"Minden percet kitöltő természet" - 75 éves Haumann Péter

Haumann Péter Kossuth-díjas színész, a nemzet színésze május 17-én hetvenöt éves.

Fotó: Nők Lapja 

Haumann Péter pályájáról:

Szülei női fodrászok voltak, ő is folytathatta volna a családi hagyományt arra az esetre, ha nem sikerül a felvételije, a szalonjukban már várt rá egy hely. Orvosnak készült, a Toldy Ferenc Gimnázium színjátszó körében azonban az egyik tanár felismerte tehetségét és a színi pálya felé irányította. Mindkét helyre jelentkezett, de a színművészeti előbb értesítette arról, hogy felvették. 
    

1963-ban friss diplomásként Debrecenbe szerződött, onnan Pécsre vezetett az útja. A Dunántúli Színházak Fesztiválján látta meg Gyurkó László, aki szerződést ajánlott neki az újonnan alakuló 25. Színházban. Ezután rövid ideig játszott a József AttilaSzínházban, 1973-ban került a Madách Színházhoz, ahol számos jelentős szerepet játszott, és a társulat vezető művésze lett. 1988-ban a Nemzeti Színházhoz, majd a rövid életű Arizona Színházhoz, egy évre a Radnóti Színházhoz szerződött, 1994 óta a Katona József Színház tagja.
    

Sokoldalú művész, sajátos humorral megformált vígjátéki alakjai mellett drámai erejű alakításaival is emlékezetes sikereket arat. Már első jelentős szerepe, a Platón műve alapján készült Szókratész védőbeszéde című monológ országosan ismertté tette: fiatalon is hitelesen személyesítette meg a halálra ítélt, agg filozófust, a két és félórás művet súgói segítség nélkül mondta el. Emlékezetes alakítása volt az Állítsátok meg Arturo Uit címszerepe, a Sok hűhó semmiért Benedekje, a Hamlet Claudiusa, kiváló volt mint Volpone Ben Jonson darabjában, vagy Albinként az Őrült nők ketrecében. Több mint háromszáz alkalommal játszotta el Tust, a kivénhedt színházi macska szerepét a Madáchban, a Macskák című musicalben, a darab műsorra tűzésének harmincadik évfordulóján ő is visszatért, és a közönség sokáig ünnepelte. Rendezéssel is foglalkozott, hat darabot vitt színre. A Katona József Színházban is előadja a Szókratész védőbeszédét, szerepelt többek között Harpagonként Moliére A fösvényében, Ibsen Hedda Gablerében és a norvég író A vadkacsájában, Shakespeare Macbethjében, Goethe Faustjában, az idei évadban Tadeusz Slobodzianek A mi osztályunk című darabjában, Borbély Szilárd Az olaszliszkai című darabjában és Goethe Faustjában lépett színpadra.
    

Több filmben és számos tévéjátékban is szerepelt, köztük volt a Forró vizet a kopaszra, a Fekete gyémántok, a BÚÉK, a Hajnali háztetők, az Anna filmje, A hídember, a Szabadság, szerelem és a Kalandorok. Felejthetetlen alakításainak egyike a Patás figurája Rideg Sándor Indul a bakterház című regényének filmes feldolgozásában.
    

Ellentétben sok kollégájával, akik mindenekelőtt a színpadot szeretik, számára egy-egy film-, tévés-, rádiós vagy szinkronszerep ugyanazt az örömteli izgalmat hozza, sőt a könnyű műfajt sem veti meg, Kovács Katival együtt vezette a Magyar Televízió Slágertévé című nosztalgiaműsorát, sőt ő maga is dalra fakadt. Az egyik legsokoldalúbb színészegyéniség, minden műfajban hiteles alakítást nyújt.
    

Művészi munkásságát 1970-ben és 1972-ben Jászai Mari-díjjal, 1980-ban érdemes művész címmel, 1985-ben Kossuth-díjjal ismerték el. A Halhatatlanok Társaságának 1997-ben lett tagja, 2006-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést, 2009-ben a Prima Primissima díjat, 2010-ben a nemzet színészévé választották.
    

Három gyermeke közül Petra és Máté is a színészpályát választotta, Mátéval idén februárban a veszprémi Petőfi Színházban együtt lépett színpadra Schiller Ármány és szerelem című drámájában.

