Mi az a trash-líra? - Interjú Lázár Helga bábrendező hallgatóval

Térey János még soha nem játszott színdarabját, az Epifánia királynő-t választotta vizsgarendezésül Lázár Helga, a Színház- és Filmművészeti Egyetem IV. éves bábrendező szakos hallgatója.

Az Ódry Színpadon a mű keresztmetszetét láthatják majd a nézők, a címszerepben Szamosi Zsófiával. A fiatal alkotóval személyes érintettségről, hardcore munkáról, Stuttgartról beszélgettünk az április 23-i bemutató kapcsán.

Hogyan találtál rá erre a darabra?

A Trafóban tavaly volt egy Reaktív nevet viselő ’Maradjak? Menjek? Hova?’ hívószavak köré szervezett tematikus drámapályázat. A Színház- és Filmművészeti Egyetem akkor még III. éves bábrendező szakos hallgatóit, vagyis minket kértek fel, hogy felolvasó színházi formában dolgozzuk fel az öt nyertes művet, amik között ott volt az Epifánia is. Többen pályáztunk a drámára, ezért kisorsoltuk egymás között, én nyertem meg. Epifániával azóta is szenvedélyes a viszonyunk – egyszerre küzdelmes, egyszerre nagyon jó.

Miért tetszett?

Borzasztóan személyes anyag és problematika… Ez nem biztos, hogy jót jelent, mivel a darab egy őrlődő, frusztrált, pályaalkalmassági kérdésekkel küzdő és kicsit monomániás uralkodónőről szól, de azzal nyugtatom magam, hogy pályakezdőként ilyen témákról beszélni végtére is punk dolog.

Ezt hogy érted?

Epifánia birodalma egy pszichedelikus fantasy-világ, aminek iszonyat aktuális társadalmi vonatkozásai vannak. Ez a történet egy soviniszta, szélsőséges és politikailag teljesen megosztott közegben játszódik, ami annyiban különbözik a mai magyar valóságtól, hogy az epifánok sovinizmusa nő-, és nem hímsovinizmus. Mennek a szőnyegbombázások jobbról, jönnek a lázongások balról és ott van középen egy uralkodónő, aki nagyon tapasztalatlanul kerül a trónra, a megkoronázását pedig azonnal egy puccs követi. Még azt sem tudja, mennyire lenne alkalmas lenne-e az uralkodásra, máris menekülnie kell. Bennem is ott van mostanában a menjek vagy maradjak – kérdése, leginkább amióta kint voltam Stuttgartban. Kivándorlás, megfelelés, pályakezdő frusztrációk… Itt van az én a személyes érintettségem.

Nem a teljes művet, hanem egy keresztmetszetet mutattok be. Hogyan, milyen szempontok szerint húztatok és sűrítettetek?

Nem tekintjük keresztmetszetnek, ez csak egy húzott verzió. A szövegnek majdhogynem a harmadát, a szereplőknek pedig több mint a felét kihúztuk Gábor Sárival és Sándor Julival, akikkel már a felolvasó színházi verzión is együtt dolgoztunk. A mostani a negyedik példány-verzió, ami a munkafolyamat alatt kitermelődött. Ez a dráma egy őrületesen áradó lírafolyam, rengeteg szereplővel, helyszínnel, cselekményszállal. Ezeket próbáltuk meg valahogy egy mederbe terelni úgy, hogy közben megmaradjon a dráma sokrétűsége… Az Epifániában ott van egy nagyköltségvetésű hollywoodi film lehetősége, miközben mi egy kis költségvetésű előadásra adaptáltuk. Szeretünk szenvedni.

A Térey szövegek erős rendezői koncepciót igényelnek, épp az általad is említett áradó, burjánzó szöveg miatt. Te mit teszel?

Igen, iszonyatosan sűrű és költői a szöveg. Olyan helyzeteket találni, amelyekben ezek a mondatok hitelesen el tudnak hangozni, de közben nem nyomják agyon a szöveget, és nem tűnnek erőltetettnek, igazi hardcore munka. Úgy megteremteni egy fjordot, sivatagot, hegyi szállót, úgy ábrázolni egy kínzást, hogy az ne legyen illusztratív, szintén nehéz. Küzdelmesebb próbákon már többször viccelődtünk azzal, hogy ennek a drámának tényleg az lenne a legtisztább megvalósulása, ha a színészek kiülnének vele az Ódry szélére, és elmondanák szépen, értelmesen az egészet… Helyette egy erősen képekre komponált, vizualitásában letisztult, zeneiségében domináns előadás lesz, amiben fognak azért űrdresszekben is ugrálni majd zúzda zenére. Trash-líra. Vagy fantasy-reality. Ilyesmire érdemes készülni.

Miért esett a választásod Szamosi Zsófiára?

Olvastam a darabot, és egyszerűen ő kezdett el kirajzolódni. Ez csak azért furcsa, mert miután Térey megírta a darabot, elküldte Zsófinak a szövegkönyvet azzal, hogy szerinte neki kellene Epifániát eljátszania. Ezt én is csak akkor tudtam meg, amikor megkerestem Zsófit a szereppel. A felolvasó színházi verzióban Hay Annával dolgoztunk. Annával egy hamletibb, passzívabb karakter felé indultunk, Zsófi Epifániája idegesebb lesz, naivabb, optimistább, jobban becsapja magát. Jobban ellentart a körülményeinek, de nagyobbat is sérül.

