Egy autista kisfiú történetét vitte bábszínpadra - Interjú Szenteczki Zitával

Captatás szünet nélkül címmel egy autista kisfiú története elevenedik meg az Ódry Színpadon Szenteczky Zita, a Színház- és Filmművészeti Egyetem IV. éves bábrendező szakos hallgatója vizsgamunkájaként.

A május 23-i premier kapcsán személyes érintettségről, a klisék elkerüléséről, a ránk zúduló ingerekről, az egyetemen megszerzett tudásról és jövőbeni munkáiról beszélgettünk a fiatal rendezővel.

Egy autista fiúról szóló darab nem feltétlenül nagyszínpadra való történet. Miért döntöttél úgy, hogy ezt választod az Ódry Színpados rendezésül?

Van egy autista fiú, akinek van egy képzeletbeli barátja. A darabban nem csak vele látjuk a fiút, hanem több élettérben -és helyzetben: az osztályával, a családjával, a szüleivel, a pszichológusával. Számomra a fontos az, hogy az előadás a világnak az autizmushoz és/vagy - már ha van ilyen - a normálishoz való viszonyáról beszéljen. Az autisták például neurotipikusnak hívnak minket, tehát már eleve az a szó, hogy „normális”, megkérdőjelezhető. Szerintem, a téma nagyszínpadot kíván.

A téma miért érdekel? Van valami személyes indíttatásod?

Hidegkúton, a Gyermekek Házában sérült és egészséges gyerekek együtt tanulnak. Édesanyám is ott tanít, a nagynéném az intézmény egyik alapítója és jelenlegi vezetője, én is oda jártam általános iskolába. Tehát mondhatjuk, hogy közelről ismertem autistákat.

Az egyetem második évében, Gimesi Dóránál, kortárs gyermekirodalmi adaptációt kellett készítenünk. Én egy amerikai regénnyel, a Képzeletbeli barát naplójával kezdtem dolgozni. Abban inkább a krimiszál dominál, ami engem kevésbé érdekelt, így a végére nálam csak a fejlődés- és felnövéstörténet maradt meg. A munka miatt még jobban beleástam magam a témába. Felvettem Tarr Hajnalka képzőművésszel a kapcsolatot, mivel ő régóta autista gyerekekkel foglalkozik. Húgával, Tarr Bernivel rendszeresen dolgozom, ő szokott nekünk zenét szerezni. Hajnival elmentünk egy otthonba is, ahol találkoztunk egy fiúval, akinek van egy elképzelt világa, egy egész világelmélete, aminek „új történelem” a neve.

Azt mondod, több személyes érintettséged is van a történetben. Mi még?

Több gyerekkori trauma. A labdafóbiám, a tornasor – szerintem tök megalázó dolog sorrendbe állítani a gyerekeket annak alapján, milyen magasak – vagy a kidobós; ezek mind benne vannak az egyik jelenetben. Aztán van egy nagyon furcsa, bizarr családi történet. Egyszer az édesapám nagyon megijesztett. Egyedül voltam otthon és apukám maszkban jött haza, én meg azt hittem, hogy beengedtem az otthonunkba egy idegent. Halálra rémültem, aztán persze kiderült, hogy ő bújt el az álarc mögött. Jó szándékból induló, de rosszul elsült tréfa volt. Ezt beleraktam egy másik jelenetbe: az apa megijeszti a fiát. Az emberek jó szándékból, szeretetből meg akarják változtatni a másikat, pedig nem biztos, hogy számára az a jó út. Jót akarnak, csak rosszul. Ez az egyszerű történet szerintem sűrítve ábrázolja mindezt.

A színpadi ábrázolásban hogyan kerülöd el az autistákkal kapcsolatos kliséket, sztereotípiákat?

Sokat gondolkodtam ezen. Nem szeretettem volna illusztrálni. Nem szerettem volna, hogy Domi egy autista fiú mozgását, vagy beszédét utánozza, inkább színházi formákat kerestünk. Van például az a játék, aminek macskabölcső a neve. Sokan ismerik: a két kezünkön spárga van, és át kell adni egy másik embernek. A fiú és a képzeletbeli barátja így vannak összekötve. Ezért aztán Kovács Domokosnak, aki a főszereplő, nem kell eljátszania egy autista mozgását, mert attól, hogy össze van kötve ezzel a baráttal, eleve furcsán mozog. A többiek persze nem látják a barátot, sem a kötelet, a világ csak annyit észlel, hogy a fiúval nem stimmel valami. Ehhez hasonló megoldásokat kerestünk az egész előadásban.

Hogyan született meg a színpadi változat? Megírtatok egy vázat és ehhez kerestetek megfelelő szövegeket?  

Eleinte a regényt próbáltuk adaptálni, de aztán – amint már említettem –, rájöttem, hogy nem ez érdekel igazán. A regényátirat valamelyik fázisába belekerültek Tolnai Ottó versek.

