"Egy szenvedély megszállotjai vagyunk" - POSZT-interjú Vidnyánszky Attilával

Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója, a Magyar Teátrumi Társaság elnöke is tagja annak a tanácsadó testületnek, amely a POSZT új vezetőségének munkáját segíti. Ennek kapcsán kérdeztük.

Sok rendezéssel szerepeltél már a fesztiválon, ugyanakkor több előadásodat is hiányoltad a versenyprogramból, ahova idén a Don Quijote került be. Milyen emlékek fűznek a POSZT-hoz?

Vegyes, szorongató emlékek... Valóban bánom, hogy jelentős, mondhatni emblematikus alkotásaimat - a Szarvassá vált fiút, a Halotti pompát, a Három nővért-, amelyek egy sor nemzetközi fesztivált megjártak, nem hívták a találkozóra.

Érdekes, Máté Gábor is épp azt említette nekem, hogy a Katona által fontosnak ítélt produkciók egy része nem jutott be.

Biztos, hogy mindenkiben vannak tüskék... Tulajdonképpen számomra nem is az okozott nagy csalódást, ha kimaradtam a POSZT-ból, hanem az, hogy amikor részt vettem, kaptam a pofonokat. A legfelháborítóbbnak azt tartottam, amikor bizonyos kritikusok a Liberté 56’-ról kijelentették, nem is előadás, feltehetőleg azért, mert olyasmit állítottam benne ötvenhatról, amivel nem értettek egyet. Sok helyen megtapasztaltam a világban, hogy lehet tisztelettel bírálni produkciókat, ezért mindig elszomorított, ha nálunk ez nem sikerült. A kedélyes, jó hangulat helyett, amiről Keszég Laci interjúja tanúskodik, a szakma egy része a fesztivál kapcsán azt élte meg, hogy teljesen kizárják a buliból, illetve azt, hogy folyamatosan helyre utasítják, inkorrekt módon, sajátos tónusban minősítik, szinte büntetik, ha eltér az éppen uralkodó színházeszménytől, ha ellenvéleményt fogalmaz meg vagy ha a munkássága nem igazodik a trendekhez, ahhoz az ízlésvilághoz, ami mentén a POSZT épül.

Keszég László, Vidnyánszky Attila, Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár és dr. Őri László, Pécs alpolgármestere a POSZT sajtótájékoztatóján.

Évek óta készítek interjúkat az aktuális POSZT-válogatókkal, ezért kiderült számomra, hogy teljesen különböző emberekről van szó, eltérő ízléssel, más szakmai múlttal, felkészültséggel, de az elhatározás közös: mindannyian lelkiismeretesen, a legjobb tudásuk szerint akarják végezni a munkát. Mégis úgy látod, a POSZTon csak egyféle színházeszménynek jutott tér...

Jogos a felvetésed, de ha megnézzük a szereplők vagy a díjazottak listáját, elég világosan látszik, kik voltak a POSZT liblingjei. Nem baj, ha méltán nagy elismertségnek örvendő csapatok rendszeresen képviseltetik magukat a mezőnyben, de azt már problematikusnak találom, ha egy verseny eredménye kiszámítható és ha a programsorozatot mindig ugyanaz a gondolatiság működteti. Bátran mondhatom, ez ügyben történt pozitív változás. Az elmúlt években talán az egész szakma nyitottabbá, elfogadóbbá vált, a fiatalokban nincs az tébolyult igazodási vágy, mint régen, legalábbis oldódik, ezért van remény, hogy még több izgalmas egyéniség fogja kibontani a szárnyát. Nem lehetetlen, hogy más hang is megszólaljon, mint korábban, hogy más ízek is érvényesüljenek a menüben, amit együtt főzünk. Egyáltalán az, hogy kollektíven csinálunk valamit, hogy nekiláttunk újratervezni a legrangosabb színházi fesztivált, óriási dolog.

Létrejött egy szakmai tanácsadó testület, amely iránymutatásával segíti az ügyvezetői döntések meghozatalát és részt vesz a POSZT versenyszabályzatának kidolgozásában, karbantartásában. Milyen a közös munkát?

Gyümölcsöző. Az utóbbi tíz év egyik legnagyszerűbb élménye, hogy tárgyalóképes emberekkel ülök egy asztalnál, akikkel néha nagyokat nevetünk, miközben normális hangnemben, eredményesen folytatunk szakmai beszélgetéseket. Ez nem azt jelenti, hogy nincs vita, szikrázás is van, ezzel együtt mindenki figyelembe veszi a másik álláspontját, senki nem érzi úgy, hogy eleve elutasíttatik, hogy egy fabatkát sem ér a szava és már minden előre eldőlt. Nagyjából lehet sejteni, ki hova fog szavazni, viszont vannak helyzetek, amelyek felülírják az első lendületből, zsigerből jövő reakciókat. Nem tudom meddig fog tartani ez az áldásos állapot, hogy ki fog-e hatni a szakma egészére... És nem mondom, hogy megoldódott az összes problémánk, számos komoly kérdésben kéne konszenzusra jutnunk, de most jó, sőt, nagyon jó. Mindent el fogok követni, hogy ez így maradjon és a párbeszéd ne csak azon múljon, hogy jobb szelek fújnak-e.

