Bohócorr a laptopon - Beszélgetés Zakariás Zalánnal­

Április 15-én mutatja be a kaposvári színház Beaumarchais Figaro házassága c. vígjátékát. Ennek kapcsán Zakariás Zalán rendezőt kérdezte Bérczes László.

A Figaro házassága, avagy Egy bolond nap egyrészt remek kor- és jellemrajz, de bravúros cselvígjáték is. Kiáltvány a francia forradalom előtt, miközben a szerelem forradalmát hirdeti. A szerelemét - ami több, mint a politikai jelszavak, de néha kíméletlenebb, mint a guillotine. Egy tinédzser epekedő szerelmét az úrnője iránt, a megunt úrnő szerelmét a férje iránt, a férj vágyakozását minden fellebbenő szoknya után…

 Interjú:

Azt láttam a próbán, hogy folyamatosan használod a laptopot. Ez 2016-ban már természetes?

Itt nem a laptopról van szó. Zenéket játszok be róla, és ezt nem tudja megtenni sem a hangosító, sem az asszisztens. Csak én tudom, inkább azt mondom: érzem, mikor indítsam el, hangosítsam fel, úsztassam el, állítsam le…

Nekem úgy tűnt, a zene is a rendezői instrukciók része.

Pontosan. A szó, a mozdulat, a gesztus, a zene… mind-mind azt segítik, hogy a színész minél többet tudjon és érezzen abból, ki ő és milyen helyzetben van. A zene azért is fontos, mert megadja az időt, megszabja a ritmust. A színésznek ehhez kell igazítania a mozdulatait, a megszólalásait. Zene, mozdulat, megszólalás, azaz kép és hang egymásba fonódva együtt születnek és teremtik meg a majdani előadás komplexitását. Most mint a játék különálló elemeit említjük őket, de egy élő, lélegző előadásban már szétválaszthatatlan, szerves egységet alkotnak. Mindennek biztosan köze van ahhoz, hogy sokáig zenész szerettem volna lenni. Azaz számomra a színház meghatározó alkotórésze a zene, és ennek csúcsa az opera. Szerencsére volt már módom néhányszor operát is rendezni. De a szövegcentrikus színházban is ott bújik a zene a szavak mögött, hiszen az adja a ritmust, ami minden műalkotást meghatároz. A Figaro házassága számomra mindezek összessége. Játékosságába belefér a commedia dell’arte és az azt követő jellem- és helyzetkomikumra épülő sokféle vígjáték, sőt bohóctréfa is.

A mai próbáról kicsit késtél, mert visszamentél az otthon felejtett piros bohócorrért. Ennyire fontos ez a két kis bohócorr?

Ennyire. Már az olvasópróbára kértem, de sokáig nem vették komolyan. Végre itt vannak minden próbán, és amikor a színészek nem használják, itt fityegnek, a laptop két sarkán.

Hosszan beszéltünk a zenéről, és a Figaro házasságáról lévén szó, mindenki egy bizonyos zsenire gondol: Mozartra. Csakhogy én a próbán mást hallottam. Ez is zene, de mintha egy DJ csinálta volna.

Mert az csinálta. Daniel Ardeleanu az én 2008-as rendezésemhez írta ezt a zenét…

… Merthogy a Figaro…-t egyszer már megrendezted Sepsiszentgyörgyön…

… Igen. Ő azóta befutott, Nyugat-Európában is elismert DJ lett. Az előadásra készülve együtt írtuk a zenét, és biztosan lesznek olyan nézők, akik kihallják belőle, hogy mindent Mozarttól „loptunk”.

Feltételezem, ezzel egy mai, 21. századi hangzást akartok adni az előadásnak.

Pontosan. Valljuk be, kevesen ismerik és hallgatják ma Mozartot. Márpedig én szeretném a fiatalokat is megszólítani a színházban.

18. századi zene helyett kortárs zenét választasz. De egy 18. századi dráma helyett miért nem választasz kortárs darabot?

Cseles kérdés. Csakhogy én ezt „kortárs” darabnak tartom. A történet bármikor, ma is, érvényes. Férfiak és nők egymásba gabalyodása, szerelmi-féltékenységi zűrzavara mindig igaz módon megszólal, ha olyan pompásan megírják, mint tette azt Beaumarchais. Egy jó komédiában a néző önmagára ismer, önmagát is kineveti, megkönnyebbül és megtisztul, úgy megy el a színházból, hogy derűvel tud ránézni embertársai és saját esendőségére, és éppen ezért tud megbocsátani. Számomra ez a lényeg: a megbocsátás. „Gróf úr, én ma már harmadszor, feltétel nélkül, megbocsátok.” Ez a Grófnő utolsó mondata, amihez azonnal csatlakozik Figaro: „Én is!”. Zsuzsi rávágja: „Én is!”. És csatlakozik mindenki, az egész szolgasereg: „Mi is!” Mindenki megbocsát a Grófnak. Az embernek jólesik ez: egy pillanatra fölébe kerül a Hatalomnak – mégpedig éppen a megbocsátás fegyverével. Nekem gyönyörűséget szerez Beaumarchais ravaszsága, játékossága, szövegének szépsége és gazdagsága. Szeretem.

Ezt bizonyítja az is, hogy miközben operától meséig, kortárstól klasszikusig mindenféléket rendezel, Beaumarchais-hoz ragaszkodsz. Mindössze két érvényes darabot írt, és te már mindkettőt megrendezted, sőt, a Figaro házasságát immár másodszor.