Dolgoztam idén Szabadkán, ahol tele volt az antikvárium olyan kötetekkel, amiket itthon nem lehet kapni, sok új versét ismertem meg. Ezekből is beépítettem jó néhányat. Nem akartunk pszichologizáló szövegeket és jeleneteket írni, inkább a sűrű szövegekből és formákból építkeztünk. A díszlet építőkockákból áll, van a spárga rendszer, megpróbáljuk a ritmussal, a repetitív elemekkel még jobban megteremteni a fiú világát.

Báb megjelenik-e az előadásban?

Nem, konkrét báb nem jelenik meg a színpadon, ugyanakkor a tér- és a vetítéstechnika -használatban, az egész formavilágban lesz valami bábos.

Mi a célod az előadással, már azon túl persze, hogy egy vizsgarendezés? Felhívni a figyelmet az autizmusra, az elfogadásra?

A másságra való érzékenység természetesen lényeges, de én másra fókuszálok. Azt látom, hogy rengeteg információ ér bennünket pillanatról pillanatra. Az autisták nagyon-nagyon érzékenyek. Nem azért nem szeretik, ha hozzájuk érnek, mert érzéketlenek, hanem épp az ellenkezője miatt. Ha például bemennek egy plázába, minden hangot és fényt felerősítve hallanak és látnak, és ez számukra kibírhatatlan, nem tudnak ott maradni. Kicsit én is ezt érzem. Mondjuk, dolgozom a számítógépen, megnyitom a híreket, és rám zúdul a sok-sok információ, közben megállás nélkül kapom az emaileket és sms-eket. Annyi inger ér folyamatosan, hogy ez egy meglehetősen furcsa befelé fordulást eredményez. Azt gondolom, nem a fiú fura, hanem a világ. Az előadás inkább erre hívja fel a figyelmet és arra, hogy mennyire nehéz kommunikálni. Nem csak neki, mindenkinek.

A negyedik év végén járunk. Jövőre diplomáztok. Azt kaptad-e az egyetemtől, amiért idejöttél? Egyáltalán, mire számítottál, amikor a bábrendező szakra jelentkeztél?

Kifejezetten a bábrendező szak érdekelt, bár eleinte színész akartam lenni. Rögtön az érettségi után felvételiztem az egyetemre, egy, az édesapámmal közösen készített báb-bőrönddel, benne a Werckmeister harmóniák nyitójelenetéhez egy etűddel. Bár akkor nem vettek fel, a tanároknak tetszett, és megkérdezték, nem érdekelne-e inkább a báb. Marosvásárhelyen viszont felvettek a színész szakra. Egy évig voltam ott, ami nagyon meghatározó időszak volt az életemben. Elég hamar rájöttem, hogy igazából nem is akarok színész lenni. Azt vettem észre, hogy egy idő után kívülről nézek mindent, és sokkal inkább érdekel az egész egyben: az alkotás, a kitalálás, a kivitelezés. Ehhez kellett az az egy év. A Színművészeti Egyetemen akkor indult bábrendező szak. Úgy éreztem, minden összevág. Jelentkeztem, felvettek. Az első két évben folyamatosan bent voltunk, és nagyon sokat dolgoztunk, aztán egyszer csak elengedtek minket, amit mindenki máshogy élt meg. Hamar rá kellett jönnünk, hogy a Színművészeti is olyan hely, mint a többi egyetem: teljesen rajtunk áll, mennyit és hogy tanulunk. Most már alig vannak óráink, ami ad egy bizonyos szabadságot, de ugyanakkor ijesztő is. Ebben szerintem nem volt átmenet.

Mi a legfontosabb dolog, amit megtanultál itt?

Nekem talán az volt a legnehezebb, hogy helyén tudjam kezelni mindazt, amit mondanak egy-egy munkám kapcsán. Megtanulni, mi fontos a visszajelzésekből, mi nem, mi az, amiből fel kell tudni állni és továbbcsinálni, és mi az, amitől nem szabad elszállni. Mi vagyunk a második bábrendező osztály, és talán sok mindenben kísérleti nyulak voltunk. Ugyanakkor rengeteg mindent kaptunk, sok-sok technikai dolgot elsajátítottunk. Az egyik tanárunk, Csató Kata, Lengyelországban végzett, ő mutatta meg nekünk a tárgy-animációt. Egyfajta sűrített szimbólumrendszert ismerhettünk meg. Először éreztem azt, hogy mindent, amit be akarok szippantani, itt megkapok. Volt mozgás-, látványtervezés-, báb- és prózai óránk, bibliaismeret, művészettörténet. Minden, ami érdekelt, sűrítve itt volt. Aztán mindez egyszer csak elfogyott. De ami még nagyon fontos, hogy az itt töltött idő alatt találtam egy csapatot, akikkel most már több éve együtt dolgozunk. A két írótársam: Bíró Bence, aki dramaturg szakon végzett, Kautzky-Dallos Máté, aki még mindig idejár, Táborosi András operatőr, aki a videókat készíti, Tarr Berni, aki a zenéket csinálja és Juhász Nóra képzőművész-látványtervező. Biztonságot jelent, hogy olyan emberekkel dolgozom, akiknek számít a véleménye. Van egy hátterem, egy gondolkodó csapat, ami iszonyatosan jó. Ez az, amit itt tanultam meg az egyetemen: legyenek alkotótársaid, akikkel tudod, hogy együtt tudsz dolgozni. Persze nem lehet mindig mindenkit magaddal vinni egy-egy munkára, de amikor szabadon választhatsz, annyira szabadon, mint most itt az Ódryn, akkor alapvető, hogy velük dolgozom.

