Keep in Touching - Interjú Dányi Viktória táncos-koreográfussal

A tehetséggondozás támogatása érdekében 2015 őszén Budapest Főváros Önkormányzata a FÜGE lebonyolításában meghívásos pályázatot tett közzé: a STAFÉTA célja, hogy a kisebb produkciók és a pályakezdő fiatal tehetségek is bemutatkozási lehetőséghez jussanak, ezzel is színesítve Budapest kulturális életét.

A Stafétáról:

A STAFÉTA Pályázat kuratóriuma a felhívásra érkezett 13 pályaműből 9-nek szavazott támogatást: 5 alkotás 100%-os támogatással, 4 pedig a projekt teljes költségvetését tekintve jelentős anyagi hozzájárulással valósulhat meg 2016-ban.

Eddig három pályamű került bemutatásra: a k2 Színház Kárpáti Péter dramaturggal közösen hozta létre a Trafóban a Dongó című improvizációs technikával készült előadást, melynek témájául a fociultrák szubkultúrája és az ustawka jelenség szolgált. Pass Andrea az első felnőtteknek szóló, Napraforgó című darabját mutatta be a Jurányiban, melyben azt vizsgálja, hogy a felnőttek hol és milyen hibákat követhetnek el, és azok miként épülnek be a gyerekeik életébe. A Jurányiban tartotta a Stereo Akt is az Etikett, avagy A tökéletes ember című produkciójának a bemutatóját, mely arra hívja fel a figyelmet, hogy hogyan  köt gúzsba a saját önuralmunk és megfelelési kényszerünk, illetve, hogyan szabadíthatjuk fel önmagunkat.

Az idei évadban még egy produkció kerül a közönség elé, Dányi Viktória április 29-én mutatja be a MU Színházban a Keep in Touching című koreográfiáját, mely a kézfogás alapmotívumára fog épülni.

2016 őszén folytatódnak a nyertes pályaművek színpadra állításai: Fülöp László a Trafóban, Rózsavölgyi Zsuzsanna a MU-ban mutatja be saját koreográfiáját. A Dollár Papa Gyermekei Csehovot, a Trojka Színházi Társulás pedig Virginia Woolf Orlando című művét viszi majd színre, és újra megmutatkozik rendezőként Kálmán Eszter látványtervező is.

A STAFÉTA záróeseményére egy díjátadó gála keretében kerül majd sor 2016 decemberében a Jurányiban, mely során fény derül majd arra is, hogy ki kapja az idei Budapest – a fiatal tehetségekért díjat.

Bővebb információ itt található: http://www.fugeprodukcio.hu/fuge/palyazatok/934-stafeta-eloadasok.html

Dányi Viktória válaszolt:

A tanulmányaid, majd a táncos és koreográfus munkáid egy tudatos pályára lépésről és építésről árulkodnak.  Ez annak köszönhető, hogy már nagyon korán elhatároztad, hogy tánccal szeretnél foglalkozni?

A tudatosság helyett, sokkal inkább a helyzetek, érzések és a csapódások alakították a pályámat. Természetesen vannak vágyaim, elképzeléseim a jövőről, de amióta kikerültem az iskolából, általában fél évre szoktam előre látni a naptáramban, hogy mit csinálok. Szeptember közepétől például még ijesztően üresek az oldalak, de próbálok hozzászokni, hogy ez a független lét egyik velejárója. Mire szeptember lesz, valószínűleg tavaszig tudom majd, hogy miket csinálok. Az, hogy táncolok, az kisiskolás koromtól jelen van, onnantól kezdve, hogy anyukám elvitt balettra, én vagyok a táncos a családban. Számomra azonban csak a szakközépiskolában, ahol találkoztam a kortárstánccal vált egyértelművé, hogy tényleg ezzel szeretnék foglalkozni.

Az első önálló darabomat még olyan 20 évesen csinálhattam az Artus Galériába, majd az ezt követő alkotói munkát egy nemzetközi pályázat, a Jardin d’Europe hozta, amire a volt londoni és itthoni osztálytársakkal (Molnár Csaba, Sebestyén Tímea) közösen adtuk be a jelentkezésünket.

