"A POSZT-nak közösségi ünneppé kell válnia" - Interjú Balogh Tiborral

Balogh Tibor színikritikus, dramaturg, múlt évi válogató a POSZT újonnan alakult tanácsadói testületének egyik tagja. Élete elválaszthatatlan része a rendezvénysorozat, úgy véli, a fesztiválnak közösségi ünneppé kell válnia. Interjúnkban arra is választ ad, mennyi esélyét látja annak, hogy ez megtörténjen.

Milyen emlékek fűznek a POSZT-hoz? Van-e kedvenc momentumod a POSZT múltjából?

Jelen voltam az eddigi összesen, igaz, az elsőn véletlenül. Muzeológus kedvesem a Janus Pannonius Múzeum vendéglakásába kapott nyári beutalót. Nekem eszembe sem jutott, hogy az első POSzT városába utazunk, akkoriban éppen sózott, nyers marhabőrrel kereskedő oroszoknak fordítottam, illetve egy haverom tolmácsképzőjében segédkeztem – színháziszony miatt. A főtéri plakátok hoztak képbe. Csütörtökön érkeztünk, s pénteken, az utolsó versenynapon a jó-ismerős szervezők besegítettek egy előadásra. Iszonyoszlató élmény volt. Visszatértem a kritikaíráshoz, és alig vártam a következő júniust. Odautaztam Pécsre, teljes bizonytalanságban. A múzeumi vendégszobát ugyan megkaptam, viszont a jegyigénylőm elkallódott, s napról-napra sorba kellett állnom a maradványjegyekért. A Magyar Színházművészeti Szövetség Kritikus tagozatába (a mai Céh jogelődje) azért léptem be, mert a múzeumi vendégszobát felújításra bezárták, POSzT-szállásra pedig csak tagként lehettem jogosult. Hamar kiderült azonban, hogy úgy sem: a fesztiváligazgató, Jordán Tamás éppen akkor nem volt kritikusbarát periódusában, és a tagozat számára egyetlen szállodai szoba kiutalását engedélyezte. Néha belefértem a létszámba, de inkább nem, ám sohasem kényszerültem hálózsákkal a vasúti híd alá: a POSzT-irodai recepciósok minden alkalommal gondoskodtak rólam, igaz, olykor időközben szállodát kellett váltanom. Azt hiszem, ez a vadvendégi státuszom tette az életem elválaszthatatlan részévé a fesztivált.

Mit jelent számodra ez a fesztivál? 

Nem egyedül vagyok POSzT-barát, ám ezt többen ügyesen titkolják. A kettős életemből eredően – időnként társulati tagként is dolgozom – tapasztalom, hogy a válogató fontos lény. Kérve, kéretlenül nyomon követik a mozgását vidéken, attól, amint a városba megérkezik. Vacsorázik-e előadás előtt valahol, vagy 7 óra 6-kor rogy bele a zsöllyébe, zihálva? Pumpál-e cefreillatot magából a mellette ülőkre? Hány percet vesz igénybe, míg befejezi a mocorgást, és végre egyenletesen szuszogni kezd? (Horkolásra hajlamosaknak nem javallott a válogatói munka.) Belefeszül-e az arca az élménybe? Visszatér-e a nézőtérre az előadás közbeni mosdózásból? Melyik jelenetnél hagyja ott az előadást? Egyedül, a válogatótárssal, partnerrel, vagy kísérettel járja-e a színházakat?

A válogatók némelyike azt tévedi, hogy üveggömböt fújhat maga köré objektivitásból: nem áll be a színház ingyenes parkolójába, a pénztárhoz kéri a jegyét, nem megy be a színészklubba, nem elegyedik szóba az igazgatóval, a darab rendezőjével. Én azt gondolom, ha mindenkivel találkozom, aki igényli ezt, az pontosan úgy elvezethet az objektivitáshoz, mintha egyenlően kerülöm a behatásokat. Kukának lenni, nagyon nem-emberi. Tömören: ahová egyedül mentem, oda vonattal érkeztem, megszálltam a városban, ettem-bambiztam előadás előtt, aztán lementem a klubba, ha hívtak. A viselkedésemnek rengeteg élményt és tudást köszönhetek.

A 2014-2015-ös évad nem bővelkedett kiemelkedő teljesítményekben, ezért feljogosítva éreztük magunkat arra, hogy merítsünk bízvást a fiatalok munkáiból. A felfedezés mámorát éltük meg Sepsiszentgyörgyön, Sardar Tagirovsky Meggyeskertje láttán. Ugyanott, Porogi Dorka meglepett egy remek Kaisers TV, Ungarn rendezéssel (nekem jobban tetszett, mint az eredeti), és lenyűgözött a felbomló Szputnyik Hajózási Társaságnak A Heilbronni Katica előadása (Badarság volt felülniük a bojkott-hisztériának.) Ért egy örömteli és egy végzetes csalódás is. A Mester és Margarita szerelmes asszonyának óvatosságot parancsolt áldott állapota, ezért megbillent közte és a Mester, illetve közte és Woland között az erőegyensúly a pécsi színpadon. A békéscsabai Koldusoperában, a Peachum feleségét játszó Kara Tünde egy tavaszi próbán eszméletét vesztette, agykárosodást szenvedett, s a társulat nélküle, előtte tisztelegve vitte végig az előadást. Ha létezett volna már a Szakmai Tanácsadó Testület, biztosan felmenti a csabaiakat a versenykötelezettség alól…

Miért vállaltad, hogy a POSZT tanácsadói testületének tagja leszel? Mi az, amit ebben a minőségedben a legfontosabbnak tartasz képviselni?