A bemutatót követően milyen feladatok várnak a következő időszakban?

Szerencsére sok munkám lesz, mind nagyon különböző. Rendezni fogok színházi nevelési előadást, operettet, hívtak kőszínházba, bábszínházba, csinálok felnőtt- és gyerekdarabot. A premier után közvetlenül elkezdem próbálni a Macskaherceg kilencedik életét, Gimesi Dóra meséjének adaptációját. Ez utóbbi az Ugródeszka Program keretében valósul meg. Mind az öt bábrendező szakos hallgató lehetőséget kap ugyanis egy-egy előadás létrehozására az évad végén a Manna Kulturális Egyesülettől. A darabot azzal a Maszkaronnak nevezett csapattal készítjük el, akikkel nyaranta szoktunk együtt dolgozunk: öt színész az osztályból, Dér Zsolt a prózai osztályból, Markó Robi bábrendező hallgató és én. Nagyon várom már, iszonyatosan kreatív alkotóközösség. Az évad elején a Kerekasztal Színházhoz megyek. Egy pályázatnak köszönhetem ezt a lehetőséget, aminek igazán örülök, hiszen gyerekkoromtól jártam az előadásaikra, a színházi nevelés mindig is érdekelt. Elég szabad kezet kaptam. Én választottam anyagot, Balázs Béla Csend című meséjét, amit Bíró Bencével írtunk át. Gimnazistáknak készül, az identitáskérdésről és az útkeresésről szól. Majd a Képzőművészeti Egyetemen Varsányi Peti osztálytársammal közösen dolgozunk a látványtervezőkkel, akiknek minden évben van bábos kurzusuk. Tavasszal a Budapesti Operettszínház új játszóhelyén, a Mouline Rouge helyén hamarosan megnyíló Kálmán Imre Teátrumban rendezem Lázár Ervin meséjét, a Szegény Dzsoni és Árnikát. Ez a munka óriási kihívás és nagyon nagy bizalom az Operettszínház vezetése részéről. Még soha nem csináltam operettet. A zenés műfajba már kicsit belekóstolhattunk – bár az egyetemen sajnos nem volt zenés mesterség óránk –, az idei évadban az Operaház jóvoltából mindannyian rendezhettünk egy kamaraoperát. Én Gluck Orfeusz és Euridikéjét rendeztem. Rettentően izgalmas műfajnak tartom az operettet, jó lenne közelebb hozni a gyerekekhez. Závada Péter írja a dalszövegeket, Szirtes Edina Mókus szerzi a zenét. Hívtak még a Bóbita Bábszínházba Pécsre és a Mesebolt Bábszínházba Szombathelyre. A Meseboltban A Kicsibácsi és Kicsinéni című mesét fogom színpadra állítani, amit Dániel András írt. Ő Kautzky-Dallos Máté, az állandó munkatársam édesapja, így ő is benne lesz a közös írásban. Ezen kívül Papp Endrével, aki most IV. éves színész szakos az egyetemen, készítjük el a Gólyakalifát.

Föl lehet érvényesen készülni ennyi munkára?

Az a jó, hogy sok minden feladatot már régóta tudok. A Macskaherceg szövegkönyvét Nagy Orsi már novemberre megírta, készülnek a maszkok, egész évben folyamatosan beszéltünk róla. A Kerekasztalos előadás egy tavalyi pályázatra született, azon csak keveset szeretnék változtatni, a Szegény Dzsoni és Árnika dalszövegei és zenéi íródnak, a Kicsibácsiról már múlt nyáron beszéltünk. Azt gondolom, ami nem hirtelen jött, váratlan felkérés, arra fel lehet készülni.

Mit szeretnél? Saját társulatot vagy egy társulathoz csatlakozni, esetleg függetlenként járni a különböző színházakat?

Furcsa érzés volt, amikor rádöbbentem, hogy mostantól egyedül fogok vándorolni a világban. Idén rendeztem Szabadkán, jövőre Pécsen és Szombathelyen dolgozom, miközben az osztálytársaim nagy része együtt megy a Vaskakasba. Azt hittem, magányos leszek amikor elmentem Szabadkára, de épp az ellenkezője történt, elképesztően jó volt megismerni egy új várost, egy más színházi kultúrát. Lehet, hogy igazából pont ez vonz. Néhány évig, amíg tehetem, amíg még nincs családom, szívesen mennék több helyre. Ráadásul szabadúszóként van leginkább lehetőség arra, hogy sokféle műfajban megmutassam magam. Később persze jó lenne valahol letelepedni. A saját társulat pedig nagyon régi vágy, de annak még nincs itt az ideje. Még nem tudok másokért felelősséget vállalni. Ahhoz még kell egy kis idő.