Milyen nagy találkozásokat tudsz felidézni?

Iszonyatosan meghatározóak számomra a barátaim, akikkel együtt dolgozom (Molnár Csaba, Vadas Zsófia Tamara és még folytathatnám): egyrészt nagyon inspirálnak, másrészt egy olyan biztonsági hálót vonnak körém, amiben nyugodtan lehet jönni-menni, esni-kelni, elrugaszkodni, mert tudod, hogy ez a háló megtart és támogat. A legutóbbi darabom, Porteleki Áronnal készített Big Blonde & John (amíg te dolgozol) c. előadás két évvel ezelőtti kiindulópontja pont az volt, hogy megpróbáltam összegyűjteni a számomra fontos táncos, filmes, színházas élményeket, és mindezeket a momentumokat inspirációként alapul véve kezdtünk neki a munkának.

Alkalmi formációkban dolgozol: általában egy téged érdeklő témához keresel partnert, vagy fordítva?

Ez kicsit olyan, mint amikor két út találkozik: az alkotótárs személyén nagy a hangsúly, a téma meg ott lebeg körülöttünk, és amikor elkezdődik a közös gondolkodás, munka, egyre jobban kikristályosodik. Ami addig csak érzések, és sejtések formájában volt jelen, az alkotás során egyre tisztábban fogalmazódik meg bennünk, de a téma a végső formáját akkor nyeri el, amikor az előadás nézővel találkozik.

A korábban említett pályázat eredményeként hoztátok létre a BLOOM! formációját: a csapat nemzetközisége milyen hatással volt az alkotás folyamatára?

Az első közös előadásunk a City volt, aminek a munkafolyamatát az állandó jövés-menés jellemezte. Olyan volt az egész, mint egy hatalmas kirakó, amihez mindenki hozzátette a magáét: a bizalom és a megosztás határozta meg. Volt, amikor két hétig csak ketten próbáltunk, majd jött valaki a harmadik héten és hozzárakott valamit. Ez a rendszertelenség első ránézésre lehetetlennek tűnt, de a gyakorlatban belőlünk a legjobbat hozta ki.

A City, majd a Nyúzzatok meg is megkapta a legjobb előadásért járó Lábán-díjat. Szerinted miben rejlik ennek a két munkának a sikeressége?

Talán az érthetőségben. Abban, hogy könnyen a magadénak érzed és lehet hozzá kapcsolódni: azt láttuk, hogy a Nyúzzatok meg előadásért a kortárs tánc műfajától totálisan távol álló emberek is elkezdtek lelkesedni. Nagy élmény volt látni ezt a lelkesedést, illetve azt, hogy egy táncelőadás valójában milyen sok emberre képes hatni. Sokszor azzal találkozom, hogy a kortárstánc megkapja azt a bélyeget, hogy érthetetlen, élvezhetetlen és csak egy szűk kör, illetve a szakmabeliek értékelik, nézik. Ez nem igaz. A kortárstánc nem egy negatív bélyeg, hanem egy műfaj, amit igenis lehet élvezni.

Többször vettél már részt hely-specifikus előadásokban, mint koreográfust mennyire vonz ez a műfaj?

Megmozgat és hatással van rám a környezetem. Imádom a nagy, tágas és izgalmas tereket. Ha tehetném, változtatgatnám a lakhelyemet, például most szívesen a Ludwig múzeumba költöznék egy időre, aztán mondjuk nyárra Portugáliába a tengerpart mellé stb. De a viccet félre téve, a munkáim során többször előfordult, hogy vagy én kerestem, vagy megtaláltak az olyan helyzetek, amikor kiléphettem a színházból: a Big Blonde & John (amíg te dolgozol)-t sem színházban képzeltem el. Végül a Sín-ben találta meg most a helyét, mint stúdió előadás, ami keveredik a színházzal, de el tud rugaszkodni tőle és élményben nem egy klasszikus színházi lenyomatot képez. A Nyúzzatok meg csapattal például az előadást átalakítva, felkérésre kivittük a Valyo partra a Lánchíd pesti hídfőjéhez, vagy egy felfújt buborékban (Trafó- Bálna) kezdtünk a helyzettel valamit.

