"Miért öltük meg a romantikát?" - Villáminterjú David Doiasvili grúz rendezővel

Nem először találkozhat a Nemzeti közönsége David Doiasvili grúz rendezővel. A tavalyi Szentivánéji álom című előadásával Shakespeare vígjátékának, az idei MITEM-en pedig az Éjjeli menedékhelynek adott új értelmezést. Meglepő feldolgozásra készül a Cyrano májusi bemutatójával is. A rendezővel Lukácsy György beszélgetett a Nemzeti Magazinban.

A Nemzeti ajánlója a darab elé:

A 19. század végén, amikor úgy tűnt, hogy a realizmus, naturalizmus és a számtalan új "izmus" veszi át a romantika helyét a művészetekben, egy 29 éves francia költő, Edmond Rostand kirobbanó sikert aratott a párizsi Comédie Française-ben bemutatott romantikus vígjátékával. Ez volt a Cyrano de Bergerac, és az 1897-es párizsi bemutató után hamarosan tomboló sikerrel játszották Európában, Amerikában, még Japánban is. Rostand ötven évet élt, hasonlóan szenvedélyesen, kalandosan, mint hőse, Cyrano, egész fiatal korától kezdve népszerű író, költő, kritikus volt.

A világirodalomban csak a legnagyobbaknak sikerül olyan legendás figurát megalkotni, mint Cyrano, a kötekedő, nagyszájú, sziporkázóan szellemes párbajhős és költő, az érzelmes szívű, önfeláldozó, csúnyaságában is büszke lovag. Rostand hőse valóban élt a 17. században Savinien Cyrano de Bergerac: tehetséges író, a hagyományok ellen lázadó szabadgondolkodó, Moliere kortársa és barátja, aki verseket, szatirikus leveleket, színdarabokat, regényeket írt, és félelmetes kardforgató hírében állt. Rostand felismerte, hogy az igazi Cyrano legfontosabb műalkotása maga az élete, és ebből alkotta meg "elevenbe vágó, szellemes" verseléssel örökérvényű szerelmi történetét.

 Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Interjú David Doiasvilivel:

A 2010-es tbiliszi Cyrano-rendezésének zenés beharangozóján hiába kerestük a főszereplő nagy orrát. Mi okozza így a drámai feszültséget?

Ebben a darabban minden fordítva van. Az orr nem a drámaisága, hanem a komikum miatt kap hangsúlyt. Ilyen értelemben az orr a komplexusaink, frusztrációink jelképe. A másik oka ennek a rendezői döntésemnek: ma egy nagy orrú Cyrano egyszerűen régimódi lenne. A Nemzeti előadásában sem erőltetek ilyesmit Fehér Tiborra. A két előadás azonban jelentősen eltér egymástól. Hogy csak egy példát mondjak: a tbiliszi egy korhű jelmezes előadás volt, most nem használunk XVII. századi kosztümöket. Egyébként, ha Cyranót kizárólag a nagy orra alapján ítéljük meg, nagyon felszínesen közelítjük meg a darabot, mert az csupán a komikus szituációt erősíti – ezt a hatást viszont nagy orr nélkül is el lehet érni. Ha figyelmesen olvassuk a darabot, azt tapasztaljuk, hogy a szereplők közül csak Cyrano állítja magáról, hogy nagy az orra, a többiek csupán erre reagálnak. Ebből fakadt az az elgondolásom, hogy Cyrano csupán képzeli, hogy nagy az orra.

Az orr mint képzelt tulajdonság hasonlít ahhoz, ahogy a virtuális valóságban egy képet akarunk alkotni magunkról? Általában persze jobbnak mutatjuk magunkat, Cyrano elég lemondó képet sugároz magáról.