Szerinted mi az oka annak, hogy „jobb szelek fújnak”?

Elfáradtunk az állandó torzsalkodásban, mindenki felismerte, hogy muszáj szót értenünk és ez csak akkor fog menni, ha hiszünk abban, hogy más véleménye is lehet hiteles, érvényes, igaz.

Azt nyilatkoztad, az ellentétek valódi okai nem ideológiai vagy politikai irányultságúak, a két szakmai szervezet alapvetően a színházi struktúráról és a finanszírozásról gondolkodik másként. Amennyiben ez így van, miért csak most kezdenek oldódni a feszültségek?

A két színházi társaság évek óta képes együttműködni, megegyezni, kompromisszumokat kötni. De ahhoz, hogy szélesebb körben is elfogadják az erőviszonyok átalakulását, sok víznek kellett lefolynia a Dunán, hiszen felborult az évtizedes rend és ez egy csomó érdeket sértett. Talán most már azok sem kérdőjelezik meg a változás szükségességét, akik eddig elutasították. Nekem úgy tűnik, hogy a démonizálásommal is felhagytak egy kicsit.

Januárban úgy vélekedtél, négy-öt kritikus mesterkedik azon, hogy szétrobbantsa a legnagyobb hazai színházi találkozót, de a szakma mostanra konstatálta, hogy a Magyar Teátrumi Társaságnak is szava lett a POSZT szervezésében.

Most is így gondolom, és lám, lehet kompromisszumot kötni az ő javukra, ha van szándék továbblökni a megfeneklett hajót: a jövő évi válogatók közé bekerült egy kritikus, Kovács Dezső a Kritikusok Céhéből. A tanácsadói testületben arról is diskuráltunk, hogy lehetőséget kell biztosítani azoknak, akik egyetlen céhnek sem tagjai, de erre majd a későbbiekben kerülhet sor.

Milyen témákat boncolgattok még a testületben?

Ahogy arról Laci (Keszég László, a szerk.) is beszámolt, elkezdtük kidolgozni azokat az elveket, amelyek a jövőben meghatározhatják, milyen legyen a POSZT. Rájöttünk, hogy minél több szabályt próbálunk felállítani, annál inkább sérül a lényeg, a szabad választás joga. Szeretnénk, ha a megbízott válogatók és a zsűri a véleményük kialakításakor minél kevesebb korlátba ütköznének. Lacinak igaza van, engednünk kell, hogy a szubjektivitás is szervezze a fesztivált. Lefixáltunk fontos dolgokat, például azt, hogy a POSZT nem egy szemle, hanem a válogatók által legjobbnak tartott előadások versenye – ez sem volt egyértelmű, akadt, aki azt szerette volna, hogy más irányt vegyen a fesztivál, hogy ne legyen megmérettetés. A Nemzetiben a minap is vérremenő vitát folytattam színészekkel, akik meg arról akartak meggyőzni, hogy a POSZTon sikeres előadásokat kell bemutatni – no de hány nézőtől számít a siker, mi a mértékegysége? Szóval elképzelés van bőven, a tanácsadói testületben ezeket szeretnénk évről évre megvizsgálni.

Ért valaha olyan élmény a POSZTon, akár a büfében, akár a Tettyén, amikor azt mondtad magadban: de jó, hogy létezik ez a fesztivál?

Szeretném tisztázni, hogy a sok kiábrándító fordulattal együtt én mindig nagyon örültem a POSZTnak! Életem egyik legmeghatározóbb estéje is Pécshez kötődik: a Téli regét játszottuk és utána vagy tizen beültünk egy étterembe Törőcsikkel, Kállaival, Tordyval, még Iglódi is köztünk volt. Mari mindenkit szerfelett szórakoztatva elsorolta, ki volt a férje, ki lehetett volna, aztán persze másra terelődött a szó, elindult az anekdotázás. Akkor olyan mély kapcsolódást éreztem ezekhez az emberekhez és az egész fesztiválhoz, mint még soha. Az a pár óra is bizonyságát adta, hogy egy szenvedély megszállotjai vagyunk, ezért ha akarjuk, ha nem, közünk van egymáshoz.

Szerző: Tóth Berta / Színház.hu