Május 4-én ünnepli születésnapját Igó Éva, a Vígszínház színművésze. Ez alkalomból köszöntjük összeállításunkkal.
Igó Éva pályájáról röviden:
Budapesten született. 1980-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, de már 1976-tól kezdve játszott a Pinceszínházban. Az egyetem elvégzése után a Miskolci Nemzeti Színházhoz került, ezt követte 1984-ben a kaposvári Csiky Gergely Színház. 1987-óta tagja a Vígszínháznak, de fellép az Éjszakai Színházban is, illetve játszotta a Spinoza házban a Pesti Cabaret-t. Több mint 30 film- és televíziós szerepben láthatta a közönség.
A legjobb női alakításért odaítélt Színikritikusok Díját kétszer nyerte el: 1981-ben a Lear királyban, majd 1984-ben a Luluban mutatott játékáért. 1981-ben a Veszprémi Filmszemle legjobb női alakítás díját is elnyerte a Tegnapelőtt című filmmel. 1983-ban Jászai Mari-díjat kapott. A Csókos asszony-beli alakításáért Emerton-díjjal jutalmazták. 1991-ben Varsányi Irén-emlékgyűrűt, 1994-ben MSZOSZ-díjat kapott. A Filmszemle HBO-díját kétszer nyerte el, előbb az Esti Kornél, majd a Törvénytelen című filmben nyújtott alakításáért. Háromszoros Ajtay Andor-emlékdíjas (1996, 1998, 2003). 1998-ban Érdemes Művész lett. A Ruttkai Éva-emlékgyűrűt 1998-ban ítélték neki. A Cselédekben nyújtott alakításáért a Fővárosi Önkormányzat Színházi díját nyerte. 2009-ben megkapta a Roboz Imre Művészeti Emlékdíjat is.
Igó Éváról saját szavaival:
Gyerekkor: Én a Ferencvárosban nőttem föl, ahol a nagyanyám még a porolón verte ki a szőnyeget. A takarítás napján a szőnyegek lógtak a porolón, a többi napon meg mi, gyerekek. Fejjel lefelé meg mindenhogy, amíg el nem fenekeltek minket, mert kezdett a poroló tönkremenni. Amikor így találkoznak a gyerekkori emlékeink meg a vágy, hogy valamit úgy mutassunk be, ahogy a szívünkből jön, abból lesz a csoda.
Helyzet: Szerintem nincs az a helyzet, amelyet ne lehetne emberi hangon megoldani. Vannak pillanataim természetesen, amikor én is robbanok. Nem vagyok szent. Több mint százéves, mély pincebejáratú ferencvárosi bérházban nőttem fel. Heilbronnban született a nagymamám, sváb asszony volt. Ha valami nagy balhé készülődött a családban vagy a környezetében, bement a spájzba, fogott egy befőttesüveget, aztán beállt a pinceajtóba, a lépcső tetejére, és üvöltött, ahogy a torkán kifért, a befőttesüveget meg levágta a földre. Minden méreg kiment belőle.
Miért nem lett bankár?: Mert idejekorán faképnél hagytam őket. Akkoriban már a Pinceszínház tagja voltam. Keleti Éva és Mezei István vezették, imádtam ott lenni. Volt valami fesztivál, azt hiszem, Bajára mentünk; engem nem akart elengedni a főnököm, ezért felmondtam. Aztán hordtam újságot, meg ami jött.
Színház: Ez mesterség is, amit meg kell tanulni, meg olyasmi is, amit nem lehet megtanítani. Amire születni kell. Megfelelő idegrendszerrel, alkattal. Ha valaki nem erre született, akkor reménytelen. (...) Imádom a színházat. Ez az életem, mese nincs.
Mint egy gyerek: Minden szerepemet úgy élem meg, mint egy gyerek. Azzal az örömmel és azzal a kíváncsisággal. Izgat, mit lát a darabban, a szerepben a rendező. A hivatásomról sokat tudok, szinte mindent, magammal sosem vagyok bajban, az önismeretem is igencsak alapos. A Fátyol nélkült nem is színházként kezelem. Itt hús-vér asszonyokról van szó, akik érintettek az iraki háborúban. Umm Ghada a szörnyűségek után ott marad a bunkerban, és a világ minden tájáról ő fogadja azokat a látogatókat, akik mindent tudni akarnak a bombatámadásokról. A szöveget gyorsan megtanultam, de ami utána következett, a próbák és most az előadások, az már valóságos gyászmunka. Ahogy ott ülök, és hallgatom a többieket, várom, hogy meg kell szólalnom, valóban azt érzem, hogy gyászolom ezeket az embereket. Nekem is bőségesen van mire és kire gondolnom. Nem is szerep, amit Mátyássy Áron rendezésében játszom. Ez egy monológ, amelynek bírni kell a súlyát.