Nagyon félek a virtuálistól a valóságban. Ha megyek az utcán, arra gondolok, ez az én valóságom. Ha viszont megnyitom a Facebookot, egészen más valósággal szembesülök. Azt kérdezem magamtól: melyiknek van nagyobb igazsága? A virtuális térnek, vagy ahol létezem? Olyan ez, mintha az álmaink folytatódnának ébredés után.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Úgy is értelmezhetjük a darabot, mintha Cyrano szerkesztené Christian Facebook-oldalát? Hiszen a jóképű Christian helyett ő „posztolgat” szép verseket…

Látszólag valóban Cyrano udvarol Christian helyett, igazából talán inkább közvetítőnek használja. Egy dologban azonban nem áll a Facebook-párhuzam. A virtuális valóságban az udvarlás például gyakorlatilag megszűnt. „Akarsz szexelni? Igen? Jó.” Ennyiben ki is merül. Pedig milyen szép, amikor míves leveleket írnak egymásnak az emberek! Miért rossz az, ha egy férfi nagy tetteket hajt végre egy nőért? Amikor úgy tudnak szeretni emberek, hogy ezt nem szégyellik? A mostani világunkban eltűnőben vannak ezek a dolgok. Vagy ha mégis találkozunk ilyen emberekkel, gyakran kinevetjük őket. Szándékosan a legismertebb magyar fordítást – Ábrányi Emil szövegét – használjuk az előadáshoz. Számomra nagyon fontos az előadás nyelvezete, mert a darab romantikáját, költészetét nem szabad elveszíteni. Ha megpróbálnám megfogalmazni, miért is csináljuk ezt az előadást, valahogy így hangozna: Miért öltük meg a romantikát önmagunkban?

A Cyrano matematikája: a címszereplő és Christian ketten tesznek ki egy férfit. Ön viszont öt Roxane-t állít ebbe a képletbe. Miért?

Amikor azt gondolnánk, hogy már mindent tudunk egy nőről, akkor egyszer csak csinál valami olyan meglepőt, ami elgondolkodtatja a férfit – mintha egészen más nőt ismert volna eddig. Amikor a Cyrano de Bergeracot olvasom, az az érzésem, hogy Roxane mind az öt felvonásban olyan dolgokat művel, ami meglepő az előzőekhez képest, mintha már egy másik nő lenne. Ezért lett az előadásban öt Roxane. Ők a történet előrehaladásának megfelelően jelennek meg, de a próbák jelen pillanatában azt is látom már, hogy egyszerre is színpadra lépnek majd.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

2014-es Szentivánéji álom-rendezése áthangolta a megszokott, könnyed vígjátékként megismert darabértelmezést, tündérjátékból tragikus álomutazást formált. A Cyrano műfaját hogyan határozná meg?

Nehéz megmondani. Szeretném könnyed komédiaként indítani, de a próbafolyamat jelenlegi pontján még nem tudom, hová lyukadunk ki. A színészek nagyszerűek és rengeteg izgalmas gondolattal gazdagítják ezt a munkát. Azért is válaszolok nehezen a kérdésére, mert nem tudom megragadni, mi a különbség komédia és tragédia között. Számomra nagyon fontos Csehov levele, amelyben leírja, hogy a Cseresznyéskertre azt írta a darab elé: komédia. Ott hagyta a kéziratot a Moszkvai Művész Színházban, majd elutazott Jaltába. Felesége a színházban maradt, s onnan üzent az írónak, hogy elolvasták a darabot, nagyon tetszett mindenkinek, de senki sem érti, miért komédia ez. Csehov válasza: Jaltában vagyok, május van, és minden virágba borult, én meg hamarosan meghalok. Ez nem komédia?

A Szentivánéji álom előadást többen úgy jellemezték, mint virtuóz színpadtechnikai bemutatót. Most is hasonlóra készül?

Mindig rácsodálkozom, amikor ezt felróják nekem. A Nemzetinek olyan csodálatos a színpadtechnikája, hogy furcsállom, miért nem használják ki jobban mások is. Természetesen a Cyranónál is kihasználjuk ezeket a lehetőségeket. Nem szeretem a nagy díszleteket, hajlok a minimalizmus felé, de a technikát is szívesen használom, ha ez segíti a színpadi cselekményt.

Az interjú elsőként a Nemzeti Magazin III. évfolyamának 8. számában jelent meg.

Kérdezett: Lukácsy György,

Nemzeti Magazin