Gyurkovics Tibor Hódolat Dosztojevszkij barátainak c. írásában így értekezett Haumann Péterről:

(...) Megint nézni kellett. Levehetetlen szemmel, torokszorulással, gégeizgalommal, a végkimenetel biztos tudatában is balzsamszenvedéssel.

Haumann – ez a Haumann! – lenyűgöző volt. Ez a Haumann – ki ez a Haumann? Most beszélgettem vele a Rádió büféjében, két kisgyereke (szépek!) várt rá a feleségével (szép!); ez a Haumann egy rendes ember, ez konvencionálisan rendes, ez nem őrültködik, ez dolgozik, mosolyog, beszél, ez a Haumann lakást épít, ez köszön, ez a Haumann egy ember, ennek kis autós gondjai vannak, de ez a Haumann, ez a Haumann – ezt a Haumannt az angolok is megirigyelhetnék, ezt az oroszok is őseredeti alkatában –, ez a Haumann ezzel a fejjel, ezzel a hajjal, ezzel a szájjal, ezzel a szemfacsarással, ez a közönségesen polgári Haumann – egyszerűen zseniális.

(Félreértés ne essék – Haumann valóban az. Haumann nem mai. Haumann nem holnapi. Haumann nem modern, Haumann nem is divat. Remélem, nem is lesz az. Haumann nem népszerű, mert Haumann nem szép. Haumann színész, negyvenes inget hord, Haumannért nem ájuldoznak diszkóklubokban a kifordított szemű lányok. De Haumann-nak sikerei közepette is van egy tulajdonsága, amit nagyon kevés sztár birtokol – Haumann ember. „Lehettem volna jobb” ember, akit saját mércéje elérhetetlen magasra hevít. Mert Haumann alázatos – adja Isten, hogy az is maradjon. Haumann Peti.)

Talán csak a technika? Nos, Haumann fergetegesen tud beszélni. Gyorsan – és érthetően. Az irreális fölfokozottság? Nos, Haumann, ez a Haumann olyan Dosztojevszkij-hőst tudott varázsolni az ernyőre, hogy eszembe se jutott Haumann. Pórusaiból áradt a lebilincselő belső tragédia. Haumanntalanná haumannította magát, miközben járt-kelt, ordított, sírt rendesen, bágyadozott, dosztojevszkijesedett. Fölfokozta az adást meztelen arcszínpaddá. (...)

Film Színház Muzsika 1973. II. szám
Teleobjektív: Találkozás egy színésszel (Féner Tamás fotói)

Haumann Péterről saját szavaival:

Hobbi: Az egyik bizarrnak ható hobbi, hogy én az emeletről slaggal mosom az autót. Ehhez hozzá tartozik a következő: gyermekkoromban imádtam a feltalálósdit. Láttam, hogy a romokat, a sittet csúzdán engedik le, hogy majd átszitálva, a törmeléket felhasználják a malterba. „Bácsi, csináljanak a csúzda alá rostát, úgy gyorsabb!"- javasoltam nekik. Csúnyát feleltek, én szomorúan elbandukoltam kukoricaprószát venni. Ez a saluggal való locsolás pompás mozi. Figyelem közben az utcán az autóban ülőket. A férfi mereven elnéz, gondolom, megvet. A nő rögtön mutogatni kezd. Talán azt mondja, „Látod, Lajos, tíz év óta ülsz volánnál, de még egy ilyen ötleted nem volt. 

Játék: Szerepre sosem vágytam - játszani vágyom. Meg arra, hogy szeressenek a kollégáim, szeressen a színház. Én sokkal jobban tudok szeretni, mint ahogy engem szeretnek.

Uray Tivadar: Uray Tivadar miattam lettem színész. Roppant profán dolog, de azért elmondom. Mert a Semmelweis filmben olyan jól és érdekesen húzta fel a szemöldökét. Negyedórákat töltöttem a tükör előtt és próbáltam mozgatni a szemöldökömet. Pécsit meg azért szeretem annyira, mert minden percet kitölt, mozog, él, tevékenykedik. Olyan, mint egy sistergő fazék, majdnem önmagának kell lenyomnia a fedőt. Én is minden percet kitöltő természet vagyok. Kérdezik is itthon folyton, hova futsz már megint?