Az osztály idei feladata egy nagyszínpadi rendezés. Milyen érzés az Ódryn dolgozni?

Még nem dolgozom ott. Csak utolsó hétre kapjuk meg a teret. De az idei évadban az osztályunknak lehetősége nyílt operát rendezni az Operaházban vagy a Zeneakadémián, én Bertoni Orfeuszát rendeztem a ZAK-on a GreekLateNight keretében és az ottani színpad csak kicsit volt kisebb az Ódrynál. Akkor kimondottan élvezetes volt ekkora léptékekben dolgozni.

Amikor az egyetemre jelentkeztél, kifejezetten érdekelt a bábos vonal, vagy épp csak ez a szakirány indult?

Amikor ide jelentkeztem, látványtervező akartam lenni. Felvételiztem még intermédia és látványtervező szakra is, túl is jutottam az első fordulókon, de közben felvettek ide. Azt persze éreztem, hogy a rendezés az, ami leginkább összefogja a dolgokat, amik érdekelnek, de nem számoltam azzal, hogy összejön. Sármelléki gyerek vagyok, tizennyolc évig tulajdonképpen egy rezervátumban éltem. Nekem volt a legnagyobb meglepetés, hogy felvettek. A báb közel áll a képzőművészethez, vagy ahhoz az erősen vizuális színházhoz, amire rááll az agyam. A bábos szak tudatosságra nevelt és stilizációs eszközöket adott a kezembe. A másik, hogy mivel a báb Magyarországon egyelőre szinte kizárólag gyerekszínházként van elkönyvelve, a bábos tanáraink sokszorosan annyit követeltek rajtunk, mintha nem nyomasztaná a műfajt a bizonyítási kényszer. Munkabírásra neveltek és fegyelemre. Nagyon hálás vagyok nekik.

Akkor te rendezőként elsősorban a vizualitás és a látvány felől közelítesz egy színpadi műhöz?

Nem kizárólag. Minden érdekel. A szövegköltészet, a képköltészet, a zeneköltészet. Mind a bábszínház, mind a ’sima’színház, csak másképpen. A báb leginkább úgy, ahogyan Stuttgartban viszonyulnak hozzá. Nagyon hosszan készül egy-egy produkció, sok személyes szűrőn át csepeg le a lényeg. Kis, két-háromfős társulatok rendezik saját magukat és tervezik a bábjaikat, és a bábszínházat lényegében fizikai színházként kezelik, ami nem az emberi test fizikájával, hanem idegen tárgyak anyagával dolgozik. Az emberszínházban leginkább az izgat, hogyan lehet kortárs vagy nem színpadra írt, kicsit drámaiatlanabb szövegeket színpadra konvertálni. Érdekel az opera, érdekel a táncszínház, minden, ami a színházi peremterületeken van. Minden, ami most íródik, általunk íródik, ami előttünk még nem volt.

Hogy kerültél Stuttgartba?

Erasmussal. Sajnos túl kevés időt tölthettem ott. Négy hónapot voltam kint, de következő szemeszterre visszamegyek. Amikor megkaptam az órarendem odakint, napokig vigyorogtam fölötte. Azoktól a művészektől tanultam, akikről itthon előadásokat hallgattam...iszonyat nagy szerencse. Az egyik legmeghatározóbb élményem az a marionett kurzus volt, amit Frank Soehnle tartott. Mi építettük a marionettünket, aztán különböző improvizációs gyakorlatokon keresztül hoztunk létre egy előadást. Iszonyatosan izgalmas volt, ahogyan megszületik a semmiből, onnan kezdve, hogy fa, habarcs és zsinórok, a színház.

Más az, amit itthon tanultok, és amit kint tanítanak?

Igen, de ez képzési sajátosság. A mi képzésünkben egyszerre fontos a báb és a normál színház. Nem megyünk bele a bábba olyan mélyen, mint a németek, viszont az itthoniak sokkal jobbak színészileg és a különböző bábtechnikákat tekintve. Mondjuk a kortárs német bábszínház is inkább performatív, mint lélektanra alapuló... Itthon az ember prés alatt van, ez hozza ki belőle a jót, ott pedig egy úszós együtt létezés és szupertoleráns közeg, amiben szinte magától alakul minden. Egyik rendszer sem rosszabb a másiknál.

Hogy látod magad néhány év múlva? Itthon vagy külföldön? Társulatban vagy függetlenként?

Mindent ki szeretnék próbálni. Az biztos, hogy Németország és Magyarország mindenképp lesz, felváltva. De ami talán a legjobban és így, első körben kéne, az egy nyugalmas műhely, társulat, vagy színház, ahol egyebek mellett még kísérletezni is lehetne.

Mit gondolsz a saját helyzetetekről? Lesz lehetőségetek az itthoni színházi életben teret, lehetőséget kapni?

Halmozottan hendikepes vagyok. Fiatal, felszármazott bábrendező nő. Úgy érzem magam így a pálya elején, mint amikor a maratonnál álltam rajthoz ősszel. Körülöttem csupa szálkás negyvenes férfi, gyönyörű vádlival, tizenéves futómúlttal és velük fogok most egy távot futni. Nagyon szeretek dolgozni, és beleadok a munkámba mindent, amit tudok. Lesz, ami lesz. Végül is… Akkor sem dőltem ki harminc kilométernél. 

Kérdezett: Spilák Klára