Művészet és tudomány találkozása - Interjú Bérczi Zsófiával és Bérczi Szaniszlóval

Idén a Bethlen Téri Színház az Élőkép Színházzal karöltve ünnepli a Föld napját.

Ez alkalomból április 20-án az Élő felszín című előadást láthatja és élheti át a közönség. Az előadás alatt olyan utazáson vehetünk részt, ahol a bolygók felszínétől eljutunk egészen az emberi létezésig. Az esemény kapcsán Bérczi Zsófiával, a darab tervezőjével és rendezőjével, illetve az édesapjával, Bérczi Szaniszlóval, az ELTE Anyagfizikai Tanszék docensével beszélgettünk, aki geológiai tanácsokkal és szakértelmével segítette az előadás létrejöttét.

Hogyan érintette az szülőként, hogy a lánya egészen más területet választott hivatásának? Zsófi, te mennyire érdeklődsz édesapád foglalkozása iránt?

Bérczi Szaniszló: Én örültem neki. Amikor kicsi volt, sokat meséltem Zsófinak, sokat festettünk és rajzoltunk, játszottunk – ennek része volt a bábozás, a szerepjáték. Mindenki megtalálja a magának való területet. Nem esnek ezek olyan távoli tartományokba, egész egyszerűen csak más látásmódokról van szó. Az Élő felszínnek egyébként szerfelett örültem: beküldtük a NASA bolygókutatási konferenciájára, és fönt is van ennek a honlapján.

Bérczi Zsófia: A természettudományok közel állnak az érdeklődésemhez. Csodálom azt az alázatot és kitartást, amit a tudományokkal való foglalkozás igényel. Miért nem mentem mégsem ilyen irányba? Mert erősebb volt a kreativitás, az alkotás, az új világok kitalálása és életre keltése utáni vágyam.

Bérczi Szaniszló: Nehéz arról beszélni, amit az ember csinál. Végül is minden színház érdekesen akarja bemutatni az életnek egy darabját. Nehéz azt a két dolgot összekapcsolni, hogy szórakoztató is legyen, mindamellett tanítson is. Valószínűleg ezt vette észre a NASA: hogy ezzel a darabbal lehet tanítani, például égitest felszínformálódást. Én természetemnél fogva másképp látom Zsófi darabjait, mint ahogyan ő látja az én munkámat, de mindig beszélgetünk róla, és mindig megértünk valamit a másik gondolatsorából. Úgy látom, hogy Zsófinak megvan az a különleges adottsága, ami ahhoz szükséges, hogy az érzelmeken keresztül mutasson be világokat, hogy remekül kapcsoljon össze jeleneteket.

Hogyan merült fel az Élő felszín létrehozásának ötlete?

Bérczi Zsófia: A Lepkévé válás című előadásunkban gyökerezik – ebben volt egy ötperces jelenet, amelyből az Élő felszín később kibontakozott. Az itt használt elasztikus textilnek és az arra való vetítésnek az ötletét Terebessy Tóbiástól kaptam, amikor a Lepkévé váláson dolgoztunk. A berlini Collegium Hungaricumban Can Togay megismerte ezt az előadást, és 2008-ban ő kért fel arra, hogy Kurtág György zeneszerzővel együttdolgozva hozzunk létre egy előadást a Tudományok Éjszakájára. Így már a Lepkévé válástól független, negyedórás darab született ott a helyszínen. Ennek alapján készült el 2013-ra az új, egészestés produkció: az Élő felszín. Ekkorra már sok mindent kikísérleteztünk: az összehangolt mozgásokat, illetve azt, hogy az elasztikus anyagot egy fém keretre rögzítve 30 cm-re felemeltük a talajtól, így konkáv mozgásokat is be tudunk mutatni.

Ez nyilván egy nagyon különleges, ugyanakkor egyáltalán nem szokványos feladatot jelent a mozgatóknak. Ők hogyan oldották meg ezt a kihívást?

Bérczi Zsófia: Én azt képviselem többek között ezzel az előadással is, hogy nem szükséges, hogy az ember megmutatkozzon. Tulajdonképpen ez egy nagyon sajátos bábozás, hiszen ezt a vízszintesen kifeszített anyagot alulról mozgatva kel életre egy világ: a színész kilép önmagából azért, hogy valami másnak életet adjon a mozgásával. Egyébként ez a 30 cm nem mindig pont ennyit jelent, hiszen amint valamelyikük megemeli az anyagot, megnő bent a tér. Tehát egy állandóan pulzáló térről van szó. Az a legnagyobb kihívás, hogy a felülről vetítő projektor képét ők egészen másképpen látják, mint mi a nézőtérről, így sokszor nagyon nehéz tájékozódniuk a díszlet alatt.

Milyen szerepe volt édesapjának, Szaniszlónak az előadás megalkotásában?