Aggodalomból vállalt megtiszteltetés. Pontosan tudom, hogy versenyfesztiválként még egy balhét nem élne túl a POSzT. A sajtófigyelő jelzése szerint, a tavalyi zsűri-hirdetéstől kezdve kora őszig, a város nevét tartalmazó negatív hírek egészen eltakarták a pozitívakat. 74 milliót kifizetni valamilyen rendezvényre azért, hogy előtte, közben és utána agyagba legyenek döngölve ország-világ előtt – a hűtlen kezelés fogalmával illethető bűncselekmény. A POSzT-tulajdonosok által létrehozott Szakmai Tanácsadó Testület (SzTT) bajmegelőzőként működhet. A puszta tény, hogy felállt, és működik, más témák felé irányítja a katasztrófatudósítókat: nem hirdethető „a színházi világ végzetes kétfelé szakadása”. Közös asztalhoz ültek olyan emberek, akiknek a szavait egymás ellen szokták forgatni a sajtóban és a politikában.

A Testületnek kezdetben átmeneti helyzetet kell kezelnie: a régi menedzsment által felkért válogatók versenyprogramjához zsűrit állítani, alkalmi szavazási szabályok szerint. Az új válogatók tehermentesítésére nevezési limitet megállapítani; megszövegezni a nevezési lapokat úgy, hogy a versenyszabályzat elkészítése majd ezután következik.

A versenyszabályzat tartalmi részének kidolgozáskor akarom hallatni a hangomat. Szeretném elérni, hogy a válogatási szempontok sorában csak a megosztott első helyet kapja a színházi formanyelv megújítása terén hozott eredmény. A Nagy Francia Forradalom is abbamaradt, mielőtt kipusztultak volna a franciák. Franciákon itt-most a színészt értsük! A színészi képességek megbecsülésére irányuló válogatás lehet olyan gyümölcsöző, mint az innováció-hajhász szemlélet. Thomas Ostermeier Sirály-előadásának Nemzeti színházi fogadtatása mutatja, hogy az ad absurdum vezetett redukció a korszerűség legeltökéltebb híveit is zavarba tudja ejteni. Akkor lehet kiegyensúlyozott egy fesztivál, ha arányban hatnak a vertikálisok és a horizontálisok.

Milyen élményeket őrzől abból az időből, amikor válogató voltál? Mi az, ami a leginkább megmaradt benned, ami a leginkább megérintett?

Esernyőt nem viszek. Illúziókat sem. Meggyőződésem viszont, hogy a pécsi kutya nem Pécsett van eltemetve. Könnyebb szívvel lehetne versenyprogramot válogatni, ha valahol tarthatnának egy rangos fesztivált a függetlenek, ha visszanyerné a varázsát Kisvárda, s szívesen mutatkoznának be ott a határon túliak. Idén készséggel és köszönettel hallgatta meg a POSzT-menedzsment a válogatók ajánlásait, ez enyhít azon a feszültségen, hogy a versenyprogramban a függetleneknek és a határon túliaknak (utóbbiaknak méltatlanul) kevés hely jutott. Van – kötelezően – a POSzT-nak másik arca is. Közösségi ünneppé kell válnia, sok rangos, reklámhordozó eseménnyel. A vigalmi bevételekből képződhet saját tőkéje a vállalkozásnak, s függetlenedhet valamelyest a fesztivál az állami költségvetés-tervezők időjárási frontjától.

Mit kívánsz a POSZT-nak, és mi az, amit idén mindenképpen megnézel?

Azt kívánom a POSzT-nak, hogy ne csalódjam benne! A néznivalóim összeállítására több éve bevált stratégiám van. Ha jól ismerem a válogatókat, azt nem nézem meg év közben, amit szerintem bizonyosan meghívnak majd – így éri meg napokra odaköltözni Pécsre. Ha nem színháziak a válogatók, akkor megnézek előre minden kedvemre valót, hogy repetázhassak a POSzT-on. Most kevésbé voltam stratégiai pozícióban, kisvárdai válogatóként a színházra fordítható időm nagyobb részét az országon kívül töltöttem, ezért kis túlzással azt mondhatom: mindent látni akarok!

Kérdező: Tóth Berta / Színház.hu