapat része lehetek. De ezen a pályán nem is tudom, mi mást kívánhatna az ember.