Szula Laci. Januárban volt ötven.
Ma reggel hív a kedvese, én azonnal kérdezném, mikor mehetek látogatni Lacit, hiszen a múlt héten már sokkal jobban volt, az intenzívről is kikerült, és abban maradtunk, rámcsörög, amikor mehetek. „Laci meghalt”, mondja, én káromkodok. Tudtuk, hogy ez is benne van a pakliban, de már kezdtünk reménykedni. Nemrég raktuk ki a jövő évad szereposztásait, számítottam rá. „Ami megtörtént, megtörtént”, idézte mindig a nagyanyját a Bányavakságban, tette ezt minden próbán, minden előadáson olyan utánozhatatlan tájszólással, hogy meghaltunk a röhögéstől. Erre a mondatra építhetünk egy előadást, gondoltam, amikor a tervezett szereposztásban Iraida Szemjonovna, 80 éves néni mellé odabiggyesztettem: Szula László.
Ami megtörtént, megtörtént, Laci ma reggel meghalt, soha nem játssza már el a szerepet. Ez a fogalmazás az ő esetében pontatlan: „szerepjátszásban”, amikor mintha-színjátszással mórikálni kellett magát, ügyetlen volt. Ha nem volt elementáris köze a szerephez, szinte civil maradt, mert ő, mint minden igazi színész, önmagát kereste és önmagát akarta felmutatni a szerepben. „Nekem ezen nincs mit próbálnom, mert tudom” – mondta például a Pillantás a hídról főhőséről. De ezt elmondhatta volna a Woyzeckről, Bubnovról, Aigiszthoszról vagy… és most hív Keserű Imre, egykori szentesi tanár, aki egykori szentesi tanítványáról, Szula Laciról kérdez, mi történt, és ezért úgy folytatom a mondatot, hiszen láttam annak idején, több, mint harminc éve már, hogy ezt elmondhatta volna Claudiusról is a szentesi diákszínjátszók Hamlet-előadásában…
Nincs mit próbálnom, mondta, de persze próbált, sőt teljes lényét belevetve, önmagát szinte felszámolva dolgozott. Szerep és színész összeolvadt ilyenkor, mert ő nem megoldotta, hanem megélte a helyzeteket. Tanulhattuk tőle, amit eltanulni lehetetlen: a hiteles jelenlétet. Hogy úgymond nem csinál semmit, csak ott van, és minden igaz. Talán ez a legtöbb, amit mondhatok róla: Laci mindig igaz volt a színpadon.
Máskülönben keveset tudtam róla. Mindannyian keveset tudtunk. Zárkózott, csendes, makacs ember volt, félrehúzódó „kisemberként” gyanakvóan nézte a „nagyok” játszmáit, hogy aztán a színpadon fölébük nőjön. Egyetlen egyszer dolgoztunk együtt, a Bányavakságban. És mégis, meghatározó színész, meghatározó ember lett az életemben. Pedig alig szólt, alig beszéltünk. Találkoztunk a próbán vagy az előadás előtt, kutyahűséggel rám nézett, félszegen mosolygott, tudhattam, ebben az emberben bízhatok.
A Bányavakságot nagyon szerettük, és mindannyian, akik benne dolgoztunk, egymást általa is megszerettük. Februárban játszottuk legutóbb, izgatottan számoltuk, mindjárt jön az ötvenedik. Hogy majd ötvenes póló meg buli meg ölelés. Nem lesz ötven. Nem látom már többé, ahogyan az előadás végén ez az összetört, önsorsrontó kisember, Incének hívja a szerző, de hát szerep és színész egy és ugyanaz, akár egy rongycsomó, ül a sarokban, nehézkesen feltápászkodik, még utoljára körülnéz, aztán csendesen elköszön.
„Nem akarok én zavarni senkit… csak… fáradt vagyok… nagyon”. Tudhatjuk, minden szó igaz. Túlságosan az.
Bérczes László
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.