És biztos, hogy a Sevillai borbélyt is újra színre viszem valamikor. Mielőtt Kaposvárra jöttem, Moliere Tartuffe-jét rendeztem, ő is francia, és klasszikus és komédiaíró, nagyra is tartom, de hozzám valamiért Beaumarchais áll igazán közel. Derűs, üde, szabad, léha, könnyed, ravasz, találékony… Sorolhatom, de valójában az a válasz, hogy passzol hozzám és kész. Minden szereplőjében magamra tudok ismerni. Mellesleg van egy harmadik darabja, Figaro Londonban avagy a másik Tartuffe. Irtózatosan rossz darab. És tudod miért? Mert már egy kopott, unott, szkeptikus, rosszkedvű ember írta, akinek szereplői is ilyenek: mindenki mindenkit szid és utál, még Figaro és Zsuzsi is csak veszekednek, és a múltat emlegetik… Talán itt a titok: a Figaro házasságát még olyan ember írta, akinek mondataiból sugárzik az életöröm.

Ez a próbákra is átsugárzik: akármikor benézek, jókedvű emberek jókedvűen próbálnak…

Mert szeretem ezt a szöveget, és szeretem ezeket a színészeket is. Minden szereplő a helyén van. Ritka kincs az ilyen.

Könnyebb úgy szeretni a szöveget, hogy szinte már a tiéd: a darabnak majd’ a felét kihúztad.

Eredetileg van még egy fontos szereplő, Marcellina, a házvezetőnő. Őt és vele egy szappanoperákra hajazó történetszálat kihagytam.

Ez a szöveg azonos a 2008-ban Sepsiszentgyörgyön megrendezett Figaro… szövegével. A zene is ahhoz az előadáshoz készült. De ugye mi nem annak az előadásnak a másolatát fogjuk látni?

Jaj, dehogyis! Mások a színészek, én is más vagyok már. Árnyaltabb, gazdagabb jobb előadást szeretnék rendezni, és ez így is lesz.

Azt figyeltem meg, hogy a dialógust kitágítod: a szereplők nemcsak egymással, de a közönséggel is beszélgetnek. Színészek és nézők közös térbe kerülnek.

Itt vagyunk, együtt, a Gróf kastélyában. A néző újra és újra rádöbben, mindez szinte vele is történik, a színészt pedig arra figyelmezteti, hogy ne általánosságban, hanem az aznap esti közönséggel vegye fel a kapcsolatot. Jelenidejű minden.

A néző cinkossá is válik. Ugyanis a szereplők folyamatosan beavatják abba, mit akarnak elérni, és azt milyen eszközökkel, trükkökkel próbálják megvalósítani. Szoktuk mondani, hogy a Figaro házassága a szerelemről szól. De ha mindenki csal, hazudik, becsapja a másikat, akkor hol itt a szerelem?

Figaro és Zsuzsi nem csapják be egymást. Ők egyenrangú társként szerelemmel szeretnek. Van egy drámai fordulat, amikor Figaro tévesen azt hiszi, hogy Zsuzsi megcsalja őt. Ekkor az előadás is drámai töltést kap, megszólal az igazi Mozart, és Figaro elénekli dalát a nőkről. A nőkről, akikben csalódik – hogy aztán annál jobban öleljék egymást Zsuzsival. De ebben a dalban eltűnik a bohócorr, és eltűnik a talpraesett, játékos, jókedvű Figaro, mert legmélyebb érzései törnek elő. Tudhatjuk hát, hogy ezek az érzések mindvégig ott munkálnak benne is, Zsuzsiban is. De hát mi az a szerelem? A választ nem tudjuk, de azt igen, hogy céljai eléréséhez ilyenkor minden eszközt bevet az ember. Már egy bók is ilyen. Nem beszélve a túlzásokkal teli retorikáról, mindarról, amivel udvarol például egy férfi. Ilyenkor hazudunk? Egy kicsit igen, miközben igaz érzelmek vezetnek bennünket. Nem beszélve a szerelem kémiai oldaláról, amikor, merthogy utánanéztem a Figaro… kapcsán, az úgynevezett feniletilamin elönti az agyat, szívdobogásunk támad, izzad a tenyerünk… Nem okoskodok erről többet, mert minél többet beszélünk a szerelemről, annál jobban eltávolodunk tőle. Egy biztos: olyan intenzív állapotról van szó, amikor szinte mindent mozgósít az ember – és Beaumarchais darabját ez a felismerés mozgatja. Csalódás, féltékenység, egymásra találás… Mindezek olykor mulatságos, olykor drámai történéseit kell a színpadon megfogalmaznunk.

Vagyis minden bújócska, szerepjáték, bohóctréfa mögött ott egy állítás: itt és most, egy férfi és egy nő, esetünkben Figaro és Zsuzsi szeretik egymást.

Mégpedig egyenrangú társként. Nemcsak szerelmesek, de barátok, játszótársak, egymást tökéletesen értő és érző bohócok. Ezért aztán a laptop sarkairól mindig hozzájuk kerül a bohócorr.

B. L.

*Zakariás Zalán – 1982-ben született Baróton. 2002 és 2006 között rendező-szakra járt a bukaresti Caragiale Színház- és Filmművészeti Egyetemen. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház rendezője, de számos társulattal dolgozott Debrecentől Nagyváradig, Bukaresttől Budapestig. Kaposvárott először 2014-ben dolgozott, amikor az azóta is műsoron lévő S.Ö.R.-t állította színpadra.