Április 29-én kerül bemutatásra a MU Színházban a STAFÉTA pályázaton nyert Keep in Touching című koreográfiád. Mesélnél az előadást megelőző kutatómunkádról?

A Nyúzzatok meg próbafolyamata volt nekem az az időszak, amikor a lányom mellett a figyelmem újra intenzívebben az alkotás, tánc felé fordult. A bemutató után úgy éreztem, hogy szeretném kideríteni, hogy milyen is vagyok én most, mint alkotó, egyedül hogyan funkcionálok. Kitaláltam egy olyan projektet, melynek az elsődleges célja a felfedezés, s nem pedig egy előadás létrehozása volt: kéthetes periódusokban dolgoztam három különböző témán, nagyon különböző alkotótársakkal. Ehhez az egész kutatói munkához a Sín Kulturális Központ adott helyet, támogatást. Több szempontból is nagyon felszabadító volt a próbafolyamat: az elkészült produkciókat csupán egy szűk meghívott szakmai körnek mutattuk be, másrészt a rövid idő, a két hét nagyon nagy motivációs erővel bírt, mert tudtam, hogy amilyen döntést meghozok ma, az lesz holnap is, nincs hezitálásra, javításra idő. Az első alkalommal Julia Jakubowskával és Ádám Ritával, a második során Porteleki Áronnal és végül Nelson Reguera Perezzel dolgoztam együtt. Nelsont már régóta ismerem, egy időben bejárt hozzánk a Budapest Táncművészeti Szakközépiskolába tréningezni, és pár osztálytársammal együtt icipicit dolgozott velünk, de ez nagyon régen volt, én tizenöt éves voltam. Azóta nem igazán találkoztunk. Amikor kerestem a harmadik alkotótársamat, véletlenül összefutottunk a Trafóban és arra gondoltam, hogy nála tökéletesebb „új ismeretlen” nincs: van már köztünk egyfajta bizalom, viszont teljesen más területen mozgunk. Érdekelt vele kapcsolatban ez a különbözőség, izgalmas kihívásnak gondoltam. A múlt nyáron a Szigetre készítettünk ebből a kéthetes munkából egy tizenöt perces darabot, ami után úgy érzetük, hogy van még bőven ebben a témában és együttműködésben.

Már a Szigetes verzió is a Keep in Touching alapmotívumára, a kézfogásra épült?

Nagyon megmaradt bennem Emanuel Gat Rite of Spring című előadása és már egy ideje ott motoszkált a gondolat, hogy kezdenék valamit ezzel az élménnyel. Az Áronos duett kapcsán érintőlegesen a felszínre került, de végül Nelsonnal a kézfogás motívumában talált magának utat és ebben sűrűsödött össze. A Szigetre készült produkciónak egyetlen fő szabálya volt, hogy szinte végig kézen fogva kell táncolnunk. Mivel a kézfogás, és ahogy mi vagyunk egymás mellett alapból rengeteg olvasatot magával hoz, a táncot igyekeztünk teljesen absztraktan megtartani. Amikor beadtam a STAFÉTÁ-ra a pályázatot, azt hittem, hogy ezt a tizenöt percet fogjuk egy egész estés előadássá bővíteni, de szerencsére nem így lett. Nagyon utálom, ha már a munka elején létrejön bennem egy konkrét kép az előadásról, ez megköt, inkább fojtogat, semmint segítene: azt szeretem, amikor a próbafolyamat során az alkotás bizonyos szempontból önálló életre kel, elkezdi írni magát. A kezdeti vízióm szertefoszlik, én pedig követem, akármilyen fura helyekre is vezet engem. A Keep in Touching-nál is, a darab egy ponton új irányt vett és elvesztettem a bizonyosságomat, hogy mi is lesz a vége, és ez a fajta tudatlanság és kiszámíthatatlanság nagyon kíváncsivá tesz és rettenetesen inspirál.

Kérdezett: Antal Klaudia