Bérczi Zsófia: Sokat beszélgettünk az előadás kapcsán – ő ajánlotta az előadásban szereplő bolygófelszíni képeket. Nem az volt a célom, hogy pontosan azt mutassuk meg, ami a valóságban történik, hanem hogy az adott képekhez illő mozdulatokat, megmozdításokat keressünk. Ráadásul mindezt Kurtág György zenéjével kellett összehangolnunk, így ez különlegesen izgalmas feladatnak bizonyult. Az volt a célom, hogy a tudománytól a művészi megközelítés felé haladjunk. Az egyik legmeghatározóbb jelenet, amikor egy négyzethálós felszínt mozgatunk. Ezt apa munkája inspirálta, mivel fiatalabbként a könyveit lapozgatva elbűvöltek azok tudományos képek, amikor a hegyeket mint egy négyzetráccsal borítva ábrázolják. (Ezeket a Holdra leszálló űrhajósok számára készítették olyan látványok bemutatására, amiket a domborzat magassági adataiból számoltak ki és rajzoltak meg – magyarázza Bérczi Szaniszló.) Számomra ez a négyzethálós táj a tudomány, a mérés szimbóluma. Ezért kulcsfontosságú ez a jelenet: itt fogható meg leginkább, ahogyan a tudomány és a művészet találkozik.

Az előadást játszottátok már úgy is, hogy szöveg kísérte, illetve olyan verziója is van, ahol kizárólag a zene kíséri a képeket és a mozgást. Miért alakult ki ez a kétféle előadási mód?

Bérczi Zsófia: Tavaly is ezzel az előadással ünnepeltük a Föld napját a Bethlen Téri Színházban. Akkor Szögi Csaba vetette fel, hogy az általános iskolás nézőink számára érthetőbb lenne egy szöveggel kísért előadás. Ezért írtam hozzá egy kísérő szöveget. Ez apukámnak nagyon megtetszett, és jobban is szereti a szöveges változatot.

Bérczi Szaniszló: Így van, és egy nagyon egyszerű válasszal felelek a miértre. Engem arra emlékeztet, amikor Zsófi kicsi volt, és feltettem a lemezjátszóra Prokofjevtől a Péter és a farkast. Az Élő felszínben az emberi hang, a narráció életre kelti a zenét is. A szöveg, a zene, a képek és a mozdulatok együttese ragyogó egységet alkot.

Bérczi Zsófia: Mindemellett olyan nézői visszajelzéseket is kaptam, hogy akad olyan, akit hátráltat a konkrét szöveg, és nem hagyja érvényesülni a saját fantáziáját. Szóval nagyon nehéz kérdés, hogy legyen-e szöveg, mennyi szöveg legyen. Azt vettem észre, hogy különböző igényű nézők vannak, és nem lehet erre egyértelmű megoldást találni. Most idén a Föld napján a csak zenés változattal találkozhatnak a nézők.

Meg szokták egymással vitatni Zsófi darabjairól alkotott gondolataikat?

Bérczi Szaniszló: Igen, meg szoktam nézni a darabjait, és utána meg is osztom vele a véleményemet. Nagyon sokat beszélgetünk a darabokról. Én tanárember vagyok – tehát úgy mondom el a véleményemet, hogy az én ismeretrendszeremhez hogyan vetült, én hogyan értettem. Jól tudom, hogy amit én mondok, azt is a magam ismeretrendszerén keresztül fogalmazom meg. Lehet, hogy azt más másképpen érti. Az előadásokba is bele kell ezt számítani, szóval mindannyian külön világokat, külön értelmezéseket alkotunk. Ez pedig egyáltalán nem baj, ettől jó a színház. Mindenki a saját rendszerébe olvasztja be a látottakat. Éppen ezért nagyszerű, amikor egymás nézőpontjait megértjük, és gazdagodunk ettől a véleménycserétől.

A család és a művészet összekapcsolódásának vonatkozásában meg kell említenünk a pécsi Angster emlékművet, ami Zsófi tervei alapján valósult meg. Mesélnének erről?

Bérczi Zsófia: Az emlékmű édesanyám családi ágához fűződik. Volt egy Angster Orgonagyár, melynek utolsó vezetője nagyapám volt, és amely megszűnt 1949-ben. 2010-ben egy public art pályázatnak köszönhetően létrehozhattunk egy orgonasípokból álló interaktívan zenélő installációt a városban, majd később erre a nagy sikert aratott, látványos, ámde sérülékeny bádogszoborra hivatkozva meggyőztük a városvezetést egy rozsdamentes acélból készült időtálló emlékmű szükségességéről. A hosszadalmas eljárás után szerencsére sikerült ezt megvalósítanunk, így Pécsett most is látható a nagyhírű orgonagyár emlékműve.

Az interjút Varga Nóra készítette