Csókos asszony: A színházban nem lehet tudni, mikor mi jön be. Egy könyv, egy fordítás esetében lehet? Még az interjú előtt beszélgettünk, és szóba került a Csókos asszony, ami ma már legenda. Fejjel lefelé lógva énekeltük a Méhessel az Éjjel az omnibusz tetejént a főpróbán, és miközben én énekeltem, Laci odasúgta nekem: „Meg fogunk bukni!” Azt gondolta, hogy ez nem fog működni. És aztán akkora csattanással találkozott a darab a nézőközönséggel, hogy az csoda volt.
Idő: Én már a főiskolán is nálam idősebb nőket, öregasszonyokat játszottam. A Cherbourg-i esernyőkben a megroggyant nagynéni voltam. Játszottam természetesen kislányokat is, de mostanában ismét nagyasszonyokat vagy megviselt, megtört nőket kapok. A saját korommal igazából soha nem kerültem viszonyba, mégsem panaszkodtam. Nekem ez nem okozott gondot. A mai napig meglepődöm, ha ki kell mondanom, hány éves vagyok. Egyáltalán nem érzem magam annyinak. A vitalitásom, az életszeretetem visz előre. Karriert soha nem építettem, most meg már késő is lenne.
Jó: Hárommondatos szerepeket is elvállaltam, ha felkértek rá. Imádom a színházat. Játszottam nagyregényből rosszul dramatizált főszerepet, amelyen nehéz volt fogást találni. De még abban is ráleltem arra, ami nekem jó volt benne. Persze a család is mindig fontos volt számomra. Szakma és magánélet között egyensúlyt kellett teremteni. Ez sem volt könnyű. Bármennyire igyekszik is az ember, valami mindig a másik rovására megy. Most jutottam el oda, hogy teljes mértékben ura lettem az életemnek. Van a színház és a rengeteg elmaradás. Jó társaság, remek könyvek, nagy lógások, utazások. Eddig tele voltam kötelezettséggel. Neveltem a gyerekemet. Mostam, főztem, vasaltam, takarítottam, megoldottam az otthoni feladatokat, mellettük a szerepeimet, sőt volt idő, amikor még tanítottam is. Próba és előadás között. Borzasztóan fárasztó volt, mégis elmondhatatlanul élveztem. Most úgy érzem, vannak szabad vegyértékeim. Egy korombeli színésznő már nem talál magának annyi feladatot, mint fiatalon. Olyan nagyon panaszkodni mégsem hallott még senki. Egyszerűen az a fajta vagyok. Mindig annak örülök, ami éppen van. Nem azon kesergek, ami elment mellettem, hanem abban találom meg a boldogságomat, ami van.
Minden reggel: Túl a negyvenen nemcsak a szerepeiről, önmagáról is sokat tud már az ember. Vannak házasságai, barátságai, szerelmei, gyereke. Ezerfelé tépik, és minden problémát egyedül kell megoldania. Igen, nőnek lenni, ahhoz értek. S van ennek a nőnek, Esterházy nőjének egy nagyon szép gondolata: hogy a halálra fel kell készülni. Hogy ha már úgyis el kell menni, akkor nem mindegy, hogyan. S akkor ez engem elkezdett foglalkoztatni. Azóta eltelt közel húsz év, de ez nekem nagyon fontos lett. Hogy minden reggel mosolyogva búcsúzzak el. Vagyis nem haraggal, nem konfliktussal, nem valamiféle érzelmi adóssággal, hanem tisztán, mosolyogva.
Jól: Megtanultam a koromnak megfelelően viselkedni: amikor lehet, akkor otthon maradok, olvasok, néha internetezem, kutyát sétáltatok, és köszönöm, nekem ennyi elég. Sehol egy buli, sehol a nagy társasági élet. Ez van. Nekem már nem kell az oroszlán is, hogy a Szentivánéji álommal egy színházi hasonlatnál maradjunk. Jól érzem magam a bőrömben.
Holnapunk: Semmiből nem csinálok nagy ügyet. Édesanyám betegsége idején megtanított az élet: vannak fontos dolgok és kevésbé fontosak. (...) Ügyelek rá, hogy rend és nyugalom legyen az életemben. Hogy minden úgy maradjon, ahogy most van, hiszen az összes döntésünk, kimondott szavunk, cselekedetünk ott van a holnapunkban.
Fotók forrása: VÍGSZÍNHÁZ
Forrás: Színház.hu, Vígszínház, nol.hu, vasarnap.ujszo.com, ridikulmagazin.hu, MTI