Ádám Ottó: Ő azt a pontot határozta meg, ami alapján érdemes nézni az életet. Ez nagyon fontos. Ennek alapvető feltétele: az emberért megtenni mindent. Ne a művészetbe csodálja magát az ember, hanem magában a művészet lehetőségét. A szakmát tőle tanultam, sőt azt is: egyéb dolgom sincs, mint egyik napról a másikra valami akkurátusan megoldani. Nem kell sok. Keddről szerdára valamit, az épp elég. Ha az ember nagy léptékben gondolkozik, megfeledkezik arról, hogy akkurátusan tegye a dolgát. Nem egy rosszabb világot hagyni magam mögött. A hétköznapi tűnődések során az ember megfeledkezik arról, hogy az idő eljár felette.

Színészet és ábránd: Motorral együtt érkeztem le Debrecenbe, első színházi állomáshelyemre. A család és a rokonság zsebkendővel búcsúztatott Pesten. „Járművel jött az új eresztés"- súgták a debreceni bennfentesek. Első szerepemről tudtam, Pixi leszek a Mágnás Miskában. Nos, éjjel az első próba előtt a sikerről ábrándoztam. Álltam a színpadon, köszöntem az ovációt, integettem a páholy, a karzat felé – és későn értem a próbára. „Bocsánat- védekeztem, én itt voltam, csak éppen álmomban." Így tanultam meg, mekkora a különbség a színészélet és az ábránd között.

Nagyüzem: A főiskola kis, „vigyázó” légköre után belekerültem a színházi nagyüzembe. Bajban voltam, nem szerettem, a pályát is el akartam hagyni. Ma azonban élénkebben élnek bennem a debreceni évek a maguk szigorúságával, szikárságával, konokságával, hozzáértésével, mint az utána következő négy év, amit Pécsett töltöttem, oldottabb környezetben, más alkatú emberek között. 

A pécsi tanulóévek: Az volt a „kisvilágom", ma is a fedezékem. Feleségem, Vári Éva ott él, ott játszik, ma is odarohanok megnyugodni, erőt gyűjteni. És a sok emlék között a legérdekesebb: Arturo Ui. A kolerikus szangvinistát akartam kifejezni. Kitaláltam egy érdekes testhelyzetet. Ha az ember támaszállásban áll, a közönség nyugodt, mert védettnek érzi magát. De ha párhuzamos a két lábfej, a felsőtest előre dől, a karok lógnak, akkor az egész alaknak van egy rossz kisugárzása.

Miért jött el: Most beszéljek mellé? Mert szerződtetett a 25. Színház. És talán túlságosan is boldog voltam. Előreengedtek a közértben. Már behívott a szövetárus: „Művész úr, itt van egy kis príma angol szövet, nem kell rögtön kifizetni." És ezen – a különben nagyon kedves gesztuson – túl minden veszélyes. Veszélyes biztonság keletkezik. (...) Vittek volna engem rögtön a Madáchba az Arturo Ui sikere után, de mérlegelni kellett, hogy ki hívott, és ez mást hogyan érint, ki fog megsértődni, és abból majd mi lehet - hát vártam. Így kerültem végül a Huszonötödik Színházba.

Radnóti: Fantasztikus csapat volt ott, remek színészek. Pici színház volt. Az embernek az volt az érzése, hogy amikor meghajol, beveri a homlokát az erkélybe. Bessenyei mondta egyszer valahol, hogy "nem bírom ezt a díszletet, mert nem merek mély levegőt venni; félek, hogy fölszippantom a bútorokat". De aztán engem hívtak a Katonába.

Mi volt a legrosszabb?: Amikor nem kellettem a Katonába. Évekig a cipőm mellett jártam.

Könnyű: Előfordult, hogy valamelyik színházban egy bigyó darabot próbáltunk, egy édes hülyeséget. Azt mondtuk néha röhögve egymásnak: hol van egy könnyű kis Shakespeare...? Legalább olyan nehéz megoldani a bohózatot, mint egy drámai szituációt, mert csak akkor lesz könnyed, ha nem úszik verejtékben a színész meg a színpad. 

A csend lélektana: A Szókratészre emlékezve, számomra legérdekesebb a csend lélektana. Én hiszem, hogy a szünetnek ereje és értéke van. Nos, én a második halálos ítéletnél nagy szünetet tartok. De a szünet csak akkor él meg, ha aznap jó vagyok, felkészült, kondícionált. Másképp a közönség nem bírja ki és bedobja a törölközőt, lábat vált, a férfi megfogja a partnernője kezét. Ha akkor megszólalnék, jól járnánk. Én eleget tettem az elvárásnak, a közönség megszabadult a lelkiismeretfurdalásától, amiért zörgött. Nem. Összeszedtem magam és új minőség állt elő. Tudniillik az történt, amire a legkevésbé számítottak, hogy nem adom meg magam. Ez kettős feszültséget jelent, és egy kis győzelmet.

Politikai színtér: Mindig is politikai színtér volt, gondoljon csak Shakespeare-re, a királydrámákra, hogy miket le mert írni. Vagy vegyünk akár csak egy kabaréjelenetet, azokban is micsoda politizálások folyhatnak. Engem nem is zavar ez, dolga a színháznak a politikával is foglalkozni – anélkül, hogy ez kifejezett szándéka lenne. Vagy talán a politizálás helyett pontosabb úgy fogalmazni, hogy a színház mondja ki azt, amit lát.

Sikerek: Jól esik, ha a bányaló feljön a mélyből, s egy pillanatra látja a fényt, mielőtt visszamegy. Ezek az elismerések ilyen felvillanó fények. Van a szakmában, akinek azt mondom, hogy szidhatsz, de több az, akinek azt mondom, ne dicsérj.

Nemzet Színésze: Hála istennek eljutottam arra a szintre, hogy nem nézem, mit gondolnak rólam, magamban nézem a művészetet, nem a művészetben magamat. Azért azt sajnálom, hogy valakinek el kell mennie ahhoz, hogy a tizenkettő közé bekerüljön egy új színész. Igazán akkor lettem színész, amikor megszűnt mindenféle irigység mások sikerei iránt és ez már több mint harminc éve így van. 

Orvosnak készült: Nemrég kaptam valakitől e-mailben egy videofelvételt, amelyen egy amerikai művész árnyjátékkal Louis Armstrongot eleveníti meg, felismerhetően. A kezével a legkülönfélébb metamorfózisokkal hol állattá változtatja, hol visszavarázsolja a dzsesszmuzsikust, aki közben a Csodálatos világot énekli. Elbőgtem magam. Megrendített, hogy milyen egyszerű ötlettel képes a magasba röpíteni a nézőt a művészi teljesítmény. Ha az unokámnak elalvás előtt árnyjátékot csinálok a falon, s neki ettől földerül az arca, az orvoslás. Már a Bibliában benne van, hogy ha a lelked harmonikus, könnyebben gyógyulsz. Van egy kedves plébános ismerősöm vidéken, aki noha egyébként rigorózus is tud lenni, papnak szólít engem – kis túlzással, Tália papjának. Egyszer abban a templomban, ahol ő misézik, elmondtam Szókratész védőbeszédét, s ez szertartás volt számomra is, a hallgatóknak is. Ilyenkor kiderülhet, hogy a plébános úrral is szegről-végről rokon szakmában dolgozunk.

Gyerekek, örömök: Bizony, jó érzés volt Mátéval apát és fiát játszani egy filmben vagy A velencei kalmár előadásán a meghajláskor fogni Petra lányom kezét. Dávidot is fölvették a színművészetire, de ő inkább a tanítást választotta. A folytonosság fontos nekem, mert apám is szeretett volna színész lenni. Rákosi Szidi színiiskolájába járt, de nem bírta fizetni. Ezt addig titkolta, amíg az első – úgymond – sikerem nem támadt. Csak akkor nyitotta ki a titokzatos ládafiát, amelyben a régi plakátjait őrizgette. A színész annyiban különbözik a többi, normális embertől, hogy könnyebben fölemeli a fantázia fedelét, és kiengedi a lelke mélyén sistergő gőzöket: indulatokat és örömöket.

Forrás: MTI, Színház.hu, Haon.hu, Minap.hu, Hírextra, Ötvenentúl, Nol, Magyar Narancs